12. - 13.- 14. Fejezet

 

12. fejezet

Emma

Fordította: Shienna

A katasztrofális ebéd után visszamentem a bungalómba és elbújtam.  Körülbelül egy tucatnyi e-mailt kellett átnézni, de egyik sem tudott a levert hangulatomon javítani, amely a vállaimat nyomta. Majd kiugrottam a bőrömből, mikor a házi telefon megcsörrent, de nem ő hívott. Ehelyett Amelia meghívott magukhoz a fenti házba vacsorázni és kártyázni. Nem akartam visszautasítani, különben is, ha itt maradok, csak töprengenék. Mint Lucian. Istenem, le akartam vadászni, megnézni, hogy minden rendben van-e, megpróbálni rávenni arra a csodálatos kis mosolyára. Milyen ostoba gondolat. Már nagyfiú, jól megvolt eddig is, mielőtt belebotlottam volna. Nem volt rám szüksége, és ez a beképzeltség csúcspontja volt, hogy majd én bármilyen formában is jobbá tudom tenni az életét. Amire abszolút nem voltam hajlandó gondolni, az az a tény, hogy talán nekem van szükségem rá. – Nem – becsuktam a bungalóm ajtaját és a ház felé indultam. – Csak azért ragaszkodsz hozzá, mert bizonytalan az életed és szükséged van egy projektre.

Nem akartam, hogy Lucian egy projekt legyen. Amalie utasításait követve megtaláltam Tinát és őt a konyhában. Pompás hely volt, a szekrények érett, gazdag tölgyfából, Carrara márványpultokkal, finom árnyalatú vakoltfalak és sötét gerendás menyezett.

Tina egy széken ült a hatalmas konyaszigetnél, míg Amalie egy nyolcégőjű tűzhely körül topogott. – Üdvözöllek – mondta Amalie mosolyogva a válla felett. – A vacsora majdnem kész van.

Bármit is főzött, fantasztikus illata volt. Helyet foglaltam Tina mellett, aki borral kínált.

– Hol van Sal? – kérdeztem. Amalie-t még sosem láttam Sal nélkül.

– A héten LA-ba ment bevásárló körútra – kacsintott Amalie. – Ami valójában azt jelenti, tudta, hogy köszönteni akarom a többi unokámat és nem akart az útban lenni.

– Útban lenne?

– Nem – intett a gyűrűs kezével. – De… Nem jön ki túl jól Antonnal – vágott közbe Tina. – Kíváncsi vagyok miért – mormogtam, képtelen voltam megállni, de Tina csak nevetett.

– Velünk, Osmondokkal néha nem egyszerű. Anton és Sal évek óta némán gyűlölik egymást, mert Ant elkövette azt a hibát egyszer, hogy Sal-tszolgálónak nevezte.

 Szörnyű dolog volt ezt mondani, de egész izgatott lettem.

– Azta. Sal ezért kiütötte? – csak ugrattam egy kicsit.

– Nem –bámult rám Tina. – Megtette Luc helyette.

 A Hatalmas Lucian. Persze, hogy megtette. Könnyedén el tudtam képzelni és elmosolyodtam. A fenébe is, hiányzott. És csak néhány óra telt el. Kortyoltam egyet a boromból, bosszankodva magamon. – Kint fogunk enni–intett Tina a nyitott francia ajtók felé, ahol egy kis terasz volt levendulával és zizegő olajfákkal.

– Segítesz a terítésben?

– Persze.

Míg megterítettünk, Amalie előhozott egy öntött vas serpenyőt és középre tette. Sült paradicsom volt benne, melyeket zöldfűszeres morzsába forgattak, még sistergett és isteni illata volt.

– Tessék!

Tina hozott még egy kis francia kenyeret és máris tunkoltunk belőle.

– Nagyon finom, Amalie. Köszönöm.

Ő csak megvonta a vállát.

– Már nem főzök annyit. Régebben mindig ezt az ételt készítettem a gyerekeimnek és az unokáimnak.

– A gyermekkoromra emlékeztet – mondta Tina boldog sóhajjal. Amalievett egy apró falatot. – Ez volt a kedvenced, nem?

– Igen. A fiúk imádták a coq au vin-t[1]. De én mindig is ezt akartam.

– Tegnap este coq au vin-t ettem– mondtam Amalie-re mosolyogva. – Mennyei volt.

Tétován vállat vont.

– Szeretünk jókat enni. Jót tesz a szívnek.

A gondolataim Lucian felé kalandoztak, aki odakint van valamerre, és kíváncsi voltam, vajon neki van-e szívfájdalma. És bár szerettem azt hinni, hogy nem olvasnak egykönnyen az arcomról, Amalie a homlokát ráncolta, mintha tudta volna, hogy kire gondolok épp.

– Elnézést kérek az unokám nevében is­– mondta.

Gyorsan megráztam a fejem.

– Nincs miért bocsánatot kérni. Úgyis korán terveztem elmenni. Lucian nem trappolt el. Nem, csendben befejezte az étvágygerjesztő fogást, majd egyszerűen felállt, és további jó napot kívánt az asztalnál ülő hölgyeknek. Tökéletesen udvariasan. Fájdalmas volt nézni is. Amalieskarlátvörös ajka mosolyra görbült.

– Nem, én Antonra gondoltam. Ő…

– Seggfej – fejezte be a mondatot Tina, mire Amalie-től egy figyelmeztető pillantást kapott. – Mi az? Nincs rá jobb szó, Mamie.

– Rendben. Akkor egy seggfej – enyhe akcentusával a szó nagyobb mélységet kapott, amitől mosolyognom kellett.Amalie csettintett a nyelvével. – Legtöbbször jól viselkedik.

– Anton pontosan tudta, mit csinál – Tina a homlokát ráncolta és újabb paradicsomot kanalazott a tányérjára. – És felhozni azt a boszorkányt. Csak fel akarta piszkálni Lucot.

Tombolt bennem a kíváncsiság, de keményen küzdöttem ellene. Ha Lucian azt akarta, hogy tudjak az exéről, akkor elmondta volna.

– Szóval milyen kártyajátékot fogunk játszani? – kérdeztem élénken.

Hál’Isten Tina és Amalie vette az üzenetet és a továbbiakban nem Lucianről beszélgettünk. Elpakoltunk az asztalról, majd letelepedtünk kártyázni és még több bort inni. Amalie egy pakli kártyát adott Tinának.

– Itt maradsz nyárra, ma fille[2]?

Tina még a tavasszal végzett az UCLA-en és még mindig nem találta meg a helyét a világban. Együtt éreztemvele. Tina az Osmondokra jellemzően megvonta a vállát, és fényes fekete haja a karcsú vállára csúszott.

– Nem gondolkodtam még annyira előre, de ha részedről is rendben, akkor maradok.

Amalie dorgáló tekintetét ajkainak enyhe vonalai csillapították.

– Meg sem kellene kérdezned.

Röviden megérintette az unokája arcát.Tina elkapta a tekintetem, és fintorgott egyet.

– Ti annyira egy hullámhosszon vagytok, valószínűleg nevetségesnek tűnhet, hogy nem tudom, mit kezdjek az életemmel. Azt tudom, hogy szeretném, ha izgalmakkal és kalandokkal teli lenne. De nem érzem magam elég bátornak. Ehelyett a jövőm egy elég nagy ismeretlen űr… ez megijeszt. Huszonhét éves vagyok, és hirtelen öregnek érzem magam azzal a feltevésével szemben, hogy az én életem biztonságos és rendezett.

– Színésznő vagyok, kiválóan mutatom azta világnak, amit látni szeretnének. De az életem nem tökéletes.

Úgy döntöttem megbízom Tinában és elmondom neki a lefejezésem. Rémülten nyitva marad a szája, míg én feszültem mosolygok. – Kérlek, ne monddel senkinek, bajba kerülök, ha finálé előtt kiderül.

Kihúzta magát.

– Soha. Megtiszteltetés számomra, hogy megbíztál bennem, ebben a dologban. És úgy vélem a producerek bakot lőttek, hogy lecseréltek. Anya és Arasmus volt a két kedvencem a sorozatban. Mihez kezdesz most?

– Nem tudom. Keresek egy új szerepet – Tinára és Amalie-re pillantottam és összehúztam magam. – Ez az üzlet része, de nem tehetek róla, hogy egy kicsit elveszettnek érzem magam, vagy, talán csak válaszút elé érkezett az életem.

– Ez az élet, kedvesem – Amalie újratöltötte a borospoharamat. – Az élet egy körforgás. Változik és nekünk is változnunk kell vele együtt. Ami nem is olyan rossz dolog. Mennyire unalmas lenne, ha soha nem lennem semmilyen változás?

– Eddig azt hittem szeretem a változást, de most? Nem annyira. Nem akkor, ha kudarc ér minket.

Amaliehátradőlt és kedvesen rám nézett.

– A kudarc csak egyszerűen egy álcázott lehetőség. Nem ismerek egyetlen olyan sikertörténetet sem, amely kudarcoktól mentes lenne. Megpróbáljuk, növekszünk, néha pedig elesünk. Vagy szétesel és nem éled tovább az életed, vagy összeszeded magad és felhasználod ezt a tapasztalatot és új perspektívát állítasz fel.

Szavai utat találtak felém, olyasmit kavart fel bennem, ami reményt ébresztett.Amalie tekintete a semmibe révedt.

– Élni annyit jelent, hogy alkalmazkodunk. Folyamatosan újra feltaláljuk magunkat. Ne félj a változástól vagy a kudarctól, kedvesem, ez azt jelenti, hogy élsz.

 Gondolataim akaratlanul is Lucian felé terelődtek, és a szívem összeszorult, mert tudtam, hogy Amalie rá gondolt és aggódik érte. Nem akartam Lucian miatt is aggódni, de mégis így tettem. Elrejtőzött az élettől még jobban, mint én. Azokban a ritka pillanatokban mikor hagyta, hogy lássam az igazi énjét, tudtam, hogy ő az, akinek mindenképpen teljes életet kell élnie. Nyugtalanítóbb volt az a tény, hogy ott akartam lenni, mikor ez megtörténik. Mert ezekben a pillanatokban Lucian élt és én is élőnek éreztem magam. Az est hátralevő részében régi történetekkel és vicces anekdotákkal örvendeztettek meg. Tina eléggé megnyugodott ahhoz, hogy ne bámuljon rám minden pillanatban és alaposan megvert pókerben. Bár nevettem és ellazultam, Lucian ott volt a fejemben, és nem hagyott nyugodni. Éppen ezért, a legjobb szándékom ellenére, azon kaptam magam, hogy felveszem a bikinimet és a medence felé veszem az irányt az éjszaka sötétjében.

*****

Nem voltam jobb, mint egy tinédzser, aki abban reménykedett, hogy a srác, akibe belezúgott, meghallja és megjelenik. Tudtam és elkeseredtem emiatt, mégis levettem a szandálomat és a fürdőköpenyemet. A kezeim remegtek idegességemben, mikor a nyugágyra tettem a dolgaimat. A medenceház sötét volt, a francia ajtók szorosan be voltak csukva. Talán aludt már. Talán elment a birtokról. De a lámpa égett, lágy fénybe borítva a medencét. A lehető legnagyobb kecsességgel belemerültem a vízbe. Elég meleg volt ahhoz, hogy megnyugtassa a bőrömet, az eredeti tervem ellenére elkezdtem úszni a magam ritmusában. Ötödik köröm végén, amikor elértem a medence végéhez, ÉdithPiaf hangja keltette fel a figyelmem. La Vie en Rose[3]. A szívem kihagyott, megálltam és körülnéztem.  Lucian a másik végen állt, a medence hullámzó fénye árnyékot vetett az arcára. Nem kellett volna meglepődnöm, végül is azt akartam, hogy felbukkanjon. De az adrenalin hulláma úgy hatot rám, mint egy drog, a sivár éjszakám ígéretekkel telivé vált. Annyira akartam ezt a férfit. Ami egyáltalán nem vicces.

Ajka apró mosolyra húzódott. – Úgy gondoltam, hogy teljes legyen a hatás, úszás közben Édith-et kell hallgatnod.

– Nem kellene meztelennek lennem az éjszakai úszás alatt, ha a teljes Édith hatást szeretném?

Igen, szégyentelen voltam. Összeszűkült szeme mindent elárult. De nem hátrált. Sőt, azzal a komoly tekintetével bámult rám. – Biztosan nem foglak megállítani. De előre figyelmeztetlek, hogy Brommy és Anton itt vannak valahol. Okos Lucian. Most, ha kihívóan folytatnám, azt mondanám, nem bánom, ha bárki is meglát. De nem tettem meg, ezzel világossá vált számára, hogyazt akarom, hogy csak ő lásson engem. Könyökömet a medence szélére tettem, közben tapostam a lábammal a vizet. – Miért nem csatlakozol hozzám?

– Nem nudizok veled, Szimatka – mosolya rövid volt, de széles. – Mint mondtam Anton és Brommy kint vannak.

– És nem akarod, hogy meztelenül lássanak – mondtam, mintha ennek lenne bármi értelme.

– Nagyon szégyenlős vagyok.

– Biztos az vagy – rúgtam a lábammal egyet, hullámokat küldve felé. – De én a rendszeres úszásra gondoltam.

Egy viseltes, meghatározhatatlan színű pólót és sportos rövidnadrágot viselt, amely lazán lógott a csípőjén. Végigmustráltam tetőtől talpig, és nagyon igyekezett, hogy közben ne nagyon izegjen-mozogjon.

– Ne habozz, és gyere be.

Lucian morcosan nézett.

– Főnökösködő – mondta, de levette a pólóját, és olyan forró volt a hangulat, mint legutóbb,sőt még jobb, mert most testközelből nézhettem végig. Felhúzott szemöldökkel nézett rám, mintha azt akarná mondani „Te kérted”, majd belemerült a mélybe. Összeszorult a gyomrom, ahogy felém közeledett a víz alatt. Néhány méternyire tőlem felszínre jött, vizesen, csodálatosan és mosoly ült a szemében. Ha nem a vízben lennék, már pocsolyává olvadtam volna a kéjtől,attól, hogy ránézek. Lucian hátrafésülte az ujjaival a csöpögő haját, miközben a vizet taposta előttem.

– Mi okból úszol, Em?

– Kell, hogy legyen?

Elengedtem a medence szélét és felé vettem az irányt. Lucian azonnal hátraindult, egyenlő távolságot tartva közöttünk.

– Nem hittem, hogy éjszakai úszó vagy.

Lassan haladtam előre.

– Olyan jónak tűntetted fel, gondoltam kipróbálom.

Túl sötét volt ahhoz, de megesküdtem volna, hogy elpirult. De aztán összehúzta a szemét.

– Flörtölsz.

– Én? – teljes mértékben. Nem tehettem róla, Lucian valahogy imádni való volt, mikor a szemérmetlen próbálkozásaimra reagált, hol összezavarodva, hol kíváncsian. Gyakran billentett ki a komfortzónámból a hűvös felsőbbrendűségével. Örültem, hogy viszonozhattam a szívességet. Szívében igazi versenyző, így összeszedte magát. Letette a lábait, elég magas volt, hogy ne kerüljön víz alá.

– Tudod, hogy igen – Lucian pillantása óvatosan végigsiklott rajtam, mintha megpróbálna a gondolataimban olvasni. – Ugye nem azt akarod, hogy jobban érezzem magam?

Megálltam, ott lebegve elszorult a szívem.

– Élvezem a veled való flörtölést. Soha nem tudom, hogy mit fogsz mondani, és ez általában megnevettet.

– Á! Én játszom az udvari bolondot.

– Szándékosan próbálsz meg feldühíteni? Akarod, hogy elmenjek?

A szeme csillogott.

– Nem akarom, hogy elmenj.

– Tehát megpróbálsz bosszantani – a kuncogása aranyos volt és öröm töltötte el a bensőm. – Csak azt akarom, hogy résen legyél, Em.

Ezzel együtt tudok élni. Előre lendülök, készen álltam az úszásra, ő pedig félresiklott, mint aki azt hitte, hogy rá akarok ugrani.  Forgattam a szemeim, lassan körözve körülötte.

– Olyan izgága vagy ma este.

– Izgága – ismételte meg, látszólag nem tetszett neki a megnevezés.

– Ühüm. Mintha nem tudnád, hogy menekülj-e vagy sem.

– Igazad van. Ez a fajta beszélgetés futásra késztet.

Vicces. Folytattam a körözést, de követett a tekintetével, a látóterében tartva engem.

– Azért, mert meztelenül láttuk egymást? – kérdeztem. Lucian olyan erősen megrándult, hogy lefröcskölte magát.

– Jézusom, Em.

Visszatartottam a vigyoromat.

– Mi? Ez igaz. Azt mondtad, hogy nézted a DarkCastle-t.

– Anya nem volt teljesen meztelen…

– De szinte. Azon a kis V szőrön kívül…

– Istenem… – nyögött fel.

– Gyakorlatilag meztelen voltam.

– Meg akarsz ölni. Erről van szó, ugye?

Hangja remegése mosolyra késztetett.

– Ne légy ilyen prűd.

– Ha tudnád, hogy egyáltalán mi jár a fejemben, soha nem vádolnál meg azzal, hogy prűd vagyok.

A szívem ismét kihagyott egyet, és azon kaptam magam, hogy ismét a vizet taposom.

– Mondd el.

– Hagyjuk – valahogy közelebb sodródott és a sarokba szorított. – Most meg hagyd abba. Óriási különbség van abban, hogy Anya hercegnőt félig meztelenül látod a TV képernyőn, és a között, hogy téged látlak pucéran.

Úgy tűnt mindent kiadott magából, én meg csak csodálkozva bámultam rá.

– Nem értem, miért?

Sötét szemöldökét összeráncolta.

– Először is, az nem te voltál. Az Anya volt, egy karakter. Szerep. Te igazi vagy.

A hasamban lévő pillangók tovább röpködtek.  

– Ez… édes.

Mintha nem is hallotta volna Lucian, tovább folytatta kioktatóan.

– Másodszor, nem foghatom meg a képernyőn keresztül, azokat a csodás melleket.

Megálltam, így majdnem elmerültem. A bensőmben már vihar tombolt, meg kellett fognom a medence szélét, hogy megkapaszkodjak benne. Amikor megszólaltam a hangom túlságosan is lihegő volt.

– Burkoltan arra utalsz, hogy az érintést bele kell vennünk, hogy valóságosnak tűnjön. 

Valami megváltozott – már nem volt nyugtalan. Eltökélt volt, sarokba szorított és már csak egy méter volt közöttünk. Víz csillogott sima, kemény arcán, megnedvesítve azokat a feszes ajkakat. Meg akartam nyalni őket, belekapaszkodniaz erős, kemény testébe. Szemei úgy tükröződtek, mint a medence víztükre, odaszögeztek. Annyi tűz volt bennük.  Tűz és vágy, valamint a frusztráció nyoma, hogy nem akarja, hogy akarjon engem. Hangja halk,édes, mint a forró tejszín.

–Em, ha meztelen vagy előttem, akkor meg foglak érinteni. Igen, kérlek. Most pont tökéletes lenne.

– Nagyon bátor feltételezés, Mézes pite.

Lucian, az a szemét gazember, mosolygott, tüzes szemeivel az arcomra fókuszált.

– Ki mondta, hogy te leszel az, akit megérintek?

– Mi? – alig tudtam gondolkodni. Közelsége egészen megszédített.

– Nem veszem a kezembe a dolgok irányítását, ha ez az egyetlen lehetőség csak.

Elképzeltem, hogy a kezembe adja… az irányítást. Leesett az állam.

– Ó, jól játszol…

A víz spriccelt, és ott volt ő, a nagy testével körülvéve engem, szája néhány centire volt az enyémtől.

– Hogy elég világos legyek – morogta –, ha meztelen vagy előttem, akkor inkább megérintelek.

Olyan közel volt, jelenléte vibrált körülöttem. Kívánatosan gyönyörű. Szemhéjaimlecsukódtak, ajkaim szétnyíltak a szükségtől, hogy érezzem az ajakait. Akartam. Akartam. Lábaink a víz alatt érintkeztek és borzongás cikázott végig combomon. Lucian megragadta a medence szélét, karjai közre fogtak, ami még rosszabbá tette. Vízcseppek csillantak a duzzadt válla ás karja mentén, felhívva a figyelmemet a teste puszta erejére és arra, hogy milyen jó érzés megérinteni. Egy szót sem szólt. Nem is kellett neki, közelsége elég volt ahhoz, hogy a bensőm lángoljon, és a szám kiszáradjon. Át kell vennem az irányítást az egész helyzet felett.

– Leskelődni akarsz, ugye?

 A csendesen csobogó víz hangján keresztül hallottam, hogy nyel egyet, meglepetés villant a tekintetében, mielőtt a melleimre ereszkedett volna. A hangja teljesen elfúlt.

– Megengeded?

A kéj forrón és tisztán zubogott keresztül rajtam. Imádtam a szexet – az ahhoz vezető táncot, annak fizikális voltát, az elengedést. De a hírnév megváltoztatta a szexet számomra. A férfiak egyfajta fantáziára vágytak. Szűz hercegnőnek tekintettek engem, akit áhítattal kell kezelni, vagy újabb rovátkának tekintettek: megvolt Anya.

Lucian egyértelművé tette, hogy nem Anyátlátja bennem. Ez már arra késztetett, hogy többet mutassak meg magamból. A víz hűvös volt, de belül lángoltam, mikor a kezem a bikini felsőm széléig emelkedett. Lucian tekintete elragadtatottá vált, ajkai szétnyíltak. Istenem, ez a tekintet. Minden egyes porcikám összerándult. Melleim elnehezültek a kéjtől. Teljesen tisztában voltam vele, önmagammal, miközben végig követtem a bikini vonalát, kacérkodva azzal a gondolattal, hogy oldalra húzzam.

Lucian nem pislogott, meg sem mozdult, de mégis közelebb éreztem. Mellbimbóim megkeményedtek, nekinyomódtak a vékony szövetnek, könyörögve, hogy lássák őket. Az ujjam hegye a felső rész alá tévedt és lassan oldalra húztam, érezve a mozdulatot. Lucian morgott, halkan és hosszan, mintha a hangjától gyorsabb tudnék lenni. A testem reakciója finom összeszorításra késztette a méhem. Beleéltem magam ebbe a hangba, a szempilláim megremegtek, miközben oldalra húztam a felsőm, majd megálltam a mellbimbóm szélénél. Megrándult és ettől felcsapódott a víz.

– Em… – a könyörgése érdes hangként tört elő belőle. – Baby…

Karjaiban az izmok megrándultak, miközben megragadta a medence szélét, mintha megpróbálná magát visszafogni. Ó, leskelődni szeretett volna. Vágy gyűlt össze bennem. A melleimet milliók látták. De Luciannak igaza volt, az nem én voltam. Itt, most, ez vagyok én. Ő maga akart látni engem.

Az ujjam hegyével körbejártam a melleim vonalát előre és hátra. És ő csak nézett, sóváran. Megnedvesítettem az ajkam és megálltam. Mindketten visszatartottuk a lélegzetünket és aztán egy finom mozdulattal a felső átcsusszant az ágaskodó mellbimbómon.

Lucian felnyögött, a hang szinte állatias volt. Válaszként a hátam ívbe feszült, a vágya csak még jobban feltüzelt, csupasz mellem közelebb került a mellkasához. Érezni akartam a bőrét az enyémen. De nem mozdult. Szorosabban markolta a medence szélét, és merevedését nem tudta elrejteni a nadrágjában.

– Bassza meg – suttogta. Sápadt tekintetével rám pislogott, ráncolta a homlokát. –  Meg akarom kóstolni. Kérlek. Istenem! Kérlek, Em!

Attól, hogy így szétesett, majdnem a víz alá csúsztam. De a szemében lévő szükségtől felnyögtem. A vágytól elnehezültek a pilláim, bólintottam, ő pedig nagyot nyelt, arckifejezése szenvedélyes lett.

– Csak egy kóstolót – mondta, mintha ez tartaná csak vissza. Nyöszörögtem, és a forró tekintete az enyémbe fúródott.Valami átsuhant az arcán – elszántság, megnyugvás, nem tudtam megmondani, a kéjtől és a szükségtől már nem tudtam tisztán gondolkodni. – Csak egy kóstolót – mondta újra.

– Tedd meg – suttogtam, alig tudtam a szavakat megfogalmazni. Lucian kiengedte a levegőt a tüdejéből szája közelebb mozdult.

– Bassza meg. Em… emeld fel nekem ezt az édes mámort.

A lélegzetem hirtelen elakadt, minden egyre jobban szorongatott. Remegő kézzel megfogtam a mellemet és kiemeltem a vízből. Felajánlva magam. Nyögve borult a melleimre. Forró, nedves nyelve ragadta meg a hideg bőrömet. Felnyögtem, a jól eső érzés egész a bensőmig hatolt. Tiszta éhség hallatszott ki a hangjából, ajka finoman megcsókolta a csúcsot, majd mélyen megszívta…

– Aki utolsónak ér a medencébe az a vesztes – Tina kiáltását hatalmas csobbanás követte, amikor belevettette magát a vízbe. Lucian elengedett, majd megfordult, hogy eltakarjon engem, amíg gyorsan a helyére igazítottam a felsőmet. Tinának tágra nyílt a szeme a meglepetéstől, hogy nem vett észre minket. Viszont ugyanolyan egyértelmű volt Brommy lassú sétájáról a medence széléig és az arcán lévő vigyoráról, hogy ő viszont igen. Bármi is történt, a hangulatot már sikeresen megölte. Elkaptam Lucian tekintetét, de már a falait ismét felhúzta, és szinte észrevétlen mozdulattal megrázta a fejét. Átúsztam Tinához és úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Nem bántam meg, hogy Luciant addig ugrattam, hogy rám mozdult. De mindenképpen kétszer is meggondolom, hogy újra ilyen módon folytassam. Nem akkor, mikor nyilvánvalóan már meg is bánta a pillanatnyi gyengeségét.

 

13. fejezet

Lucian

Fordította: Christina

Miután visszafogtam magam, hogy ne ugorjak a medencében Emmára kiéhezett férfiként, távol maradtam tőle és Brommy-val lógtam. Két napig sikerült ezt csinálnom, de hiányzott.

Idegesítő, bosszantó és képtelenség volt. Nem hiányozhat valaki, akit alig ismersz. Nem vágyhatsz arra, hogy lásd őt, hogy halld a hangját, hogy érezd az illatát. Ennyire nem. Atyaég, éreztem az édesen rózsaszín mellbimbóit a számban. Még mindig érzem a formáját a nyelvemen, mintha a vágy fantomja arra tervezte volna, hogy az őrületbe kergessen.

Úgy vélem, szellemileg elgyengültem a hónapok óta tartó cölibátustól.

Az egyedüli feloldozásom az volt, hogy süssek. Neki.

A sütés mindig is egyszemélyes dolog volt, valami, amit a dédnagyapám mellett tanultam meg, de sosem gondoltam, hogy ennél több is lehet benne. De most? Kihívássá vált és elképesztően kielégítővé az, hogy új ötleteket találjak ki arra, hogyan okozzak örömet Emmának és csábítsam el őt. Azzal, hogy megetettem Emmát, valahogy az én lelkem is jóllakott vele.

Nem tudta, hogy a reggeli kosarában lévő briósok az én kezem munkája. Nem tudta, hogy a macaronok – két este is küldtem neki egy kis dobozban – az enyémek. De én tudtam.

A gyengeség pillanataiban lehunyom a szemem és megpróbálom elképzelni, ahogy a puha ajkai szétnyílnak az ékszerként ragyogó csemegék felett, rózsaszín nyelve megkóstolja, milyen ízletes vagyok – ezt a felvert tojások habjával, a beletöltött krémek és a túlérett gyümölcsök furcsa keverékével értem el, ez mind egy intenzív, robbanó ízbombává olvadt össze.

Vajon a tintafekete cikóriacsokoládét, a vajkaramellát és a kandírozott körtét szerette-e? Vagy a grapefruit cseppek lédús ragyogására, vagy a vérnarancsra és rózsára vágyott?

Ez elég volt ahhoz, hogy egy pasi beinduljon tőle.

És azért a látványért áhítozott, amiért nem kellett volna.

Ezért folytattam továbbra is. Talán arra vágytam, hogy magától rájöjjön. Egyszerűen megmondhatnám, hogy én voltam az, aki elkészítette az ételét, apró csemegéket hagyva neki, amit senki más nem kap Rosemontban. De volt valami Emma Maronnal kapcsolatban, amitől egyenesen visszaváltoztam azzá a furcsa, kétbalkezes kockafejjé, aki a középiskolában voltam.

Mamienem túlzott, amikor azt mondta, hogy kicsi voltam gyermekként. Kicsi és szégyenlős. Amikor nem voltam a jégen, én voltam az a srác, aki nagy valószínűséggel elrejtőzött. A jégkorong egy öntelt, laza és mókakedvelő valakivé változtatott. Szerettem azt a fajta énemet, de most, hogy a hokinak már vége, rádöbbentem, hogy ez csak egy szerep volt, amit eljátszottam.

Már nem voltam többé biztos abban, hogy melyik az igazi énem, de tudtam, hogy arra nem voltam felkészülve, hogy megjelenjek Emma nyaralójánál egy tortával a kezemben.

Igyekeztem a lehető legjobban a biztonságosabb tervhez tartani magam.

Mert biztonságosan játszani már nagyon messzire juttatott téged az életben.

Bár a mai desszerttel nem mentem biztosra, amit Emmának készítettem. Már megbántam. A választásom tiszta önhittség volt. Túlságosan rólam – rólunk – szólt az egész. De már túl késő volt visszacsinálni.

*****

Emma

A pite az oka mindennek. És az a rúgás, amit kaptam általa, amit nem láttam előre. Kellett volna. A jelek mind ott voltak. De nem figyeltem rájuk. Egy bizonyos zsémbes, szexi pasira gondoltam, akit túlságosan magamnak akartam, a saját javamra.

Egy férfit, aki látszólag került engem. Két napja nem láttam őt. Egyszer láttam a hátát, amikor befordult a sarkon, a járását – ami rohadtul fesztelen volt, hogy emiatt a szexre és a bűnre gondoltam –, határozott volt, mintha attól félt volna, hogy túlságosan lazának fogják látni az emberek.

Az én hibám volt, hogy nyomultam, amiért flörtöltem, miközben láthatóan ellenállt. Azóta ő volt az egyetlen, akitől még mindig megborzongtam, ha arra gondoltam, hogy közelebb húzom magamhoz, a pillantása az ajkamon van, mintha el akarna csábítani. Felfalni engem.

– Uhh– visszahuppantam a kanapéra. – Ne gondolj rá.

Talán le kéne lépnem. Másik helyet kéne keresnem, ahol elrejtőzök.

Görcsbe rándult a bensőm. Nem akartam elmenni.

Megérkezett az ebéd, megszakított a merengő gondolataimban. Egy újabb kosár – ezúttal egy Janet nevű nő hozta, aki azt mondta, hogy a személyzet része.

Aggasztó volt, hogy már úgy elkezdtem nyáladzani, mint Pavlov kutyája? Talán. De ez nem akadályozta meg, hogy a szeleburdi várakozás egyre feljebb törjön bennem. Rendíthetetlenül izgatott lettem a napi étkezések miatt.

A kosár egy bébi zöldségekből készült salátát és egy kanna levest tartalmazott. Egy élesen és ferdén lefirkantott kísérőkártya szerint avgolemono a leves neve: egy görög csirkés-citromos leves. Egy behűtött chardonnay vagy jeges tea közül választhattam kísérőként.

És aztán megláttam a desszertes dobozt. Finom ételek – ezek tették szebbé a napomat. Ezek az apró csemegék, melyeket úgy éreztem, mintha kizárólag nekem készítettek volna. Ó, rájöttem, hogy mindenki ugyanazt a desszertet kapta. De engedtem, hogy higgyek abban – még ha csak egy pillanatra is –, hogy ezek csak nekem készültek.

A várakozás végigzubogott a véremen, ahogy meglazítottam az arany masnit. Egy karamellszínű, körülbelül kéznagyságú torta volt benne. Sötétarany tejsodó tekeredett körben végig, virágszirom alakú masnikba, hogy úgy nézzen ki, mint egy virág. Az oldalán, mintha csak a kóstolás miatt épp hozzáérne, volt egy kis cukorból készült méhecske.

A lélegzetem elakadt, és vissza is tartottam, amikor a figyelmem a méhre összpontosult. Nem törődve a villával, felemeltem a tortát a puszta kezemmel, majd egy nagy, mérges harapás következett. Majd rájöttem néhány dologra. Nem torta volt, hanem pite. És nem karamell volt, hanem méz.

A finoman édes méz lágy virágos aromái átitatták a selymes tejsodót. Dekadens, mégsem tömény, édesen gazdag. Egy mézes pite, szeretettel készítve. Az apró, cukorból készült méhecske – még mindig a habkönnyű máz szélén sütkérezve – gúnyolódott velem.

Az az apró méhecske a mézes pitéjét kóstolgatta.

Egy forró pulzushullám beindított, végignyalta a combjaimat, megcsípte a bimbóimat. A számba tömtem még egy falatot, hogy élvezhessem az ízét, miközben kívántam őt.

Ez az ő munkája volt, a két kezével csinálta, az ő tudása és elméje. Az én morcos pasim rendelkezett azzal a képességgel, hogy édességeket készítsen a lehető legváratlanabb módokon.

Valahogy tudat alatt, tudtam, a kezdetektől fogva. Abból, ahogy mindent megtett, hogy a lehető legjobbat hozza ki magából. Ahogy azzal a különös, elszánt tekintettel nézett, miközben ettem. Büszkeséggel. Az volt az, amit láttam. Büszke volt a munkájára.

Szünet nélkül faltam a mézes pitémet, egészen addig, amíg már nem volt más, csak a ragacsos máz az ujjaimon és vajas morzsák az ajkaimon. Felnyögve végignyaltam az ujjaimat, ahogy egy macska is tenné. Esküszöm, éreztem, ahogy a karmaim bizseregtek, fájva vágytak az előbújásra.

Mert ő tudta ezt és én nem. Vicc volt ez számára? Mit is mondott? A séf temperamentumos. Ó, hogy mekkorát nevethetett magában ezen.

Egy morgás kíséretében megmostam a kezem és az ajtó felé tartottam, egyik felem jobban fel volt izgulva, mint életemben valaha is, a másik felem készen állt arra, hogy széttépjem a legidegesítőbb férfit, akivel valaha is találkoztam.

*****

Egy órába telt, hogy visszatérjen, élelmiszerekkel teli szatyrokat cipelve. A tágas konyha távolabbi sarkában ültem, kényelmesen elhelyezkedtem a pulton és egy másik mézes pitét ettem – ez sajnos az aranyos méhecske nélküli volt. Alapvetően az csak nekem készült.

Nem vett észre, ahogy terveztem, mert tudtam azt, hogy a kis sunyi, csak úgy tenne, mintha ledobná a cuccokat a „séfnek”, ha meglátna most.

Atyaég, de jól nézett ki. Bármennyire is mérges voltam, a szemeim itták a látványát. Kócos és szél borzoltatinta fekete haj, dús ajkait mogorván lebiggyesztette. Napsütötte, olívabarna bőre simának és sötétnek tűnt a fehér pólója alatt, amit viselt. A rövid-ujjú póló ráfeszült a bicepszére, ami kidudorodott, amikor lerakta a nehéz szatyrokat.

Senki sem kételkedne abban, hogy ez a pasi sportoló, azzal a magabiztossággal mozgott, mint valaki, aki úgy használta a testét, mint egy gépezetet – hatékony, elegáns, erős.

Megfordult, hogy a hűtőben keresgéljen, és a feszes fenekének földgömbjei a kopott farmerjéhez feszültek. Csendben letett egy doboz tejszínt, majd felnyúlt az edénytartóhoz egy ott lógó csészéért, kivillantva ezzel egy szeletet barna kockás hasából.

Édes Istenem, már attól majdnem elélvezek, hogy nézem ezt a pasit, ahogy a konyhában munkálkodik. Azt sem tudtam, hogy ez a gyengém. Talán Lucian tette azzá. Amikor sikerült szétválasztania egy tojást egy hatékony csuklómozdulattal, tudtam, hogy ő volt az. Ő volt a gyengém. Fenébe is.

– Annyira jól csinálod – a hangom végighasított a csenden, ő pedig gyakorlatilag kiugrott a bőréből, az a fagyos tekintet elkerekedett és megijedt. – Biztosan évekbe telt, mire kitanultad a szakmád.

Egy pillanatig egyikünk sem szólalt meg. Szavakkal nem. A szemeink egy teljes beszélgetést lefolytattak.

Oh, annyira rajtakaptalak, cimbora.

Nyilvánvalóan.

El kellett volna mondanod.

Tiszta sor.

Mást nem mondasz?

Úgy tűnik, nem.

Káprázatos vagy.

Ez kizökkentette.

Élesen beszívta a levegőt, az orrcimpái remegtek. És azok az ijedt szemek tüzessé váltak, rám összpontosultak.

– A mézes pite árult el, igaz? – hangja rekedtesen reszelős volt a konyha csendjében.

Félretoltam a pite maradékát, amit korábban ettem és megnyaltam az ujjbegyeimet, élveztem, ahogy máris felhúzta magát. A mellkasából mélyről feltörő morgás kéjes örömöt okozott az enyémben. Figyelmen kívül hagytam.

– Túlságosan egyértelmű választás – ugrottam le a pultról. – De finom.

Ragyogva tettem meg az utat a konyhaszigetig. Az arckifejezése óvatossá vált, azok a széles vállak megmerevedtek, mintha egy küzdelemre feszítené meg őket. Vigyorogtam, pontosan ebbe az állapotba akartam hozni. Csak az ég tudja, hogy ő pontosan ugyanezt csinálta velem napokig.

– Jégkorongjátékos – kezdtem el számolni az ujjaimon –, ács, temperamentumos séf, pék, cukrász… – megálltam előtte, a puszta testisége ismét teljesen magával ragadott. Amikor közel álltam LucianOsmondhoz, akartam őt. – Talán reneszánsz embernek kellene hívnom téged? Mondd, Brick, festesz is?

Nagy, hosszú-ujjú kezét a márványozott pult tetején pihentette. A karjában lévő izmok megmozdultak, ahogy előhajolt. – Igen, de csak süteményekre.

Ó, a pokolba, franciául mondta, olyan akcentussal, ami olyan volt, mint a perzselő szex. Elakadt a lélegzetem. És észrevette. A szemei elkeskenyedtek, lassan a számra vándoroltak, aztán gyorsan visszatértek a tekintetemhez.

– Haragszol? – ez kihívás volt.

– Attól függ – mondtam kifulladva. Fenébe. – Ez csak egy vicc volt számodra?

– Méhecském, én sosem viccelek apéksüteményekkel.

Istenem. Mondd még. Mondd újra. Suttogd a szavakat a bőrömbe.

Nagyot nyeltem. – Ne baszakodj velem, Lucian. Ne most.

Egy sóhajtással visszaereszkedtek a vállai. – Nem, nem vicc volt. Azért nem mondtam semmit, mert… – megrázta a kezét, mintha okok után kutatna, majd lemondóan felemelte. –Túlságosan személyesnek éreztem. Mintha túl sokat fednék fel magamról.

– Látom – művész volt. Éreztem a gondoskodását és komolyságát minden egyes falatban, amit készített. De ezen is túl megmutatta abban is, ahogy az édességei kinéztek, ahogy bemutatta őket. – Hihetetlenül tehetséges vagy, Lucian.

Enyhe dicséret. De akkor is el akartam mondani neki.

Ahogy számítottam rá, megfordult és lefoglalta magát azzal, hogy kidobta a tojáshéjakat. – Azért csinálom, hogy kikapcsoljak és lefoglaljam magam.

Nem akartam Gregre gondolni abban a pillanatban, de, amíg el nem kezdtem randizni vele, addig nem kóstoltam bele egy profi sportoló életébe. Azt hittem, hogy olyan lesz, mint az enyém, de a színészkedés során sokat kell várni, és a szerepek között egyfolytában váltasz. A sportolók teljesen eltérő népség voltak. Az ő életük elképesztően megtervezett volt, napjaik edzéssel, gyakorlással, játékkal, interjúkkal és utazással teltek. Kevés idő volt a pihenésre. A legtöbb profi sportolónak elég volt ez, mivel maga ez az életvitel elég magas adrenalin szintet adott nekik.

Milyen érzés lehet, ha még azelőtt vége lenne, hogy készen állnál rá? Nem jó.

A szívem elszorult, és hirtelen nem akartam mást, csak köré fonni a karjaimat és megölelni őt. Ha egy férfinak szüksége volt ölelésre, az Lucian volt. De nem engedné meg. Nem tetszene neki.

Kihúzta magát, a teste úgy rándult meg, mintha arra készült volna, hogy védekezni kezd, hogy visszazárja magát a saját védelmező világába.

Beengedhetsz. Nem foglak bántani.

– Amalie tanított téged? – kérdeztem.

Felszegte az állát – meglepett volt, gondolom, attól, hogy eltértem a nyilvánvaló tárgytól. – Igen – mondta egy pillanattal később rekedtes hangon. Megköszörülte a torkát. – Nos, Amalietanított meg főzni és kenyeret készíteni. Tudod, a recepteket, amiket még gyermekként tanult.

Miközben beszélt, azzal foglalta le magát, hogy konyhai mérleget és lisztet vett elő. Valamilyen könnyedség lengte körbe most. – A dédapám, Jean Philipe, megtanított arra, hogyan is működik a cukrászat. Híres volt Franciaországban. A konyhái tele voltak valósággal egy hadseregnyi segítővel, és mindig ez volt: „Igen, Séf.” De számomra, egyszerűen csak dédnagyapa volt, aki mindent meg akart tanítani nekem. Amikor mi, gyerekek, Franciaországban nyaraltunk, Anton és Tina odakint játszottak, én a konyhában maradtam.

Elmosolyodtam. – Bevallom, nehezen tudom ezt elképzelni.

A szeme sarkában ráncok jelentek meg a jókedvtől. – Mamienem túlzott, amikor azt mondta, hogy kicsi voltam gyerekként. Vézna, valójában. És szégyenlős.

– Te? – cukkoltam. De el tudtam képzelni. Volt valami Luciannel kapcsolatban, ami mindig is titok lesz.

Küldött felém egy oldalpillantást, de az ajkai felfelé görbültek. – Igen, én. Egy sovány kocka. Aki nem volt hülye, amikor a konyhában voltam, etettek. Sokat. És még… – megvonta a vállait, amelyek határozottan, nem voltak véznák. – Szerettem is. Mindig nehezemre esett koncentrálni, hacsakvalami teljesen magára nem vonta a figyelmemet. Otthon ott volt a jég. Franciaországban, főztem, sütöttem, ott volt a cukrászda. Ez kikapcsol.

Személy szerint, a precizitás és koncentráció, ami a sütéshez kellett, teljesen megbolondított volna. De megértettem.

Egymás mellett álltunk, de túl messze ahhoz, hogy érezzem a belőle áradó hőt. Méz és napsütés illata volt. Bele akartam temetni az arcomat mindebbe a sok jó dologba, és felszívni.

– Abbahagyod most, hogy tudom? – kérdeztem aggódva.

Összeráncolta a szemöldökét. – Miért tennék ilyet?

– Nem tudom – vontam meg a vállamat, elhelyezkedtem a pult szélén. –  Azt mondtad, hogy ez túl személyes, hogy már tudom–felnéztem és találkozott a tekintetünk. – Azon tűnődtem, hogy talán most már nem akarsz semmit sem készíteni nekem.

Lucian zord arckifejezése meghazudtolta a hangszínének lágyságát. – Méhecske, bármit elkészítek neked, amit csak kérsz.

Az ígéret úgy vonta be a testem, mint a forró karamell. Bármit, amit akartam. Tudtam, hogy megtenné.

Az ujjaim ökölbe szorultak, hogy megakadályozzon abban, hogy felé nyúljak. – Lepj meg.

Szélesen, ragyogóan, felszabadultan elmosolyodott. – Benne vagyok.

 

14. fejezet

Emma

Fordította: Skybright

A kedvenc helyem a konyha lett a birtokon, legalább is amikor Lucian elfoglalta. Napos, meleg és zamatosan illatos, mint amikor kenyeret vagy csokit sütnénk, a hely biztonságos és boldog volt. Öröm volt összekucorodni a párnázott padon, amely az egyik fal mentén húzódott és a konyhasziget meg a kályha felé nézett, ahol Lucian dolgozott.

Az elmúlt években annyira elfoglalt voltam a DarkCastle-vel, hogy sosem ültem le főzős vagy sütögetős műsorokat nézni. De most átértékeltem őket. Luciant figyelve, ahogyan a konyhában lazán és magabiztosan mozgott, az felért egy erotikus filmmel. Te jó ég, ahogy a szálkás alkarja mozgott miközben felverte a tojáshabot vagy a tejszín, mert hát ezekhez a dolgokhoz soha nem használta azelektromos mixert,teljesen felizgatott, olyannyira, hogy szorosan össze kellett zárnom a combjaimat az asztal alatt. És amikor a tésztát gyúrta… Szent Jézus! Halkan felnyögött, valahányszor tenyere élével rádolgozott a ruganyos tésztára. A mélyről jövő morgás minden mozdulatánál, amikor a teste a pult felé lendül. És utána következett, amikor húzás és kitolás, ekkor a széles vállai megmozdultak a nagy levegő vételeknél. Morgás, gyúrás, levegő, tolás.

Azon csodálkoztam, hogy hogy nem volt még orgazmusom csak attól, hogy néztem őt.

– Érzem, hogy nézel engem– Lucian eltért az eddigi ritmusától.

Tudom, hogy érzed.

– Ez elbűvölő.

Megint morgott egyet, de most biztosan tudta, hogy mire gondolok. – Bármi, ami lázba hoz, Em.

Mosolyogtam. – Fel tudnám ezt venni és egy ütőkártya lenne a kezemben.

Elindult felém azzal a laza mozgásával, az arcán enyhe mosollyal. – Ex hoki játékos, aki főz? – a figyelmét újra visszafordította a tészta felé. – Gondolom, hogy milyen show lehetne.

– Te tényleg nagyon alábecsülöd a vonzerődet, Brick.

Gúnyos morgással formálta a már sima tésztát golyó formába, amit belerakott egy tálba és letakarta egy konyharuhával, majd megmosta a kezét és a hűtő felé vette az irányt.

– Mi következik? – kérdeztem várakozóan.

– Megcsinálom a tésztát a paradicsomos kosárkáknak, amit vacsorázni fogunk– kacéran vigyorgott. – Bármikor segíthetsz.

– Mind a ketten tudjuk, hogy jobban teszem, ha nem segítek.

Lucian egy halk félig nevetést hallatott. – Nem kommentálom!

Próbált tanítani engem, de totál katasztrófa vagyok a konyhában. Ha létezne a főzésért felelős gén, én tuti kimaradtam az osztásából. Lucian egy nagydarab vajat rakott a mérőedénybe és hozzáöntötte a lisztet. Mosolyogva olvastam el az e-mailjeimet, amik megjelentek az iPademen. Egyébként,az általam medencés incidensnek nevezett eset óta, nem adtunk teret a vonzódásunknak. De ott volt, növekedett és forrósodott és most már barátok voltunk. Kedveltem őt, a fenébe is. Jobban, mint kellett volna. A vonzódásban voltak apályok és dagályok, de igazán kedvelni valakit azt jelentette, hogyha elveszíted az jobban fog fájni.

Figyelembe véve, hogy Lucian nincs olyan régóta az életemben, az, hogy elveszíthetem aggodalommal töltött el. Ennek ellenére sem tagadhatnám azt a megelégedést, amit éreztem, amikor megosztotta velem az érdekes munkaterületét. Mindenkit kiüldözött a konyhájából, ha ő ott volt. Csak Amalie és néha Tina mehettek be, de ők is csak pár percig maradhattak, majd gyengéden az ajtó felé lettek tessékelve.

–  Min vigyorogsz ennyire? – kérdezte szórakozott morajlás következtében. Hogy miért volt jó Luciannal a konyhában lenni? Mert mindent észrevett, ami körülötte történt, még akkor is, ha azt hittem, hogy az összes figyelme a kajája felé irányult.

– Nem lényeges.

Hümmögött.

Rákattintottam az egyik e-mailre, amit az ügynököm küldött. Reszketeg lett a mosolyom.

–  Na, most el kell magyaráznod ezt az arckifejezést– mondta Lucian szárazon.

Felnéztem és észrevettem, hogy türelmetlenül engem néz. Felhorkantottam. – Miért van az, hogy engem nevezel Szimatkának, amikor te vagy pokolian kíváncsi?

–  Csak rád vagyok kíváncsi, és te mindenkivel szemben az vagy.

A gyomrom liftezett, hiszen csak többet akart rólam tudni. Nem mutattam ki az érzéseimet, csak szem forgatva tovább olvastam az e-mailt. – Az ügynökömtől jött, pár rendező küldött néhány ígéretesnek tűnő forgatókönyveket.

– Meglepődtél?

–  Nem ajánlottak szerepet a DarkCastle óta. Szóval… igen, nem számítottam rá. De örülök.

–  Szuper! –rövid mosoly jelent meg az arcán, ami olyan széles és gyönyörű volt, hogy elállt tőle a lélegzetem. Aztán mintha észbe kapott volna, hogy vigyorog, hirtelen felmordult és visszatért a vaj felvágásához. – Mi késztetett arra, hogy színésznő legyél?

Nos, adhattam volna neki egy olyan választ, amit előre elterveztem, de úgy gondoltam, hogy őszintének kéne lennünk egymással.– Híres akartam lenni.

Lucian megállt, fejét felszegte.

Ránéztem a vékony kezemre és csuklómra, amiket hirtelen túlságosan törékenynek éreztem. – Tizennégy éves voltam, apám…részeg volt. Az Oscar díj átadó ment éppen, ezért anyával bevackoltuk magunkat a pincébe, hogy ott nézzük. Az ott lévő nők gazdagok, szépek és mosolygósak voltak. Felpillantottam és elkaptam Lucian zaklatott tekintetét, elővettem azt a mosolyomat, amivel meg tudtam nyugtatni a férfiakat, de ez a mosoly elsiklott mellette. Mert vele nem akartam a nyugalmat tettetni. Nagyot nyeltem.

– Számomra, azok a dolgok erőt jelentettek, mert azt hittem, hogyha nekem is akkora hatalmam, gazdagságom és hírnevem lesz, akkor biztonságban leszek. Szabad leszek.

Az előmelegített sütő hangja megszakította a csendet. Lucian arckifejezése elgyötört volt, tudtam, hogy legszívesebben megvigasztalna. De ebben a pillanatban ezt nem tudtam volna kezelni.

– Csak akkor, amikor elkezdtem a színészkedést, jöttem rá, hogy mennyire szeretem, mert kihívásokkal teli, meg így biztonságosan ki tudom fejezni az érzéseimet, szórakoztató is. Mindig tele van a fejem forgatásra kész mesékkel. Így, másként tudom átadni a történetet.

Lassan bólintott, egy hajtincs hullott a homlokára. – Jól csinálod, Emma.

Emma. Amikor kimondja a nevem olyan, mintha egy bársony kesztyű csúszna végig a bőrömön.

–  Köszönöm szépen – a hírnév ingatag lábakon áll, ami bármelyik percben eltűnhet. De szerettem volna a legjobb színben feltűnni a szemében. Itt lenne az ideje, hogy kihúzzam a fejem a seggemből, abbahagyni az aggódást és visszatérni a játékba.

A furcsán energikusan, megnyaltam a számat, visszafordítottam a figyelmemet a hatalmas márvány tetejű konyhaszigetére. – Azt mondtad azért sütsz, mert az megnyugtat téged, de ez az egyetlen oka?

Oldalra billentette a fejét és a szája sarka felfelé görbült. – Most már személyeskedünk?

–  Mondhatjuk így is, azok után, amit elmeséltem.

A kacér tekintete hirtelen komollyá vált. – Megtisztelsz a titkaid feltárásával, remélem, ezt tudod, igaz?

Talán túlontúl intenzív lett a pillanat, mert hirtelen jött a késztetés, hogy sírjak vagy, hogy a karjaiba vessem magam. – Te is ezt fogod tenni?

Hümmögött, de ezzel önmagát becsülte le. – Ez egy kihívás, mert precizitást, figyelmet és tervezést igényel. Noha a sütés nagyjából szigorú technikai szabályokon alapszik, a kreativitás nagy szerepet játszik a végső cél elérésében –Lucian vállat von. – Talán nem tűnik többnek, mint a hoki, de a sütés egyszerre vonja be az elmét és a testet, így lesz meg a végeredményed.

–  Gondolkodtál valaha is azon, hogy hivatásként csináld?

Visszatért a munkájához, a koncentrációtól ráncba szaladt a homloka. – Nem.

–  Hmmm. És mégis a dédapád tanított. Vajon ő is így akarta?

Ahogy mosolygott, látszott a jó képű arcán, hogy ezzel régi idők emlékei jelentek meg. – Igazából nem. Azt szerette volna, hogy az álmaimat kövessem és legyek hoki játékos– a mosoly kiszélesedett az arcán. – Azt mondta, az ember addig nem találja meg az igazi békét és boldogságot, amíg nem követi a szenvedélyét és azt, amit szeret. Azt hiszem, tudott valamit, mert imádott szakács lenni.

A tény, hogy Lucian múlt időben beszélt róla, arra engedett következtetni, hogy a dédapja már nincs az élők sorában. De nem tudtam abbahagyni a kérdezősködést. – Látott valaha játszani téged profiként?

Lucian arca kifejezéstelenné vált.– Egyszer, de ő… sose voltam biztos abban, hogy megértette.

– Nem tudom, hogy érted?

Lucian halkan, fájdalmasan sóhajtott.– Hét évvel ezelőtt elütötte egy autó, amikor Párizsban átment az utcán– nagyot nyelt.– Jean Philipe túlélte, de az agya megsérült, ezután nem volt ugyan az az ember. Összekevert engem az apámmal, elveszítette a beszédkészségét, a memóriáját, motoros funkciók hiánya, az állapota idővel rosszabb lett. Amalie viselte gondját. Három évvel ezelőtt meghalt tüdőgyulladásban.

–  Ó, Lucian, nagyon sajnálom! – meg akartam ölelni jó szorosan, de a teste azt üzente nekem, hogy inkább lépjek hátrébb.

–  Én is – a márvány munkalapra pislogott, ahol szélesre tárta az ujjait. – Azt nem tudom, hogy ez most csak balszerencse volt vagy mi, de többször kaptam agyrázkódást. Amelie megijedt, de folyamatosan biztosítottam arról, hogy a fizikai sérülések részesei voltak az életemnek. De legutóbb elveszítettem az eszméletemet, az agyam nagyon labilis lett, még a mai napig vannak olyan dolgok, amikre nem emlékszem, amelyek homályosak. De a legrosszabb, hogy tudtam, ha nem vigyázok, akkor úgy végezhetem, mint a dédnagyapám.

– Szóval kiléptél.

–  Igen, kiléptem– ismételte meg egy örömtelen nevetés kíséretében. – De talán nem tettem volna meg, mert senkire nem akartam hallgatni. Amikor felkeltem Amalie, Ant és Tina ott voltak mellettem, de öt percen keresztül próbáltam rájönni, hogy kik is ők. Folyamatosan kérdeztem, hogy mi történt velem, és hiába válaszoltak, nem emlékeztem, hogy már válaszoltak nekem.

– Luc…

–  Amikor az agyam egy kicsit lenyugodott ahhoz, hogy tisztábban végig tudjam gondolni a dolgokat –úgy beszélt, mintha belülről késztetné valami, hogy tovább mondja. – Nem voltam képes nemet mondani a családomnak, amikor mondták, hogy gondoljam meg az egészségemet. Szembenéztem azzal a rettenettel, hogy elveszíthetem önmagamat, könnyített a dolgon, hogy korábban visszavonuljak. De bánom minden nap.

Láttam rajta, hogy ez a tudat belül egyre csak nő és át is dübörög rajta. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, ami csökkentené a fájdalmát, talán semmi sem tudja. Vannak olyan dolgok, amiket az embernek maga kell legyőznie. De nem tudtam magára hagyni a sötét gondolataival.  Attól féltem, hogy mindenki mást eltaszított a viselkedésével, teret hagyva neki, amire azt gondolta, hogy szüksége van, pedig pont ettől maradt mélyebben a gondolataiban.

– Mi volt a kedvenc desszertje?

Lucian úgy pislogott mintha ködös álomból ébredne. Sötét szemöldökét összehúzta és egy pillanatig azt hittem, hogy nem fog válaszolni, de aztán meghallottam a hangját, kicsit ércesebb volt.

–  Mindig is híres volt arról, hogy szeret újítani, de a kedvence a klasszikus maradt, Gateau St. Honoré torta.

– Elkészítenéd nekem?

Tudta, hogy mit csinálok, de egy ravasz pillantást vetett rám.– Mindig meg akarod kóstolni a krémemet, ugye Emma?

Kóstolgatott engem, azt szerette volna, ha zavaromban elkezdek dadogni és pirulni. De nem tudtam kitörölni a gondolataim közül azt, ahogyan nyalogatom a krémet, minden porcikájáról. Istenem, mennyire akartam, így a számban veszélyesen összegyűlt a nyál már a gondolatra is. Ránéztem ugyanolyan intenzitással, mint ő énrám.

– Csak óvatosan, Mézes Pite, mert lehet, hogy lerántom a leplet a burkolt célzásaidról.

A legnagyobb meglepetésemre az arca sötét rózsaszín színben pompázott, ami az egész arcára kiterjedt, de a tekintete belemélyedt az enyémbe.

– Talán pont ez a célom.

Ezektől a jól irányzott szavaktól a gyomrom bukfencet vetett. De nem tudtam válaszolni, mert Ant, Tina Brommy és Sal betörtek a konyhába egy kis kajáért, ami irritálta Luciant. Próbálta kiterelgetni őket onnan, ám nem járt sikerrel, így a nagy asztal körül üldögéltünk, és Lucian nem volt igazából mérges, csak komoran üldögélt, majd ment és felvert egy madeleine süteményt, csak, hogy „elhallgattasson minket.”

Nagyon finomak voltak, de inkább azok után az apró, átható pillantások után vágyakoztam, amelyeket felém küldött. Akár beismertem magamnak, akár nem, Greg hatalmas lyukat ütött a magabiztosságomon. Azt hittem, hogy amit egymás iránt érzünk az állandó, de sajnos fel kellett ébrednem, a lehető legdurvább módon szembesültem a dolgokkal. Meggondolom még egyszer, hogy várat építsek-e. Valami igazit szerettem volna, olyat, akiben bízhatok, pont ezért kedveltem Luciant, de azt nem tudtam, hogy ő lehet az, akitől megkapom, amit szeretnék.

*****

Lucian

Brommy önként jelentkezett, hogy segít az új konyhaszekrényeket beszerelni a kis vendégházban. Ott voltunk már egy ideje, amikor Emma betoppant, az egész helyiséget megtöltve a nyári égbolt fényével, én meg valósággal ittam a látványát. Mióta Emma rájött, hogy szoktam sütni, főzni, azóta minden egyes nap odatolja a fenekét a konyhába és néz engem munka közben. Amíg a többieket kiüldöztem onnan, az ő jelenlétét már nagyon vártam. Néhanapján olyan messzire is elmerészkedtem, hogy megtettem helyettesnek. De Emmának nehézséget okozott az összpontosítás, és inkább előnyben részesítette a beszélgetést a pontos adagok kimérésénél. Ez a nő arra hivatott, hogy megegye a kreálmányaimat, nem pedig, hogy megalkossa őket. Ami teljesen megfelelt nekem, hiszen sose unnám meg őt figyelni, ahogyan megkóstolja, amit készítettem neki. Kísértésbe estem, hogy cserébe megkóstoljam őt, kényszerítettem magamat, hogy a kezeimet magam mellett tartsam. Egy kicsit mazochista voltam, amikor Emmáról volt szó.

–  Tudtam– mondta, rámosolygott Brommy-ra és rám, miközben a nehéz szekrénnyel egyensúlyoztunk.– Csak követnem kellett a nagy bummokat, döngetést és meg találtalak titeket, fiúk.

Brommy nevetve rázta meg a fejét.– A kalapálást követted, ha kérhetem, Miss Emma, mert döngetésen rajtakapni valakit teljesen más dolog.

–  Miért? – egy kis ránc jelent meg a két szemöldöke között, pár másodpercig, aztán mély vörösre pirult, amikor rájött, hogy mit is jelenthet az, amit mondott. – Á, igen, most már értem, hogy mire gondoltál– feladta, és hangosan nevetett, ez a rekedtes nevetés, ami minden egyes alkalommal megfogott. Elért Brommy-hozis aki félve, tátott szájjal bámult rá.

De ekkor kacsintott és a végén még a fülei is bele vörösödtek. Sose láttam korábban, hogy elpirult volna, főleg nem egy nőtől. Nagyon lenyűgözőnek találtam és ez is Emma volt.

–  Technikailag– mondtam, mielőtt még Brommy teljesen a hatása alá került volna. – Mi csavarozunk– feltartottam a fúrót, hogy lássa.

A mosolya szélesebb lett. – Borzasztó vagy.

A karom kezdett elfáradni, ezért biztonságba helyeztem a szekrényt a fúróval, majd leugrottam, megragadtam egy rongyot, hogy a koszt leszedjem a szemöldökömről. – Szükséged van valamire, Em?

A tekintete Brommy-ra tévedt, majd rám újra. Csak képzeltem vagy Emma Maron tényleg ideges volt? – Veled szerettem volna beszélni, ha van egy perced?

Brommy köhögött egy kicsit, majd leugrott ő is.– Megyek és hozok egy kis innivalót. A mellettünk lévő hűtőből kivett egy üdítőt, majd megemelte a képzeletbeli kalapját Emma felé. – Miss Emma.

Emma szája szélén halovány mosoly jelent meg. – Hívhatsz Hercegnőnek, Brommy, tudom, hogy szeretnéd.

Rávigyorgott Emmára, mire én elkomolyodtam, de ezt nem vették észre.

– Nemsokára találkozunk, Hercegnő.

– Brommy.

Bólintottak egymásnak, mint a királyi barátok, aztán Brommy fütyülve távozott. Emma figyelte, ahogyan elmegy, majd felém fordította a tekintetét és elkapta, amint a homlokomat ráncolom. De a mosolya csak szélesebb lett ettől. Jelenleg bármit megadtam volna, ha tudom, hogy arra az éjszakára gondol-e ő is, ami a medencénél történt és hogy megbánta-e ahogyan végződött. Erről sose beszéltünk, de nem felejtettem el. Ha valamik,akkor az emlékek tudnak a legjobban fájni.

Koncentrálj, Oz.

Körbejárt a szobában.– Nem mondtam még, de jó munkát végzel.

– Hmm.

Emma megállt és a szemében vidámság látszott.– Élvezed a szerelést?

Vállat vontam.– Ez is egy elfoglaltság.

Megint hallgattam és zárkózott voltam, és úgy tűnt, hogy nem tudom ezt levetkőzni. Tudtam, hogy mondani szeretne valamit. Ezt tisztán láttam és azt is, hogy azt gondolja, ez a dolog nem fog nekem tetszeni. Eddig még nem kérdezett semmit Cassandráról. Azt vártam, hogy korábban előhozakodik a témával, de lehet, hogy most jött el ennek az ideje. Nem voltam hajlandó könyörögni neki, hogy tartsa a száját vagy azt feltételezni, hogy nem vagyok képes beszélni a Cassandrával átélt kudarcomról.

De egyik sem történt meg, ezzel ellentétben tovább ment a félig kész területen és úgy nézett rám, mintha én is az ingatlan darabja lennék. A testem izgalomba jött ettől.

–  Van egy problémám– mondta Emma.

Ó, a piszkos gondolatok csak úgy átsiklottak az agyamon, hogy hogyan tudnék neki segíteni, megoldani a gondokat. Gyorsan visszazártam őket az agyam mélyére, ahol a helyük is volt ezeknek a gondolatoknak.

– Mindjárt megérkeznek a mindenre elszánt családtagjaid, hogy sarokba szorítsanak? – mondtam, az időt húzva. Ráncok jelentek meg a szeme szegletében. – Nem, ez mind a te sarad.

–  Nos, remélem, nem vagy féltékeny, mert spoiler riadó –, ez nem olyan jó buli, mint ahogyan látszik.

Fanyarul megrázta a fejét.

– Hiányozni fognak neked, amikor nem lesznek, Brick.

A becenevem hallatán megdobbant a szívem. – Kérd meg, hogy menjenek el és meglátjuk.

–  Komolyan mondod? – nem hangzott túl bosszúsnak, de a szavainak volt egy ritmusa, szerettem volna ebből többet kapni.

– Igen!

– Lucian…

–  Jobban szeretem, amikor Mézes Pitének hívsz.

Forgatta a szemeit, de nem tudta elfedni az arcán megjelenő mosolyt. – Kedves, édes, Mézes Pite, befognád és meghallgatnál?

–  Ha ilyen szépen kéred– az igazság az, hogy mindenre képes voltam ezért a nőért.

Szerintem tudta ezt ő is, mert tekintete győzelemittas volt. – Meghívtak egy esküvőre Malibuba, erre a hétvégére…

A pokolba, tudtam, hogy mi fog következni, a bőrömet kezdtem kicsinek érezni, a levegőt körülöttem fojtogatónak.

–  Ha valami divat tanácsot szeretnél kérni, az inkább Sal és Amalie asztala.

–  Ezt szem előtt tartom. Lennél a randi partnerem?

És itt is volt. Az egyik felem szeretett volna valami érett dolgot tenni, mint az öklömmel bele boxolni a levegőbe, mert randira hívott. Ezt a részt elnyomta a seggfej oldalam, az, aki soha semmilyen körülmények között, nem szeretett részt venni olyan eseményem, amely szociális interakciót követelt.

– Emm…

–  Mielőtt nemet mondasz, az esküvő kicsi és nagyon meghitt lesz. Macon Smith, a színészkollégám esküvője lesz.

–  És azt gondolod, hogy jó ötlet lesz engem magaddal vinni?

Nem volt kétségem afelől, hogy tudta, hogy mire gondolok, mert nem voltam sem elbűvölő, alig szociálisan aktív.

Emma vállat vont, miközben a napozó ruhája pántja lecsúszott a válláról. – Egyedül is tudnék menni, de nem akarok. Egy nő, aki partner nélkül érkezik célpontja a 10 millió kérdésnek, amik közül egyik sem jó. Jobban örülnék egy nagy hegyomlásnyi férfinek, aki megvéd mindentől.

Szüksége van rád. Mondj igent, idióta.

– Brommy is megtudja tenni.

Idióta!

Az egyik szemöldökét kérdőn felhúzta. –Azt akarod, hogy elhívjam Brommy-t?

A vállaim megereszkedtek a vereség miatt. – Nem!

– Hmmm…

– Ez az én szövegem, Szimatka!

A szemeibe visszatért a csillogás. – Nagyon jól működik, már szinte a sajátomnak érzem.

Istenem, olyan cuki és tökéletes volt. A kezeimmel át akartam fogni a derekát és felültetni a konyhapultra, így simán elérhettem a száját, de visszafogtam magam és tovább fárasztottam, mint egy halat. Akár egy idióta.

–  Meglepődtem, hogy nem fenyegettél meg, hogy Antont kéred meg, hogy kísérjen el.

Emma azt tettette, hogy megfontolja az ajánlatomat.– Megtehetném, egész jól néz ki– nevetett a morgásomon – De bennem él a gyanú, ha őt hívnám el, akkor azt hinné, hogy lehet valami közöttünk.

–  És te nem így érzel– nem tudtam rávenni magam arra, hogy kérdésként tegyem fel neki. Elég nehéz már az is, hogy elképzelem, hogy ő így érezne. Akkor biztosan elvonulnék és sírnék.

Felhúzta az orrát.– Még egy kicsit sem, Mézes Pite.

A nő tudta, hogy hogyan dolgozzon meg engem, és én engedtem meg neki. De figyelmes volt, a pokolba is, mert amikor a vállaim megkönnyebbülten rogytak le, a tekintete összeszűkült. – Fogunk valaha beszélni róla?

Nem, nincs az a pénz!

– Miről is?

Abban a pillanatban, amikor megkérdeztem, rájöttem, hogy hatalmas bajban vagyok. Emma nem az a típus volt, aki hagyja kibontakozni a szarságaimat.

Dús ajkai sötéten összepréselődtek.– Megnyaltad a mellbimbómat, Lucian– majdnem megfulladtam a saját nyálamtól, testem gyors és éber lett, nem mintha ez megakadályozná abban, hogy tovább mondja.– Talán te hozzá vagy szokva és minden nőnek megnyalod a mellbimbóját, de én ezt a kiváltságot nem adom meg minden pasimnak.

Francba, de azért kiváltságosnak éreztem magam, sőt hálás is,rávilágított a szexuális álmaimra, amelyek az óta is gyötörnek.

A hangom rekedt volt.– Egy ideje már nem csinálom, senkinek sem – az arcom elvörösödött, megköszörültem a torkomat.– Az csak egy pillanatnyi gyengeség volt…–kétségbeesetten vágyom rád, mindent megadnék, ha újramegnyalhatnám azt az édes bimbót. – Medencei ökörködés.

A szemei villogtak, láttam rajta, hogy azon gondolkodik, hogy nevessen vagy megfojtson. Talán mind a kettő. – Ez az álláspontod?

–  Igen? – nem, nem tudtam. Ez a nő teljesen begerjesztett, akartam őt. Halálra ijesztett, meg akartam neki mondani, hogy rossz választás vagyok, mert tudtuk, hogy tud ő jobbat is. De a szavak nem jöttek ki a számon. A pillanat jött és tovább is haladt.

– Hmm… – ennyit mondott.

Sztoikusan álltam és gondolkodtam, bolond voltam. Meg kellett volna fordulnom és ott hagyni, azt mondani neki, hogy az lenne a legjobb, hogy amíg itt tartózkodik, hanyagoljuk egymást. De ez nem az volt, amit csináltam. – Ez az esküvő dolog fontos neked?

A szemöldökét felhúzta meglepetésében, de nem kertelt, ahogyan én.– Igen.

És ennyi volt, talán magam mellett tarthattam volna a kezeimet, hogy csökkentsem a vágyaimat ez iránt a nő iránt. De nem láthattam őt csalódottnak.

–  Rendben,édes, leszek a partnered az esküvőn.

Megtöröltem a kezemet egy rongyba, csak, hogy lefoglaljam a kezemet, hogy ne nyúljak érte.

– De előre bocsájtom, hogy nem leszek elbűvölő sem csevegős kedvemben vagy bármi más. Ha valaki próbál sarokba szorítani és a hokiról beszélni, én lelépek.

Seggfejnek éreztem magam, amikor a végére értem a mondandómnak. De Emma csak rám mosolygott, mintha tudta volna, hogy ezt fogom válaszolni.

–  Á, Brick, csak azért mondod, mert még nem találkoztál Macon Saint-tel.

Bármit is jelenthetett ez.

 

---

[1]A coq-au-vin(kakas borban): egy klasszikus francia étel, amely összetevőiben (gomba, szalonna, hagyma, sárgarépa, burgonya) nagyon hasonlít a burgundi marhához. Fő különbség a kakas (vagy tyúk, esetleg csirke). További különbség, hogy egyes változatai fehérborral készülnek.

[2]mafille: lányom

[3]La Vie en Rose: "rózsaszínű élet", vagy a rózsa színű szemüvegen keresztül látható élet. Ez metafora volt az alkotójának színes életének. EdithPiaf, a 20. század elején Párizs utcai waifja világhírű előadóművész lett, mikor egy kabaréban énekelték munkájukat, kizárólag a képzetlen hangja nyers erejéből és patoszjából. A kis énekes átnevezése "Piaf" vagy veréb.