6.-7.-8. Fejezet

 

6.fejezet

Emma

Fordította: Soraya

Az én kis házamnak voltkonyhája, de azon kezdtem el tűnődni, hogy szükségem lesz-e rá valaha is. Meglepően pihentető alvásból ébredtem arra, hogy ragyogóan süt a nap és jó hangulatban vagyok, pedig egy bizonyos végtelen köröket úszó meztelen férfi képei üldöztek álmomban. Amikor valaki kopogtatott az ajtón, egy köntösbe burkoltam magam és Salt találtam az ajtó másik oldalán, egy nagy piknik kosarat cipelve.

– Reggeli – jelentette be vidáman.

– Nem kellett volna – mondtam és átvettem tőle a kosarat.

– Csajszi, semmilyen körülmények között ne mondj nemet a ház konyhájára. – Összevonta a szemöldökét. – Hidd el nekem; nem akarsz ebből kimaradni.

Friss kenyér illata csapott meg a fedélen keresztül, nem kételkedtem a szavában.

– Velem reggelizel? Csinálhatok kávét.

– Persze. De van kávé a kosárban. A ház nem engedélyezi a filteres kávét.

– Hűha. – Nem csoda hát, hogy egy tonnát nyom a kosár.

Beengedtem, és együtt kipakoltuk a kosár tartalmát a konyhapultra. A francia presszókávé és a friss tejszínhab mellett volt egy doboz sűrű mézesjoghurt, egy tányér csillogó gyümölcs – sárgadinnye, mézdinnye, cseresznye – egy kis üveg eperlekvár és édesen illatozó csigák.

– Mazsolás csiga – magyarázta Sal. – Amalie kedvence.

– Finom illatuk van. – Kicsit közelebb hajoltam és halkabbra vettem a hangomat. – Ne mondd el neki, de utálom a mazsolát. Úgyhogy megeheted őket.

– Ó, semmit sem mondok neki – ígérte meg ünnepélyesen. – De a háznak megvannak a maga módszerei, hogy megtudja mit szeretsz.

– Ezt úgy mondod, mintha a ház egy önálló lény lenne.

– Ha a konyháról van szó, akár az is lehetne.

Elnevettem magam, majd elkezdtem a finomságainkat a rendelkezésemre bocsátott ezüst tálcára tenni.

– Van egy heves vérmérsékletű szakácsa?

– Nagyon heves. De nem kell miatta aggódnod. Ha az útjaitok keresztezik egymást, biztos vagyok benne, hogy egy nagy cicus lesz a jelenlétedben.

– Nem köszönöm. Elég felfuvalkodott hólyaggal dolgozom a szakmámban.

Sal láthatóan a mosolyát próbálta elfojtani, és felvette a tálcát, én pedig megragadtam az ezüst kávéskannát és a porcelán csészéket.

Kivittük a reggelinket a teraszra és leültünk a kávézóasztalhoz. Egy részem szerette volna elkerülni ezt a helyet, ahonnan tökéletes rálátás nyílik a medencére, de ez gyávaság lett volna. Különben is, ő most nem volt ott kint. Próbáltam nem érezni a csalódottságot. Vagy a bűntudatot.

– Tehát… – Sal beleharapott a sárgadinnyébe. – Mik a terveid mára?

– Semmit sem csinálni.

– Jó terv.

Megkóstoltam a joghurtot és majdnem felnyögtem. Jesszus, itt minden észbontó volt. Gazdag és krémes, csak egy csipetnyi mézzel, elolvadt a nyelvemen és felébresztette az ízlelőbimbóimat. Elismerően sóhajtottam egy korty kávétól, amiben csipetnyi csokoládé és karamell ízét éreztem.

– Ha jobban belegondolok, mindenképpen be kell iktatnom egy kis testmozgást, különben hamarosan nem férek bele a ruháimba.

– Amalie új séfjét okold. Csak ebben a hónapban tíz kilót híztam. – Megsimogatta az élénk kék-lila mintás selyemblúz alatt megbúvó kis pocaknak tűnő hasát.

– Az egy Pucci? – kérdeztem, majd folytattam a joghurtom felfalását.

– Te ismered a divatot.

– Alice, az egyik jelmeztervező, megállás nélkül a divatról beszélt.  – A jó kedvem úgy elszállt, mint a szél, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy látom-e őt még valaha.

Sal biztos észrevette, mert kedves szemmel nézett rám.

– Hiányzik a forgatás, amikor véget ér a szezon, ugye?

Nem tudta, hogy soha többé nem megyek vissza. El akartam mondani neki, de nem tudtam. Ez nem jelentette azt, hogy nem ismerhettem el néhány dolgot.

– Igen. Minden szezonban, sosem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz... – A szemem elhomályosult, és hevesen pislogtam. – Ez igazán nevetséges, tényleg. Egy színész élete szerepről szerepre vándorol. Tesszük a dolgunkat, hazamegyünk... de olyan jó az egyetértés közöttünk, hogy... igazán nagyon hiányoznak nekem, amikor vége az évadnak.

– Csak azért, mert minden jó dolognak egyszer véget kell érnie, még nem jelenti azt, hogy nem gyászolhatjuk őket.

– Igazad van. Az Úr tudta, hogy gyászolok.

– Különben is, jövőre újra a forgatáson leszel. – Sal gyümölcsöt kanalazott a tányéromra.

– Tessék, kóstold meg a dinnyét. Mesés.

A dinnye valóban mesés volt.

Miután Sal elment, és ragaszkodott hozzá, hogy visszavigye nekem a tányérokat és a kosarat a nagykonyhába, összegömbölyödtem az üres kandalló melletti kis szerelmi fotel mélyén, és megpróbáltam olvasni. De az agyam folyton elkalandozott, vastag combok és feszes hasizmok gondolatai zavarták meg.

Nem tudtam, mi a fene ütött belém. Láttam már meztelen férfiakat ezelőtt. A pokolba is, Saintnek isteni teste volt, és végtelen sok jelenetet csináltunk együtt félmeztelenül anélkül, hogy akár csak pislogtam volna. Ő csak díszlet volt, ami engem illet. Gregnek, a seggfejnek is látványos teste volt, amit én nagyon is értékeltem – nos, mielőtt rájöttem volna, hogy egy csaló faszfej lakja.

De ez a forró, lüktető emlék a meztelen Lucianről pokolian zavart. Meg akartam érinteni. Végig akartam futtatni a nyelvemet a hasizmai közötti formás hajlatban, hogy összegyűjtsem azokat a vízcseppeket, a számat a feszes mellbimbójára tenni és megpöckölni, hogy felnyögjön és megremegjen.

– Ó, az isten szerelmére! – kiáltottam fel, félredobtam a Kindle-t és felálltam. Az olvasás veszett ügy volt. Levegőre volt szükségem.

Mivel nem tudtam kiverni a fejemből Lucian képét, úgy fogom elűzni, hogy szembenézek a bűntett helyszínével és úszni megyek. Talán a hűsítő vízben való megmártózás lemossa a kukkolás bűnét.

Úgy döntöttem, hogy mellőzöm a bikiniket, amiket hoztam, és felvettem egy konzervatív, halványkék retró egyrészest, amiben anélkül úszhattam, hogy aggódnom kellett volna, hogy bármi felcsúszik vagy kicsúszik. Teljesen tisztában voltam milyen képmutató is vagyok, én nem akartam a testemet mutogatni a potenciális megfigyelőknek, amikor előző este pont én estem a leselkedésbűnébe. De nem akartam felhívni magamra a figyelmet. Úszni akartam.

Persze, hogy ezt akarod, Em. Mondogasd csak magadnak, hogy ezt minden, amit akarsz.

Mondtam a belső hangomnak, hogy fogja be a száját, és áthúztam a fejemen egy sárga nyári ruhát. Naptejjel bekentem magam, széles karimájú kalapom szorosan a helyén volt, felkaptam a strandtáskámat, és elindultam kifelé.

A főépületet körülvevő terület üres volt. A távolból fűnyíró vagy talán sövénynyírógép hangját hallottam, tehát valahol voltak emberek. Sal azt mondta, hogy a napot azzal tervezi tölteni, hogy Santa Barbarában szöveteket vásárol. Fogalmam sem volt, hogy Amalie mire készül, de nem akartam ráerőltetni magam. Ami őt illeti, azt mondta, hogy a többi vendégházat újítja fel. Kettőt közülük a birtok másik oldalán láttam, sokkal távolabb, mint az enyém. Szóval lehet, hogy ott volt.

Nem számított. Nem Lucian miatt voltam itt. Ennek ellenére, az idegek ugráltak és pattogtak a gyomromban, ahogy közeledtem a medencéhez. A csatos szandálom sarka kopogott a terrakotta járdalapokon. A medence mozdulatlanul és mélykéken feküdt a napsütésben. És bár úszni jöttem, mégis elmentem mellette, mintha Lucian bármikor felbukkanhatna a mélyéből, és rám bámulhatna. Ami nevetséges volt, tekintve, hogy a víz kristálytiszta volt – és egy dögös férfi sem volt a láthatáron.

A medence túlsó végén egy medenceház állt, olaszos oszlopokkal, amelyek egy golgotavirágokkal borított teraszt fogtak közre. A medenceházba vezető üvegajtók nyitva voltak. Nem tudtam megállni, hogy be ne kukkantsak. A szép nappali francia vidéki stílusban volt berendezve, szürkés-vörösbegytojás-kék falakkal, szizál szőnyegekkel, fakósárga vászonkanapékkal, és itt-ott kékes árnyalatú pöttyös, szép alabástrom lámpákkal.

Az egyik oldalon egy félrehúzott kék damaszt függöny mögött egy konyhasarok volt, a másik oldalon egy fehér vaságy bújt meg az alkóvban. Több műalkotás hevert a padlón, a falnak támasztva. Mellettük kis vázákkal és különféle dekoratív csecsebecsékkel teli doboz feküdt.

Valaki most pakolja össze, vagy épp elszállítja ezeket. Aztán észrevettem a kifakult farmert, amely egy csomóban hevert az ágy végében, és a megviselt munkáscsizmát mellé hajítva.

A vér kiszaladt az arcomból, majd kipirultam. Ismerem ezt a farmert.

Ez az ő szobája volt. A francba, a francba, a francba.

Heves szívdobogással pördültem meg, hogy elmeneküljek és majdnem beleütköztem egy széles mellkasba. Duplán szar helyzet. Forróság égette az arcom, ahogy grimaszolva azt kívántam, hogy bárcsak ne itt lennék. De nem így történt.

Hangjának mély, mogorva morgása vágta át a sűrű csendet.

– Segíthetek valamiben, Em?

Lenyeltem a méltóságomat, felemeltem az állam – mert ő olyan rohadtul magas volt –, és szembefordultam vele.

Borzongás futott át rajtam a sápadtzöld szemében tükröződő hidegség láttán. Úgy vett szemügyre, mintha patkányt talált volna a szobájában.

Megnyaltam kiszáradt ajkaimat, és megpróbáltam megszólalni. A szavaim élesen csikorgó kérdésként szöktek ki.

– Nem?

Jéghideg szemei összeszűkültek.

– Nem tudod?Ez valami olyasmi, amit meg kellene beszélnünk? Hajlamos vagy kérdésekre bizonytalan nemmel válaszolni?

Ó. Ez a férfi nem fog puhányt csinálni belőlem. Kihúztam magam, amivel sajnos a melleimet is kidomborítottam, nem mintha észrevette volna.

– Éppen úszni készültem.

Istenem, ez milyen nevetségesen hangzott.

A szemöldöke összerándult, mintha egyetértene.

– A medence arra van hátul, Em.

Em. Tetszett, ahogy kimondta a nevemet, mennyi érzelem egy szótagban. De nem tetszett az az önelégült humor a szemében.

– Tisztában vagyok vele.

– Hát akkor? Úgy döntöttél, hogy először itt szaglászol?

Ha mostanra nem voltam olyan színű, mint egy paradicsom, hát akkor közel jártam hozzá. Nem számít. Játszd el.

– Nem, nem akartam szimatolni. Körbejártam a medencét, megláttam a nyitott ajtót, és...

– Szimatoltál.

Morogtam. Legalábbis úgy hangzott, mint egy kis morgás. Lucian kétszer is végignézett rajtam, de a passzív, közömbös arckifejezése megmaradt.

– A szimatolás azt jelenti, hogy átnézem a dolgaidat. Egy gyors pillantás a szobába inkább... – A hangom elakadt, ahogy a megfelelő szóért küzdöttem.

Egy kétkedő morgással keresztbe fonta izmos karjait a mellkasa előtt, és olyan pillantást vetett rám, amely egyértelműen jelezte, hogy tudja, hogy hülyeségeket hordok össze, de élvezi, hogy megpróbálom kibeszélni magam.

A francba! Kifújtam a levegőt.

– Rendben. Elnézést kérek a szaglászásért. Nem állt szándékomban. Csak nagyon szép ez a szoba. Túl szép neked – tettem hozzá csendben.

Furcsa módon, eléggé biztos voltam benne, hogy meghallotta a ki nem mondott kritikát. Az ajkai megrándultak, felhívva a figyelmemet. Halványak voltak a borotválatlan állának sötét szőrzetéhez képest. Halványak és szélesek. Tate, mozgó szájnak nevezte volna el. Olyan ajkaknak, amelyek kifejezőek és csókolhatóak.

Kivéve, amikor össze vannak szorítva. Egy szempillantás alatt rájöttem, hogy bámulom.

– Befejezted?

Összerezzentem az egyértelműen feltett kérdésre. Istenem, tényleg befejeztem? Rá akartam nézni újra, az ajkaira. Ami szörnyű volt, tekintve, hogy bosszús és mogorva volt, és nyilvánvalóan azt akarta, hogy elmenjek.

Csak játszd meg a lazát.

– Mit fejeztem be?

Igen, nagyon laza, Em. Nagyon laza.

Lassan és hosszan sóhajtott, mintha egy idiótával lenne dolga. Elismerem, egy kicsit annak is éreztem magam ezen a ponton.

– Végeztél a nézelődéssel? Kellemes hangja volt, mintha hamarosan teával kínálna.

A fenébe is, egy vagány hercegnőt játszottam. Olyat, aki sosem volt ideges. Nyúlj a távoli méltóságért, Em.

– Igen, végeztem.

– Nem akarod, hogy körbe vezesselek?

Ó, ez aranyos volt.

– Nem, köszönöm. Eleget láttam.

Furcsa módon nem mozdult. Meg kellene kerülnöm, hogy kijussak. Nem mintha ki akartam volna tenni magam ennek a megaláztatásnak. Felvontam a szemöldökömet, és hagytam, hogy a kérdés megfogalmazódjon a szememben. El fog állni az utamból vagy mi lesz?

Nem állt el. Keményen, megalkuvás nélkül bámult rám. De aztán a tekintete leereszkedett, végig a testemen, csak a másodperc töredékére. A lábujjaimban éreztem. Mintha ingerült lett volna eme kisiklása miatt, felnyögött, és visszatért a szuggerálásomhoz, de úgy tűnt, most inkább maga miatt bosszankodott, mint miattam.

Ennek ellenére, nem éreztem magam éppen nagyon könyörületesnek ebben a pillanatban.

– Befejezted?

– Micsodát?

Édesen elmosolyodtam. – A bámulást.

Tartott egy kis szünetet, azok az abszurd módon hosszú szempillák suhogtak, amikor pislogott. Aztán mintha fény gyúlt volna a fejében, és lassú, könnyed mosoly terült szét az arcán. Ez átformálta őt. A merengő vadállatból gyönyörű férfivá vált.

A jég leolvadt a tekintetéről, áttetsző tengeri üveggé változtatva azokat a zöld szemeket. Ez a tekintet magához vonzott, lehetetlen volt elfordítani tőle a tekintetemet, még akkor is, ha a gerincemben figyelmeztető bizsergés táncolt – mert ott volt az a gonosz mosoly, amit figyelembe kellett vennem.

Aztán mély, mézes-mázos vontatott hangon megszólalt.

– Mennyi az elfogadható időkorlát? Mennyi ideig bámultál tegnap este?

Ó, nem, nem, nem, nem.

A vér kifutott az arcomból. Fojtott hang hagyta el az ajkamat.

Lucian közelebb hajolt, elég közel, hogy megérezzem a keserű csokoládé és az édes narancs illatát. Miért kellett neki desszertillatot árasztania? A hangja még jobb volt – forró krém és méz.

– Tetszett, amit láttál? – A kérdés végigfutott a bőrömön, belemart a csontjaimba, lágy simogatás volt, ami arra bátorított, hogy igennel válaszoljak.

Mielőtt megtehettem volna, folytatta, a sima hangjába cinikus él vegyült.

– Vagy csak egy örökös kukkolóvagy?

A szemeim felpattantak. Észre sem vettem, hogy becsuktam őket. Vagy, hogy ilyen közel sodródott hozzám. Ha akartam volna, kinyújthattam volna a kezemés megérinthettem volna. A tenyeremmel megérinthetném a formás mellkasát... aztán felfogtam, amit mondott. A megvetést, a gúnyolódást.

A haragom a felszínre tört. Mert egy másik dolog is teljesen világossá vált.

– Az elejétől fogva tudtad, hogy ott vagyok.

Meg sem rezzent. – Igen, tudtam.

Nem akartam ezt izgatónak vagy szexinek találni. De mégis az volt. A fenébe is.

De színésznő voltam. Tudtam színlelni.

– Nos, akkor azt hiszem, meg kell kérdeznem: Tényleg azt vártad, hogy elforduljak egy ilyen ingyenesen felkínált előadástól?

Amikor meglepetten pislogott, szemrehányóan fintorogtam.

– Ki gondolta volna, hogy exhibicionista vagy. Mondd csak – felizgatott, hogy tudtad, hogy nézlek? Vagy bárki néz is az megteszi a hatását?

Lucianból kitört anevetés, mintha nem tudta volna elhinni a merészségemet, de valahogy tetszett neki. Félig lehunyta a szemét, ahogy a tekintete visszasiklott a számra. És minden elhomályosult, a köztünk lévő levegő túl nehéz lett. A hangjának morajlása végigfutott a bőrömön, végignyalta remegő combjaimat.

– Tényleg azt akarod, hogy erre válaszoljak, Em? Tudva, hogy lehet, hogy nem fog tetszeni a válaszom?

Ó, ez az arrogancia. Beszívtam a levegőt, készen arra, hogy megmondjam neki a magamét. A szemei forró szikrákat szórtak, mintha azt akarta volna, hogy ráförmedjek, mintha ez lenne az ürügy, amire neki is szüksége van, hogy ugyanezt tegye.

De nem erőszakot képzeltem el. Hanem szexet. Őrjöngő, izzadt, dühös...

Egy dallamos, vidám hang tört át a titkos gondolataimon.

– Milyen csodálatos látni, hogy ti ketten ilyen jól kijöttök egymással.

Mintha a villám csapott volna belénk, mindketten felegyenesedtünk, és egy emberként fordultunk a hang felé.

Amalie, aki úgy nézett ki, mint egy sötét hajú, Endora boszorkány, a nyitott ajtóban állt egy apró mosollyal a vékony, forró rózsaszín ajkán.

– Ne lihegj már a vendégünk nyakán, Titou.

Amikor Lucian torokhangon felmordult, Amalie még szélesebben mosolygott.

– Ejnye, de izgatott vagy. Talán mindkettőtökre ráférne egy kis hűsölés a medencében.

Ezután sarkon fordult és elsétált, otthagyva minket, hogy még egy hosszú, nyugtalan pillantást váltsunk, mielőtt Lucian elviharzott volna. Amint eltűnt, a vállam megereszkedett és reszkető lélegzetet vettem. A férfi túl erős volt. És Amalie-nak igaza volt, határozottan szükségem volt egy hosszas úszásra, hogy lehűtsem magam.

7. fejezet

Lucian

Fordította: Meridiana

Mit is szoktak mondani a tuti tervekről?Hát én fújhatom az enyémeket, hogy távol tartom magam Emmától. A legrosszabb, hogy Mamie rajta kapott minket… beszélgetés közben...és azt hiszi, hogy tud valamit, de igazából semmit nem tud. Most aztán könyörtelen lesz.

Elővettem a kelt tésztát és gyúrni kezdtem, átforgatni a kezeimen a gombócokat jóleső érzés volt, majd összegyűrtem a hűvös, ruganyos tésztát, újra meg újra. Egészen ellazított.  Ez nagyon kellett.

Régen, amikor a hoki volt az életem, a szorongásaimat mindig kivittem a jégre. Elég volt, ha csak felvettem a korcsolyám és kimentem a jégre, csak úgy magamban. Órákat voltam képes a jégen tölteni, csak repültem.

Képtelen vagyok magamon segíteni, lehunytam a szemem és emlékeztem.  Szinte éreztem az arcomon a jeges fuvallatot, a korcsolyám finom suhogását, ahogy siklom a jégen. Szinte hallottam a botom csattanását a jégen, ahogy megütöm a korongot.

A mellkasom összeszorult, keményen.

Bassza meg.

Kinyitottam a szemeimet, visszatértem a gyúráshoz, és erősen rácsaptam a tésztát a pultra. Úgy döntöttem, hogy egy kovászos kenyeret készítek, mert tudom, hogy a tésztát nagyon át kell gyúrni ahhoz, hogy a glutén mozgásba jöjjön.

Ez volt most az én terápiám. A sütés és egy kicsit a főzés is. Ahhoz, hogy elkészíthessek valami igazán különlegeset, először a fejemben kell megszületnie, ami koncentrációt és pontosságot követel, és addig se foglalkoztatnak sötét gondolatok. Egy ideig, legalábbis.

De nem tudtam Emma Maront kiverni a fejemből. Ami elég nagy baj. Az én hibám, hogy továbbra is foglalkozom vele. De mit tehettem volna, amikor belépve az ideiglenes otthonomba, megláttam azt a kék csillogó szemű, mesebeli hercegnőt. El kellett onnan küldenem. Azt hittem könnyű lesz elijeszteni és elmenekül.

E helyett ő rájött, hogy csak blöffölök és otthagyott, hogy utána sóvárogjak. Tudni akarta, számít-e, hogy ki lát meztelenül. E felől nem volt kétségem.

Ahogy a medence felé mentem, elkaptam a sóhajtását a pici erkélyről. Egy kissé meglepődtem, de ahhoz nem eléggé, hogy megállítson. Tudva, hogy figyel egy kis izgalommal töltött el, legalább volt egy kis izgalom az egyébként unalmas életemben.  Talán egy kicsit túl is játszottam a szerepem, hogy úgy jöttem ki a medencéből, hogy mindent alaposan szemügyre vehessen. Nem indított be. A szívem még mindig nehéz volt a régi emlékek miatt a múlt éjjel. De ennek valami másnak kell lennie, másnak, mint a rejtett düh és idegesség, amit általában érzek.

Amikor felnéztem, addigra eltűnt és én elég csalódott voltam. Őrület. A felizzó kis csetepaténk ellenére, nem akartam semmit Emmától. Csak egyedül akartam lenni.

Igen, egy igazi Greta Garbo voltam. És egy hazug is.

Az igazság kezdett körvonalazódott a fejemben, amikor Sal beballagott egy lila kék selyem köntöst viselve, pont ugyanolyat, mint amilyet Amalie viselt ma.

– Be kéne fejezned, hogy pont úgy öltözz, mint Mamie. – mondtam üdvözlés helyett. – Igazán zavaró.

– Ne mond nekem, hogy gondod van azokkal a férfiakkal, akiknek mesés az ízlése a ruhák terén – állt meg a pult másik oldalán.

– Ugyan kérlek. Ki hozott neked Párizsból egy méregdrága banánsárga estélyi ruhát, amit annyira akartál öt éve? Na, az kétségtelenül mesés volt.

Sal zavara mosolyra késztetett.

– Csak te vagy képes a hatalmas Tadashi Shoji által tervezett gyönyörűségre azt mondani, hogy egy méregdrága banánsárga estélyi ruha. Igazán, Luc, ez elfogadhatatlan.

– Gyűrött volt és sárga.

– Ó – nézett rám Sal drámaian. – Egyáltalán nem öltözöm úgy, mint Amalie.

– De igen, To a T, ahogy Amalie mondaná. – Ránéztem mielőtt visszamentem volna a tésztához – Ráadásul olyan rúzst tettél fel, mint ami ma volt rajta.

Sal megnézte magát az egyik felfüggesztett réz cserépben és lefagyott.

– A francba, igazad van, ugyanolyanok vagyunk.

– Nem tudok kézben tartani két Mamie-t jelenleg. Egy is bőven elég.

Helytelenítően nevetett saját magán, mert azzal mindketten tisztában voltunk milyen ereje van Mamie-nek, anélkül, hogy megpróbált volna beszippantani a világába.

– Nagyszerű. Meghagyom Amalie-nek a Puccit. De nem adom fel a Dolcémat és a Chanelem.

– A Chaneltől eltekintve, fogalmam sincs mit jelentenek ezek a dolgok.

– De a Chanelt ismered.

– Nem ismeri mindenki? – Nem akartam azzal a megjegyzéssel bosszantani, hogy Cassandra imádott minden Chanel dolgot – hál istennek Amalie kedvenc parfümjét nem –, de több mint elég számlát kaptam a divatháztól, hogy rettegjek is tőle. Cassandra szeretett vásárolni. Nagyon.

Rá kellett jöjjek, hogy egyáltalán nem hiányzik. Egyáltalán nem gondoltam rá.  Egy elégedett csattanással vágtam a tésztát a pulthoz, aztán ránéztem Salre. Fél életemben ismertem, miközben én az árnyéka lettem annak, aki valaha voltam, ő egészen magára talált.

Az ujjaim belemélyedtek a sima, kelő tésztába.

– Te tudod, szeresd magad épp olyannak amilyen vagy, Sallie. Ez ritka dolog.

Amint kimondtam a szavakat, védtelennek éreztem magam. Nyers voltam. Ez kiütközött az arcomon, és próbáltam a feladatomra koncentrálni. De éreztem a csendes sajnálkozását a bőröm alatt.  Megszállta a tüdőm, mint az odaégett tej szaga.

De, amikor felnéztem, a pillantásában megértést és komoly ragaszkodást láttam, amitől éreztem, hogy többek vagyunk egymásnak, mint a testvérek, ezt bármennyire nem valljuk be egymásnak.

– Luc, észrevetted valaha is, hogy miattad éreztem magam magabiztosnak?

Ez megrázott, és ügyetlenül ráztam meg a fejem. Sal barátságosan elmosolyodott.

– Sokat jelentett, ennek a homokos fiúnak, hogy egy nagy brutális hokis kérdések nélkül elfogadta. Sokat jelent, hogy mindig ott vagy arra készen, hogy lenyomj bárkit, aki ferde szemmel néz rám.

Legyűrtem a gombócot a torkomból.

– Néha az emberek igazi seggfejek. Ki nem állhatom és nem is hagyom, hogy bárki is szarakodjon veled.

– Tudom. Ez az én dolgom, Luc. Senki nem élhet burokban. Néha el kell fogadnunk a többiek segítségét.

A pokolba. Csak bámultam a konyhapultot és nem tudtam mit mondjak.  A pillanat hosszúra nyúlt, majd megtört, mintha semmi nem is hangzott volna el. Sal dudorászni kezdett és nézte, ahogy a tésztával dolgozom.

– Szükséged vanvalamire? – kérdeztem, tudva, hogy ő és Amalie elhatározta, hogy bevesz az Emma csoportba.

Igazam volt. Sal megvonta a vállát, a köpenye ujját gyűrögette.

– Gondoltam, tudni szeretnéd milyen reggelim volt ma reggel.

Ma reggel Sal Emmával reggelizett. Akaratom ellenére a szívem majd kiugrott a helyéről.

– Nem, nem akarom.

Sal elfogadta a hazugságom, ahogy vártam.

– A csajod nem szereti, ha ráharap a mazsolára.

– Ő nem az én… nem szerette a tekercset? – Nem kellene, hogy ez elszomorítson. Az ízlelés elég szubjektív dolog, nem egyforma dolgokat szeretnek az emberek. De… mégiscsak… nem szerette őket.

Sal egy gouda sajtos rozmaringos kekszet kezdett majszolni a tálcáról, amire kitettem őket hűlni.

– Nem szereti a mazsolát. De olyan élvezettel ette a joghurtos gyümölcsös tésztát, mintha orgazmusa lett volna.

Az ölem bizseregni kezdett és megkeményedtem. És hirtelen mérges lettem Salre, hogy ennek reggel tanúja lehetett. Az egész az én hibám volt. Én küldtem el vele a reggeliző kosarat, ahelyett, hogy saját magam vittem volna.

A tésztára próbáltam koncentrálni és nem a majdnem orgazmusról szóló információra, amit Sal osztott meg velem.

– Szóval, akkor semmi mazsola. – de akkor mi? Croissant­?Pain ax chocolat? Chaussons aux pommes?

– Nagyon szereti a gyümölcsöket. – mondta Sal megszakítva a gondolatmenetem. Affektálva elmosolyodott és a kekszen csámcsogott. – Gondolom, szeretnél valamit ezért az információért.

Csak nézz rám testvér…

Felkaphatnék egy gyümölcsöt, megtisztítanám, és felszeletelhetném jó kis darabokra. Erre az eredményre jutottam. Minden harapás, amit ejtene rajta, ahogy nyögdécselve élvezné, és ezt mind én okoznám. Baszki, ez rossz felé visz, a kezeim remegni kezdtek.

Szóval szereti a gyümölcsöt. Akkor kipróbálok egy almás pitét. Csodálkoznék, ha a nők nem élveznék az almás sütit.

– Meg kell tervezzünk egy újfajta konyhai trendet? Igaz? – Sal egy újabb kekszet lopott el.

– Hagyd ezt abba, azok ebédre készültek.

– Ó, és mint fogunk mellé enni?

– Szeletelt almát és körtét, levendulás mézzel és sajttal. Paradicsomlevest. – elkaptam Sal vigyorgó arcát és dühösen néztem rá. – Tudod mit? Csinálj magadnak ebédet!

– Valaki igen mogorva.

– Hmm.

– Talán úsznod kéne egy kicsit.

– Neked meg talán el kéne menned…

– Nyugi, nyugi nagyfiú! – mondta Sal egy körtét ropogtatva – Mindketten tudjuk, hogy azért vagy ilyen morgós, mert kanos vagy.

– Ez, úgy, mint neked, nekem sem része az életemnek.

– Amalie meg fog ölni, ha csak egy hajam szála is meggörbül, szóval azt hiszem, biztonságban vagyok.

– Erre ne számíts.

Sal a szemeit forgatta, nem volt kevésbé ijesztő.

– Add fel. Belülről egy mályvacukor vagy, Oz. Senkinek, aki így süt, mint ahogy te, nem lehet másból a szíve csak vajból.

Egy undorító morgással, vágtam rá a pultra a tésztát és csendben elszámoltam tízig. Ennek a helynek a stressz oldásomat kellene szolgálnia. Egészen mostanáig. Van egy nagyanyám, aki a házasságközvetítőt játssza, egy színésznő, aki a magamutogatásra kényszerít és egy divatdiktátor, aki az idegeimet tépázza.

Sal úgy dobálta a körtét egyik kezéből a másikba mintha labda lenne.

– Miért próbálod tagadni, hogy akarod őt?

– Úgy látod, mintha tagadnám? – kaptam el a levegőből a körtét és tettem a pultra. Ez hatott. Meghökkenveelhallgatott.

– Nos, a pokolba is. Akkor mi itt a probléma?

Nagyon is sok minden.

– Ez a nő olyan, amilyet te szeretnél. – Örökre. – Nem az én zsánerem.És bízz bennem, neki sem rám van szüksége.

– Egész végig itt akarsz maradni és ütögetni a tésztádat?

– Menj arrébb. –A konyha kezdett túl kicsinek bizonyulni. Megmozgattam a befeszült vállaimat, de ez nem segített. A picsába. – Itt akarsz lebzselni? Nem innálinkább egy italt?

– De már majdnem ebédidő! – húzta össze a tökéletesre szedett szemöldökét.

Kioldottam a kötényem és felakasztottam a kampóra a spájzban.

– Amalie és Emma majd kitalálja, hogy szolgálja ki magát.

Arra a gondolatra, hogy Szimatoló Kisasszony betör a konyhámba felforrt a vérem, mintha a sütőből kiáramló hő égette volna. Újra köröztem egyet a vállaimmal. – Nem jössz?

 

8. fejezet

Lucian

Fordította: Meridiana

Megtanultam a leckét: soha ne becsüld le Salt. Olyan dörzsölt, mint egy Elvis imitátor.

A ház felé vezető ösvényen tartottunk, amikor összefutottunk Emmával. Épp befejezte az úszást – amire jobban tettem, ha nem is gondolok – és visszafelé tartott a házához. Vajon azért fejezte be, mert Sal elhívta, hogy jöjjön velünk? Kicsit sem igazságos. Megtette és közben igen jól szórakozott.

Abban sem tudtam megakadályozni, hogy elhívja, hogy velünk ebédeljen. Amikor átkozottul jól tudta, hogy én távol akarom tartani magam tőle. De nem akartam bunkó és kötözködő lenni. Így, amikor a mélykék pillantása rám esett, kétséget kizáróan tudtam, hogy azt szeretném, ha eljönne, kényszert éreztem, hogy megcsókoljam, és ragaszkodtam ahhoz, hogy csatlakozzon hozzánk.

Tehát itt voltunk, a kedvenc burgeres standomnál a fehér homokos strandon egy gyönyörű kék óceánnal a háttérben. A strandolók és szörfösök hangjait hallgattuk, Emma úgy állt ott, mint egy pici napocska, magára vonva a sóvár vagy kíváncsi pillantásokat. Úgy tűnt elfeledkezett magáról. Nem tudom, hogy bárki felismerte-e már; egy nagy fehér napszemüveget viselt, és egy laza fehér kalapot sárga virágokkal. Furcsának kellett volna tűnnie, de ahogy Salnek, neki is volt egyfajta egyedi stílusa.

Salt, azonban könnyű lett volnafigyelmen kívül hagyni, de majdnem a lehetetlennel volt egyenlő nem észrevenni Emmát. A teljes testemmel tudatában voltam a jelenlétének, amikor végigsimította a bőröm a karcsú kezeivel. Pokolian nyugtalanító volt.

A bőröm bizsergett, amikor lerakta a tálcáját az asztalra és leült mellém, hogy az óceánban gyönyörködhessen.

– Hiányzott Dél-Kalifornia.

– Mikor voltál itt utoljára? – találtam meg a hangom végre.

– Nyolc hónapja – kényszerítette magára a szavakat. – Tudom, nem volt olyan nagyon rég, de én soknak éreztem. – Nem láthattam a szemeit a napszemüveg mögött, de végig éreztema tekintetét. – És veled mi van? Te tősgyökeres kaliforniai vagy?

A régi életemről beszélgetni elég érzékeny téma volt. De mivel neki fogalma sem volt ki is vagyok és akár meg is tudhatja hol is éltem eddig.

– Evanstonban, Illinoisban nőttem fel. Az apám, aki Amalie fia, a Chicagói Művészeti Intézet kurátora volt. Ott találkozott anyámmal még az első évben, ő a festmények restaurálásával foglalkozott.

– Azta.

– Na, ja. Művészet és szépség vett körbe amíg felnőttem, a szüleim meg azt akarták, hogy a nyomukba lépjek. És mire észbe kaphattak volna, addigra kiderült, hogy a hoki lett az életem. Támogattak benne, mert szenvedéllyel csináltam.

– Itt is éltem, meg ott is. Az utóbbi pár évet Washingtonban töltöttem.

– Ez elég nagy változás.

Tudtam hová vezet ez a beszélgetés. Miért hagytam abba? Mit keresek itt egyáltalán? Próbáltam a számomra a legkedvezőbbet kihozni ebből.

– Itt volt az ideje. Amalie-nek szüksége volt segítségre. – Hogy ez mennyire nagy kamu, Oz.Igazából nekem nagyobb szükségem volt Amalie-re, mint neki rám.

28 éves voltam, és a nagymamámhoz szaladtam, hogy nyalogathassam a sebeimet.

Hál istennek Sal végre csatlakozott hozzánk, amint megkapta a rendelését.

– Burger és sör – dobta le a tálcáját. – Gondolom, lemondhatunk aparadicsomlevesről és a művészi sajtos tálakról.

– Nem kellett volna eljönnöd – vetettem rá egy hosszú beszédes pillantást, amit persze direkt sem vett észre.

– Hiányzott neked ez az egész?

Az egész, annyit tett,hogy a kezével közém és Emma közé intett, majd nagyon gyengén, az étel felé. Ez a finomkodás nem vallott Salre.

Emma összeráncolta a szemöldökét, úgy tűnt nem érzékelte Sal és köztem, a szemeinkkel vívott csatát. – Kihagytuk az ebédet? Ettől rosszul érzem magam. Minden, amit Rosemontban ettem eddig, az nagyon finom volt, utálnám azt a gondolatot,hogy bármi abból veszendőbe menne.

És nem is fog, aminek igazán örültem. Sürgető kényszert éreztem, hogy kidobjam a hamburgereinket a kukába és visszavigyem, hogy megetessem.  – Amalie majd eszik belőle. – morogtam a sörömet kortyolgatva.

Emma kissé megnyugodott, de egy kis bosszúság még maradt a gondosan szedett szemöldökei között.

– Úgy hallottam, a szakács igazán heves.

Sal majd megfulladt a burgerétől. Lefogadtam volna, hogy ő mondta Emmának ezeket. Vetettem rá egy halálos oldalpillantást.

– Tud az is lenni.

– Te már találkoztál vele?

Na, itt volt az ideje, hogy tisztázzuk a dolgokat. Csak akkor lehet, hogy nem fogja megenni azokat a dolgokat, amiket készítek. Nem igazán voltam a kedvence.

– Ott lakom, hát persze hogy találkoztunk.

– És hogy néz ki? – Tuti volt már elképzelése arról, hogy milyen lehet.

– Heves.

Hirtelen becsukta a száját mielőtt rám nézett, és igen éreztem, hogy bámul a hatalmas napszemüveg mögül.

– Utálatos vagy.

Megemeltem a söröm felé. Morcos lett és hozzám vágott egy összegyűrt szalvétagombócot. Nem sokkal esett a tányérom mellé, és felkuncogtam. Abból, ahogy a megrázta a fejét tudtam, hogy csak egy kis zavaró tényezőnek tart. Emma felkapott egy krumplit és belemártotta a ketchupba.

– Nem is tudom, nem nagyon tudom elképzelni, hogy Amalie-nek nehéz természetű személyzete van.

Ez igaz volt. Meglepett, hogy Emma ennyire megértette a nagymamám. És az is lehet, hogy mégsem. Emma túl jó megfigyelő volt.

Egy unalmas ásítást imitáltam.

– Figyelemmel kíséri.

– Igazán? – felemelte a fejét és mosolygott. – Gondolod, hogy van köztük valami?

Sal majd meg fulladt és egy darab burger kiesett a szájából, túl kevés, hogy megfulladjon tőle.

– Ez kezd egy rémálomhoz hasonlítani. – morogta, miközben a szalvétájával az asztalt kezdte törölgetni. Csak én tudtam, hogy nem a koszról beszél.

– Nem minden szól a szexről, Szimatka.

– Nem gondolom, hogy minden a…minek hívtál? – lecsúsztatta a szemüvegét. Dühösen szikráztak a szemei. Igazán jól állt neki. – Te most komolyan Szimatkának hívtál?

– A Szimatoló Parker jobban illene hozzád? – vontam meg a vállam, lazábbnak éreztem magam, mint egész délelőtt bármikor.

– Nem kevésbé, Magic Mike.

– Mike táncolt, nem úszott.

Anya Hercegnő felhúzta hetyke kis orrát.

– Ő egy bizonyos fajta show-t adott elő, ez a különbség.

– És pont olyat, amilyet te is szeretsz nézni.

Elpirult, ahogy dühbe gurult. Újra kuncogni kezdtem, de aztán elkaptam Sal pillantását, aki felvette a telefonját és felénk tartotta.

– Mi a jó büdös francot csinálsz?

Teljesen elfeledkeztem róla. Ami valljuk be, elég könnyű volt Emmával a közelemben.

– Eleget teszek Amalie-nek, videóra veszlek benneteket. Elégedett lesz velem.

– Sal! – sziszegte Emma, félelmetesen.

Sajnálkozva ránézett, és lefordítva letette a telefont az asztalra.

– Csak vicceltem, nem akartam küldeni semmit Amalie-nek. Ez a magánélet durva megsértése lenne.

Felhorkantam és ő jókedvűen rám mosolygott.

– Elmentem későbbre, csak, hogy bosszantsam Ozt.

– Ehhez nincs szükséged videóra, Sal.

Sal meglegyintett, a sötét rózsaszín körmei mind egy-egy felkiáltójel, de aztán elnevette magát és hátradőlve tovább itta a turmixát.

– Ő gyors, Emma. Nagyon gyors.

Tudtam, hogy csak kötekszik. Már nagyon messzire kerültünk attól, amikor a fiúk Őgyorsaságának hívtak.

Gyors láb, gyors kéz.

Még mindig hallom a fejemben. Az én fiaim.

Őgyorsasága a pályán. Üsd össze a rubint topánkádat és vigyél el bennünket smaragdvárosba, Oz, jó?

Hülye csapat. A szart is kihajtották belőlünk, hogy kiadjuk a feszültséget és mégis minden egyes rohadt perce hiányzik.

– Morogtasd meg újra, Sal – mondta Emma, félreértve a hirtelen hangulatváltozásomat. Felgyorsult a szívverésem, amikor áthajolt hozzám és megérintette a karom. – Ne aggódj Mézes Pite, minden rendben lesz.

– Mézes Pite? – a hangom igen karcosnak hangzott.

– Nagymamám használta rám, amikor azt gondolta nagyon magam alatt vagyok – húzta meg elegánsan a vállait. – Ne aggódj Mézes Pite, a Föld forog tovább.

– Nem idegesített, amikor ezeket mondta? Vagy te hittél neki?

Emma szélesen elvigyorodott, felvette azt a mosolyt, amit a rajongóknak szánt és az újságírók imádták.

– Egy kicsit mindkettő.

Istenem, újra akartam azt a mosolyt. És még sok mindent akartam. Az egy dolog volt, hogy tetszett. Ez valahogy más volt, mint, hogy csak tetszett. És mégis. Nagyon tetszett.

– Ti ketten olyan cukik vagytok. –  mondta Sal.

– Te pedig egy iszonyatos csipkelődő vagy. – tűnt el a mosolya Emma arcáról. – Hagy abba Lucian kínzását.

– Még több ilyesfajta csesztetésre lenne szüksége, ha engem kérdezel – tolta hátra magát az asztaltól. – Hozok egy diétás kólát, hogy leöblítsem a turmixot. Kértek még valamit?

Amikor mindketten megráztuk a fejünket elment, és nagy csönd ereszkedett közénk.

– Miért hívnak Oznak? –törte meg a csendet.

Reméltem, hogy ezt kihagyhatjuk, de Emma figyelmét kevés dolog kerülte el.

– A vezetéknevem Osmond. Néhányan Oznak hívnak. Felvillantottam egy önelégült mosolyt. – Most mond azt, hogy nem pont úgy nézek ki, mint egy vicces kis varázsló?

– Legyünk őszinték, rajtad semmi nem kicsi. – nevette el magát.

– Ez átkozottul igaz, Mézes Pite. – mondtam magabiztosan.

– Hát az egód, az biztos nem.

– Ez nem ego, hanem ez az igazság.

Emma a szemeit forgatta és felemelte a vizét, hogy igyon egy kicsit. Sal-t figyelte, aki a sorban állt.

– Nincs olyan érzésed, hogy Sal és Amalie megpróbálnak összehoznibennünket?

– Te is észrevetted?

– Nem csinálják valami kifinomultan. – húzta fel az orrát.

Nem hangzott úgy, mintha bántaná a dolog, sokkal inkább volt kényelmetlen. Nem tudtam mit gondoljak erről a dologról, szóval egyik ellen sem tiltakoztam.

– Nem. Nem igazán finomak – kortyoltam egyet a sörömből.

Emma az asztalon pihentette a kezét és közelebb húzódott, magával hozva a könnyed édes illatát.

– Ne aggódj, nem fogok az utadba kerülni

Ez aztán ütős volt. Kizökkentett a komfortzónámból. Felhagy majd vele, ha azt gondolja, én azt akarom. Ott volt az igazság az arcán.

– Ne tedd! – szaladtak ki a szavak akaratlanul a számon.

Mi a pokol, Oz?

A szemöldökei között a zavar tükröződött.

– Mit mondtál?

Még visszaszívhatod. Vond vissza te idióta, vond vissza!

– Ne állj el az utamból.

Idióta.

Meglepetés suhant át az arcán, miközben az indigókék szemeivel az arcomat nézte, megpróbálva kiolvasni belőle valamit. Nem tudom, hogy is tudna kiolvasni belőle bármit is, amikor még én magam sem voltam benne biztos, mit is akarok.

– Ez röhejes – fecsegtem. – Kerüljük egymást csak azért, mert ők unatkoznak és túl sok részt néztek meg a Nagy Ő-ből.

– Talán a női verzióra gondoltál. – Vidámság bujkált a szemében.

–   Azt mondtam, amit gondoltam – és igyekeztem elrejteni a vigyorom a sörösüveg mögé, miközben kortyoltam egyet.

– Tévedsz. Itt én vagyok a fődíj.

Igen, ez igaz. Te vagy.

– Ahogy gondolod, Szimatka.

Erre elkezdett nevetni, aminek a csodás hangjára táncot járt a szívem, és kiszorította a levegőt a mellkasomból. Az emberek bármilyen őrültséget képesek lennének megtenni csak, hogy újra és újra hallják ezt a hangot.

Úgy tűnik, nem én voltam az egyetlen, akire hatással volt. Fejek fordultak felénk és ekkor történt valami.

*****

Emma

Kedveltem Luciant. És ez aggasztó volt, mert a kinézete és a gyors észjárása ellenére a legzárkózottabb férfi volt, akivel valaha is találkoztam. De megnevettet, még akkor is, amikor úgy tesz, mint aki morcos. Csak úgy csinál, mert az világos volt, hogy jól érzi magát.

Nem annyira, mintha tudná, de a jáde zöld szeme körüli kis szarkalábak mutatták, mikor elrejtette a mosolyát és a széles vállai mindinkább elernyedtek, ahogy vitáztunk. Tudtam, hogy még azt is élvezi, ahogy Sal piszkálja, egy egészen furcsa barátság az övék, de ez is olyasvalami, amit egyikőjük sem vallana be. Lucian azért, mert egész biztos nem vallaná be, hogy bármi is boldoggá teszi. Sal sokkal titokzatosabb volt, de ezen nem is csodálkoztam, mert annak ellenére, hogy mennyire hivalkodóan öltözöttigazából egy kissé félénk volt.

Vagy talán túlkombinálom és olyan dolgokat képzelek, amik nem is léteznek.

Azt sem gondoltam, hogy Lucian így fog rám nézni, és mégis. Az, hogy ez a szigorú tekintetet ellágyulhat, a szemei kissé kitágulnak, mint aki megijed, és az ajkai megnyílnak. Olyan…áhítatosnak tűnt.  És mindezt úgy tűnik a nevetésem váltotta ki.

Ez az áhítat nekem szólt. A gyomromban ici-pici pillangók kezdtek röpködni, évek óta nem éreztem ilyesmit. Azóta, mióta tizenhat évesen az egyik mély érzésű iskolai szerelmem, Michael Benton, rám mosolygott. Habár azt a pillanatot nem követte ilyen hatalmas mellkasi nyomás, és nem kezdett el gyorsabban verni a szívem.

Ez történik, amikor a vonzódás összekeveredik a kedveléssel.Kéretlen volt, de mégis erős és tiszta. Nem tudom, hogyan rejtsem el vagy, hogy hogyan ne vegyek róla tudomást. Én is ugyanolyan áhítattal néztem vissza Lucienre. Megesküdtem, hogy távol tartom magam az ilyen sekélyes vonzalomtól, de mit kezdjek most ezzel? És Luciannel?

A nevetésem mások figyelmét is felkeltette. Ösztönösen tudtam ezt, ezzel jár, hogy a hírnév miatt reflektorfénybe kerül az ember. Bár ez annak a jele, hogy a karrierem a csúcson van, de a közérdeklődés terhes is lehet, amikor magányra vágynál. Összeszedtem magam, ahogy néhány fiatalember az asztalunk felé sétált. Vicces volt, amit Lucian tett, még akkor is, ha azok még csak közeledtek. A helyzetfelismerése meglepett, de az, hogy ki is vagyok, sosem ment ki a fejéből.

Nem tetszett ez az ötlet. De a hírnév furcsa jelenség. Hajszolhatod, de ha egyszer elkapod, már sosem érzed magad biztonságban. Azon gondolkozol ki és miért keresi a társaságod, a félelem, hogy soha nem leszel elég jó, elég népszerű. Ökölbe szorítottam a kezeimet az ölemben és utáltam magam, mert ilyenek miatt aggódom. De a hírnévnek vannak vicces oldalai is, amikor hülyét csinálsz magadból. Mint ahogy most is, amikor a háromfős fiatalemberekből álló csoport úgy ment el mellettem, hogy rám még csak egy pillantást sem vetettek, és egyenesen Lucianhoz mentek.

– Oz, ezt nem hiszem el. Tényleg te vagy.

Oz. Úgy hívták, ahogy Sal is nevezte. Ki a pokol ez az ember?

Lucian próbált könnyednek látszani, de én már ismertem annyira, hogy tudjam ez a mosoly a pokolba kívánta a másikat.

– Sziasztok, fiúk.

– Oh, ember, ez kurva jó. – mondta a szőke. – Mit csinálsz errefelé, Oz?

– Ebédelnék.

Mindannyian erőltetetten nevettek ezen, mint akik tudják, hogy ez nyilvánvaló, de túlságosan lenyűgözte őket a híresség, hogy megbánás mutassanak miatta.

– Kényszerszünet a Kupáért folyó harcban.

– Az egész nem olyan nélküled.

– De nem szálltál ki örökre, igaz?

Ez a kérdés úgy hatott Lucianre mintha megcsípték volna,és olyan képet vágott, mint aki mindjárt ütni készül. Sal utat tört magának, és teljes pánikban volt. A fiúk ebből mit sem vettek észre, túlságosan lefoglalta őket, hogy a hősüket bámulják.

– Az az ütés, ember. Istenem, szarul festett.

– Piszkosul fájhatott. Emlékszel?

Lucian hirtelen felállt. Ügyetlenül, de mégis minden porcikája belül fagyott volt. Fogalmam sem volt mi a francról beszélnek, de az látszott, hogy mindenki más tudja. Én is felálltam, képtelen voltam ülve maradni, mikor Lucian menekülés előtt állt.

– Mennem kell fiúk. – A hangja szándékosan visszafogott volt.

– Ne már, ember.

– Csinálhatunk egy képet?

Egy másodpercig azt hittem, leharapja a fejüket. De ő csak mosolygott – inkább grimasz volt – és kinyögte.

– Persze.

Anélkül, hogy megkérték volna rá, Sal odalépett és elvette a telefonjukat, mint aki már sokszor csinált ilyet. Én csak álltam ott ledermedten és zavarodottan. A fiatal fiúk beálltak pózolni Lucian Ozzal, és egyre több ember kezdett vizslatni bennünket, a tömeg egyre hangosabban kezdett morogni. Honnan a pokolból tudja mindenki, hogy ki ő? És én miért nem?

Az arca ismerős volt, amikor először láttam. De képtelen voltam beazonosítani. És miután kinyitotta a száját, akkor is morgós és zsémbelődő volt, egyszerűen csak Lucianné vált, azzá a vonzó, de zárkózott férfivá, aki késő éjjel szeret meztelenül úszni és képes megnevettetni.

A második kép készítése után Lucian elköszönt a fiúktól nagyon udvariasan. Visszavitte a tálcáját anélkül, hogy rám nézett volna, ledobta, menekülőre fogta, mint aki révületbe esett, elment Sal és mellettem, azzal, hogy vagy követjük, vagy itt hagy bennünket.

– Mi a pokol? – sziszegtem Sal-nak, miközben követtük. Előttünk Lucian céltudatosan nagy lépésekkel haladt, a nagy teste merev volt, mint egy darab fa.

Sal arckifejezése megfeszült a szomorúságtól.

– Az ő dolga, hogy elmondja. Csak hogy tudd… ez elég bonyolult lesz neki.

Bonyolult? A pasi már így is az volt.

Lucian kinyitotta a kocsiját, de észre sem vett minket, míg be nem szállt. A pick-up négyajtós volt, de nem akartam Salel a hátsó üléséért veszekedni, így nem tettem fel kérdéseket. Behuppantam a hátsó ülésre, és reméltem, hogy elkapom Lucian pillantását a visszapillantó tükörben. De egyszer sem nézett rám.

Sokszor fordult már elő, hogy csendben volt, amikor elmerengett valamin vagy gúnyolódott, de még olyan sosem volt, hogy ne vett rólam tudomást. Letaglózott, hogy ez mennyire bosszant. Olyan volt, mintha a figyelme nélkül nem élhetnék és nem is léteznék, és most, hogy ezt megvonta tőlem csak a homály maradt. Még senki nem volt rám ekkora hatással. Mégsem éreztem ezt rabságnak. Igaznak és valódinak éreztem, és ez megijesztett.

A legrosszabb, mégis az volt, hogy aggódtam, amiért megbántották. A találkozás megrázta.

A visszaút csendes és feszült volt. Azzal töltöttem az időt, hogy mélyeket lélegezzek. Azt tanultam ezt kell ilyenkor csinálni, amikor az ember darabjaira hullik. A Dark Castle egy jó munkakörnyezet volt, de a szenvedélyek és a jellemek még most is kísértettek. Istenem, mennyire hiányzik. Vagy talán a biztonság és az állandó munka hiányzik. Őszintén megvallva, a műsort a szex jelenetek tették híressé, és én több mint boldog voltam, hogy soha többé nem kell meztelenkednem.  Saint egy igazi úriember volt, de egy egész délután kényelmetlenül éreztem magam, miközben felvettük.

Ezek a gondolatok elég messze vittek Luciantól, így haza is értünk és befordultunk arra az útra, ami körbevette a házat. Szó nélkül leparkolt és kiszállt.

Sal és én váltottunk egy pillantást, és miután megvontam a vállamat követtem. Nem volt könnyű utolérni. A pasinak hosszú lábai voltak és pokoli gyors volt, nem csoda, hogy lehagyott. De én is tapasztalt gyalogló voltam, erre bizonyíték volt a seggem.

Lucian nem lassított vagy nézett felém. De tudta, hogy ott vagyok.

– Ne most, Em.

Átugrottam egy járdaszakaszon, a tempómtól éppen csak ziháltam.

– Ha nem most, akkor mikor?

– Mit szólnál ahhoz, hogy soha?

– Na igen, ez az, ami nem fog menni.

– Hibás következtetéseket vonsz le – horkantott feldúlva –, hogy tartozom neked valamiféle magyarázattal, de nem.

Ez pont talált.

– Én sem tartoztam neked semmivel, amikor kérdeztél a Dark Castle-ról. Mégis elmondtam neked, hogy éreztem magam.

– Ez a te döntésed volt.

Megkerültünk egy sarkot, és a teniszpálya felé fordultunk. Fogalmam sem volt hová akar menni, talán egyszerűen csak azt gondolta le tud rázni és ellökhet magától.

– Igazad van.

Megálltam az ösvényen, megfogtam az oldalam, hogy kapjak egy kis levegőt. A pokolba is ezzel. Nincs nekem szükségem arra, hogy üldözzek egy pasit, aki nem akarja, hogy zargassam.

Furcsa mód, mintha valami kényszerítené, Lucian is megállt és félig felém fordult, hogy rámmeredjena széles vállai felett. A teste továbbra is feszült volt és még mindig a menekülést fontolgatta.

– Nem tartozunk egymásnak semmivel – mondtam és felemeltem a hangom, hogy elég érhető legyen a köztünk lévő tíz láb távolság ellenére. – De senki nem élhet ilyen légüres térben. A nagymamád és Sal tojáshéjon járkálnak körülötted.

Úgy tűnik, ez hatott. A nyakát elöntötte a pír, és visszalépett felém, egyre csökkentve a távolságot.

– Semmit nem tudsz róluk, vagy rólam.

Igen és ez fájt. Nem kellett volna, hogy így legyen, de így volt.

– Eleget tudok. Aggódnak miattad. És szeretnek téged.

– Mondtam már Emma – és az orrcimpái kitágultak –, nem viselem jól, ha bűntudatot keltenek bennem.

– Ha bűnösnek érzed magad, ez a te döntésed.

Elfordította a fejét és nagyon dühös volt. De nem tett egy lépést sem.

Csak hallgatott, a dühe és annak ellenére, hogy nem állt jogomban kioktatni őt, arra késztetett, hogy visszavegyek a hangerőből.

– Rendben van, kíváncsi és Szimatka vagyok. Rendben. Elismerem. De mondd, te nem tennél fel a helyemben kérdéseket?

Lucian álkapcsa összeszorult és tudtam, hogy csikorgatja a fogait. Csökönyös seggfej.

– Ki a pokol vagy te? – böktem ki végül.

És ekkor nevetni kezdett, de minden humor nélkül.

– Brick vagyok, emlékszel? A morgós kiöregedett ex-sztársportoló, aki felmos és bujkál a nagy házban.

– Rendben, legyél csak ilyen köcsög. – megfordultam, hogy elmegyek, amikor újra beszélni kezdett, élesen és megtörten, mint egy üvegszilánk.

– Nagyon közel jártál az igazsághoz, Em. – a befagyott tengerhez hasonló szemei találkoztak az enyémmel. – A világ úgy ismer, hogy Luc Osmond. Oz, a nagy és hatalmas. Az egyik legjobb hokijátékos, aki uralja a jeget, vagyis csak voltam.

A felismerés szikrája kelt életre. A hihetetlen testét csak egy szűk boxer fedte, az ő arca mosolygott le rám miközben a LA-i forgalombanvezettem.

– Te vagy a hirdetőtáblákon.

– Ez minden, amire emlékezned kell… – vigyorgott.

– Az egy nagyon lenyűgöző plakát.

Nem vette észre a csábítást és mosolygott, de csak megvonta a vállát és egy csöppnyit megemelte az egyik vállát. Istenem, hogy nem ismertem fel eddig! Ő volt az, a hirdetésekből, mertmindenütt ott volt. Az arca nézett vissza rám a magazinokból, reklámozott órákat, parfümöket.  Teljesen biztos voltam benne hogy egyszer még játszani is láttam Greg mellett olvasva, míg ő a meccset nézte.

– A Washingtonban játszottál.

– Igen.

De aztán történt valami. Mit is mondtak azok a fiúk? Volt valami rossz ütés.

– Megsérültél?

Nem látszott sérültnek. Úgy mozgott, mint a selyem és az acél.

Lucian kiengedte a levegőt. Rengeteg érzelem volt ebben a kurta hangban. Sajnálat és kétségbeesés.

– Úgy is mondhatjuk – nyelt egy nagyot, a torkát köszörülte és újra a gondolataiba mélyedt. Elmélyült egy ránc az arcán, ahogy ezt tette. – Agyrázkódás tünet együttes. Egy hatalmas ütés érte a fejem.

Kiszaladt a vér az arcomból, és a gerincem tövében gyűlt össze. Ez nem csak az egészségét tette parkoló pályára, hanem az életét is. A gondolat, hogy ez a büszke, okos és hűséges férfi nincs többé… a belsőm sikítozott ettől az iszonyattól, és a karjaimba akartam ringatni emiatt.

Ami több volt, mint őrültség. Hiszen alig ismertük egymást. És ő nem is akart az életében tudni.

– Nos, itt vagyok – folytatta élettelen hangon. – Parkoló pályán és a nagymamám lakásait javítgatva. – Egy tüzes tekintetet lövellt felém, mérgesen és megbántottan.  Belevágott érzékeny bőrömbe. – Elégedett vagy, vagy akarod, hogy felsoroljam minden egyes tünetemet is?

– Nem – nyeltem le a gombócot a torkomban.

– Biztos? – közelebb lépett, a szemei vadak voltak. – Nem akarsz hallani a dühkitörésekről? Az emlékezetkiesésekről? A fejfájásról? A pokolba is, te tudtál már mindezekről, nem igaz? Nem vehetek fel egy nőt a reptéren anélkül, hogy megbabonázna…

– Lucian…

– Hívj, Oznak. Az öregember a függöny mögött, aki olyannak akar látszani, amilyen sosem lehet.

Most sajnáltatta magát. És erre jó oka volt. De ez nem segít rajta. Egy kicsit sem.

– Nem, te mondtad, hogy hívjalak Luciannek.

– Mert bujkáltam. – kiabálta. – Így nem tudhattad milyen kripli is vagyok.

– Nem vagy kripli.

– Ne sajnálj engem – sötétült el az arca a bosszúságtól és a csalódottságtól.

– Ne ordíts velem! – vágtam vissza. – Igenis sajnállak.

– Micsoda? – nyitotta a száját mérgesen. – Most épp bevallottad, hogy a sajnálsz?

Az orrunk majdnem összeért, ahogy kiabáltunk egymással, mint a gyerekek. Mégsem álltam le.

– Miért is ne? Amikor épp sajnálatra méltó vagy, duzzogva bujkálsz, és ellöksz magadtól mindenkit, aki törődni próbál veled?

Egy dühös morgás szakadt ki belőle, mintha robbanni készülne. Egy heves vad mozdulattal emelte fel a kezeit. És ez volt az a pillanat, amikor megtörtént.

Összerándultam. Hevesen.

Mindketten lefagytunk.

Fájdalmasan tudatában voltam az egész jelenetnek. A mozdulata megijesztett, mert nem akartam, hogy az legyen az első ösztönös reakcióm, amikor egy férfi felemeli a kezét. De minden ugyanúgy történt, úgy lebegett a levegőben, mint egy neonreklám.  A legrosszabb az volt, hogy tisztán láttam a keze állásából – ami most ugyan lefagyott a sokktól –, hogy csak a hajába akart vele túrni zavarában.

Látta a reakcióm, és már nem volt visszaút.

Végül ő törte meg a köztünk lévő csendet.

– Azt hitted meg foglak ütni.

Nem kérdés volt, ezt mindketten tudtuk.

Utáltam, hogy úgy összerándultam, szégyelltem a reakcióm. Utáltam, hogy az életösztönöm működésbe lépett. Ez volt a másik dolog, amit nem tudok szabályozni. De már nem tudom visszaszívni, összerándultam és most ezt el kell ismernem.

Felemeltem az állam, mert nem fogok ezért bocsánat kérni.

– Te egy nagydarab fickó vagy, aki az arcomba kiabált. De igazad van, nem tudtam meg Adamtől ki is vagy. Így igen, óvatosabbnak kell lennem.

– Ha ettől jobban érzed magad – mondta Lucian, a hangja lágy és visszafogott volt –, a pihenésed hátralévő részében távol tartom magam tőled. Azt akarom, hogy biztonságban érezd magad, de azért mondhatok még valamit?

Amikor bólintottam, folytatta.

– Nagyon sokat csatáztam. A jégen. És egyszer azon kívül is. De mind olyan fickók ellen volt, akik meg tudták védeni magukat. Ez a vágás – mutatott a bal szemöldöke alatti halvány vonalra – egy balhorogtól van, amire nem figyeltem. Visszaadtam és eltörtem a fickó orrát. Azért mondom el neked ezeket, mert nem akarok hazudni neked, volt részem erőszakban.

Nem pislogott, és a szemembe nézett.

– De te? Megpofozhatnál, behúzhatnál egyet, tökön is rúghatnál, elhordhatsz bárminek, szidhatsz Mamie-nek, akit a világon mindenkinél jobban szeretek, és még akkor sem emelnék rád kezet. Mert soha nem ütnék meg egy nőt vagy bárkit, aki gyengébb nálam. Soha.

Itt meg is állt, és figyelmesen az arcomat fürkészte.

– Sajnálom, ha megijesztett a viselkedésem. Nem volt szándékom ilyesmit tenni. Ha csak egy dolgot hiszel el rólam, akkor hidd azt el, hogy én mindig az a fickó leszek, aki melletted áll, és sosem lesz ellened.

És mint, aki ezzel mindent elmondott, elindult.

– Nem akarok ilyesmit tenni – mondtam. Mire ő zavart arccal fordult vissza, így megmagyaráztam. – Nem foglak megütni, és beárulni sem foglak Amalie-nek. Nem foglak többet sértegetni sem.

Csalódottnak tűnt, mint aki nem tudja, mihez kezdjen velem.

– Rendben. – Ennyi volt minden, amit mondott.

De aztán megállt, mintha valami még az eszébe jutott volna.

– Csak hogy tisztázzuk, ha megbántod Mamie-t, vagy megpróbálod kihasználni, nem foglak megütni, de úgy kiteszem a segged a házból, mint a sicc.

Ezzel hátat fordított és elindult.

– Seggfej! – kiáltottam utána.

– Ezt hallottam – szólt vissza menet közben.

– Az jó – kiabáltam vissza, felemeltem a hangom, hogy elég hangos legyen és egyértelmű – Mert azt egy szóval sem mondtam, hogy nem foglak elhordani bárminek, amihez épp kedvem támad.

Csak egy rövid horkantás volt a válasz. Már majdnem eltűnt a szemem elől, elérte a tengerpartra vezető lépcsőket.

– Lucian! – nem számítottam rá, hogy megáll, de megtette. – Én is sajnálom… – mondtam a merev hátának –, hogy azt mondtam szánalmasan viselkedsz.

Nem mozdult, de tudtam, hogy figyelmesen hallgat.

– Nem is igaz. Én nem sajnállak. Csak feldühítettél.

Nem hallottam őt, de láttam magam előtt, ahogy lehajtja az állát, a fejét oldalra dönti és tudtam, hogy felhorkant. A civódás vagy a viccelődés egész más lapra tartozott.

– Jó tudni, Szimatka.

Ezúttal én voltam az, aki megfordult és elsétált. Nem jött kitúl jól, de mégis egy aprócska győzelem volt.