Makeitsweet: 9.-10.-11. Fejezet

9. fejezet

Emma

Fordította: Aemitt

A nap hátralévő részét és a következő reggel nagy részét a bungalómban töltöttem. Jó volt, hogy nem kellett sehova sem menni, vagy bármit is csinálni. Elhatároztam, hogy nyugodt maradok.

Nos, olyan nyugodt, mint amilyen lehetek, egy bizonyos dögös, idegesítő ex-hokijátékossal a fejemben. Istenem, de el kellett fojtanom a késztetést, hogy rákeressek a neten. Viszketett az ujjam, hogy megnézzem, ahogy játszik. De tudtam, hogy hiba lenne, nem tudnék megfelelően működni a férfi közelében, ha láttam volna őt, ahogyan feszített a nagymenő hoki felszerelésben. Nem voltam rajongó, de tudtam, hogy az lennék, ha látnám Luciant játszani.

Büszke voltam magamra, hogy ellenálltam a kísértésnek. Azonban nem álltam ellen annak a csábításnak, amelyet a konyha a fantasztikus ételeivel jelentett. A reggeli finom, tenyérnyi almás pitét tartalmazott, amit általában kihagynék, tekintettel arra, hogy korábban, amit ettem, azok túl édesek és émelyítők voltak. De tapasztalatból tudtam, hogy az itteni ételeket nem szabad kihagyni.

Az első harapás a pitéből lett a vesztem. A tészta nem volt nehéz vagy zsíros, hanem világos és pehelykönnyű, aranyszínű rétegek, amelyek az első harapásnál szétroppantak, és elolvadtak a nyelven. A töltelék finoman megfőzött szeletelt almából állt, savanykás édes leve tökéletes kiegészítője volt a tészta gazdag ízének. Mennyország.

Őszintén szólva, nem voltam biztos benne, hogy mit fogok csinálni, amikor elmegyek innen. Valószínűleg elvonási tüneteim lesznek. Most először irigyeltem igazán Amalie-t, hogy ilyen hihetetlen szakácsa van. A süteményeket a pékségben lehetett megvásárolni. Az biztos, hogy ezek voltak a legjobbak, amit valaha is ettem, de ha akartam kaphattam volna valami ehhez hasonlót. Kivéve, hogy az nem lenne ugyanez. Itt olyan részletekbe menő kényeztetésben részesültem, hogy úgy éreztem teljes mértékben gondoskodnak rólam.

Az a tény, hogy mazsolás tekercs nem szerepelt ma az ételek között, arra engedett következtetni, hogy Sal fecsegett, a ház pedig meghallgatta, és egy másfajta összeállítást próbált ki, hogy örömöt szerezzen nekem. Talán zavarba kellett volna jönnöm, vagy fel kellett volna háborodnom, hogy Sal elmondta a séfnek, de nem éreztem ezeket az érzéseket, főleg akkor nem, amikor az eredmények olyan finomak voltak. Mindenképp küldök köszönőlevelet a konyhára, amint találok valamit, amire irhatok.

Most, hogy a reggeli véget ért, azon kaptam magam, hogy valamit tennem kell. Bármit. A magány váratlan hullámként sújtott le rám. Az, hogy egyetlen barátomat sem hívhattam fel, mert majd meghaltak attól, hogy megtudják a történet végét és én nem mondhatom el. Lehet, hogy együtt lógtam néhány kollégával, de még mindig okoskodtam. Az alapvető büszkeségem arra késztetett, hogy elbújjak, és a sebeimet nyalogassam.

Ezzel a nyomasztó gondolattal elmostam az edényeket és a kosárba tettem.Az ajtó felől érkező kopogás miatt siettem vele, a ház nagyon hatékony volt a reggeli kiszállításában és átvételében.

Kosárral a kezemben kinyitottam az ajtót. És ott találtam Luciant frissen zuhanyozva és hihetetlenül nagydarabnak tűnt a napsütötte verandámon.

Itt volt. Itt volt.

Megnézte a kosarat. – Piknikezni mész?

– Tudod, hogy ez az ételszállítós kosár. – Nevetségesen boldog voltam, hogy láttam, de elhatároztam, hogy nem mutatom ki, mint egy lihegő kölyökkutya. A fene egye meg, ez a férfi annyirahatalmas, és szemtelenül jóképű volt.

– Nekem nem szállítanak ételt. Ez csak a vendégeknek jár. – Úgy tűnt ezt mulatságosnak találja. Én meg tragikusnak találtam.

– Akkor te kimaradsz ebből.

Lucian szája megremegett. – Ha ez olyan jó, akkor miért vagy itt arra készen, hogy kilökd az ajtón?

Meglehetősen biztos voltam benne, hogy szórakozik velem. De nyugodtan vettem a lapot, mert tetszett, amikor ezt csinálta. – Üres, Mézes Pite. Azt hittem azért jöttél, hogy elvidd.

– Most nekem kéne elmosogatnom az edényeidet?

– Csak fel akarsz idegesíteni, igaz? – mondtam, visszaidézve azokat a szavakat, amelyeket első találkozásunkkor használt.

Széles mosolyt dobott felém, az arckifejezése olyan gyorsan megváltozott és lenyűgözően gyönyörűvé tette, hogy elakadt a lélegzetem. – Olyan könnyű – válaszolta, ahogy én is. – Legalább megdolgoztatnál érte.

– Ne aggódj, meg fogom tenni.

Ez sietve elhallgattatta. Orrcimpái kitágultak, mindaz a mosolygós könnyedség átsiklott valami sötétebbé, valami ígéretesebbé. Forróság tekeredett a combjaim köré, és állandólüktetéssé alakult.

Mintha fizikailag érezte volna a reakciómat, pislogott és nagyot nyelt. De aztán az arckifejezése visszatért az alapvetően semleges, vagyis a tipikusan szigorú és feszült Lucianre jellemző állapotba, és megköszörülte a torkát. – Igazából azért vagyok itt, hogy megkérdezzem, van-e kedved túrázni.

Tátogva bámultam rá, mint egy partra vetett hal. Ez volt az utolsó dolog, amire számítottam tőle, hogy mondani fog. És a nyaka mentén sötétedő színből, tudta.

Áthelyezte a súlyát, és a szemöldöke alól rám nézett. – Kellemetlen helyzetbe hoztalak, ugye? A francba.

– Nem. – Felemeltem a kezem, hogy megelőzzem az esetleges távozását. – Egyáltalán nem. Csak megleptél.

Ez enyhe kifejezés volt. Nem a legjobb viszonyban váltunk el, és nagyon világosan kifejezte, hogy egyedül akar lenni. Én meg úgy döntöttem, hogy hagyom, hogy így tegyen. De itt volt, és hiányzott nekem.Alig telt el egy nap, és máris hiányzott a hangja, a vele való beszélgetés öröme.

Lehajtotta a fejét, és kényszeredetten megrázta. – Magam is meglepődtem.

– Tényleg? – mondtam, és alig tudtam elfojtani a nevetést. Mert én akartam. Rohadtul szét akartam tárni a karjaim, és nevetni szabadon, gondtalanul.

Visszanézett rám sűrű szempillái alól. – Gondoltam, talán unatkozol. És tegnap, én... – Összerándult, összekulcsolta kezeit a tarkóján, ami szép dolgokat művelt a roppant izmos alkarjával. – Egy seggfej voltam.

– Az voltál – mondtam ünnepélyesen, a hatás tönkretette a mosolyát. – De én sem voltam éppen egy cukiság.

Nem mosolygott, de szemei csillogtak a vidámságtól. Egymásra meredtünk és cinkosan összenéztünk, amelyből kiderült, hogy mindketten tökéletesen tisztában voltunk azzal, hogy mennyire nevetségesek is voltunk. Aztán Lucian kifelé intett a fejével.

– Hát akkor? Akarsz menni?

Még mindig nem tértem magamhoz attól, hogy tényleg elhívott valamit együtt csinálni, de ezt most elengedtem. Mert bárhol is volt, én is ott akartam lenni, aminek meg kellett volna rémítenie, de furcsa módon ettől erősebbnek éreztem magam.Az életemben most semmi sem volt biztos, sem a karrierem, sem a lakhatásom, és pláne nem a szerelmi életem. De, amikor Lucian és én együtt voltunk, teljesen önmagam voltam, nem pedig a „minden tökéletes, gyerünk tovább” arcom, amit a világ felé mutattam.

– Persze. Csak hadd öltözzek fel. Ne mozdulj! – A karjába löktem az ételkosarat, aztán elpirulva megálltam. – Bocsánat. Gyere be! Én csak... – Megbotlottam egy papucsban, amit a padlón hagytam. – Igen...

Kuncogása követett a hálószobába, ahol egy tini kislány szédítő izgatottságával öltöztem fel. Nem tudtam, hogyan vészeljem át a napot anélkül, hogy ne csináljak magamból még nagyobb bolondot, ne fojtogassam, vagy ne ugorjak rá. Egyik lehetőség sem tetszett különösebben – na jó, az utolsó igen, de nem tudtam semmit tenni érte. Nem számított, elmegyek.

*****

Lucian

Hibát követtem-e el azzal, hogy Emmát elhívtam egy túrára? Valószínűleg igen. De rájöttem, hogy nem érdekel.Tegnap egy dühöngő fasz voltam. Hagytam, hogy a dolgok eluralkodjanak rajtam, hagytam, hogy a gyász az elvesztett dolgok miatt eluralkodjon rajtam.A probléma az volt, hogy amikor szomorú voltam, dühöngtem. Az orvosok figyelmeztettek, hogy lehet, hogy nehéz lesz kezelni a dolgokat éshogy a személyiségem egy kicsit más lesz.

Egy kicsit. Így igaz. Egész életemben laza voltam – mindig is olyan voltam, aki sodródott az árral, elfelejtette a hülyeségeket. Most szinte idegen voltam magamnak. A bőröm nem illett a csontjaimra. Időnként olyan érzésem támadt, mintha egy darázsraj támadta volna meg a fejemet, zümmögve és szúrva.

És én kiborultam.

Szégyelltem magam, amikor eszembe jutott Emma csinos arca, ahogy elsápadt, egész teste visszahőkölt, mintha ütést várt volna. A lány félt tőlem. Egy szörnyű pillanatra azt hitte, hogy bántani fogom. Rosszul lettem ettől, de csak akkor, amikor végre megnyugodtam a szobám sötétségében, akkor éreztem meg a bűntudat teljes súlyát.

Most már nem tudtam távol tartani magam tőle, mint ahogy a lélegzetemet sem tudtam megállítani. Többre volt szüksége egy szűkszavú bocsánatkérésnél. Szüksége volt megnyugtatásra, törődésre.

Nem voltam benne biztos, hogy elég-e egy túra a hegyekben, de boldognak tűnt, amikor leparkoltam a teherautót egy parkolóban, az ösvény aljához közel.

– Van egy csomagom – mondtam neki, és felkaptam. – Bármit el tudok vinni, amire szükséged van.

– Mi van benne? – Lábujjhegyre emelkedett, megpróbált belekukucskálni, így a kényelmesnél sokkal közelebb került. A szemhéjam lecsukódott, amikor megéreztem az édes illatát. Esküdni mertem volna, hogy alma illatát éreztem. Mit gondolt a chaussons aux pommes[1]-ról? Nyilvánvalóan értékelte az ételemet, de én mohó voltam, a részleteket akartam. Mégsem tudtam rászánni magam, hogy megkérdezzem.

Felemeltem a csomagot, hogy ne tudja elérni, incselkedve vele, mert ettől olyan fényt kapott az arca, aminek gyorsan a rabjává váltam. – Nyugi, Szimatka. Minden lényeges dolog megvan.

Indigókék szemei összeszűkültek. – Van nálad naptej?

– Persze, hogy – a pokolba – nincs.

Emma felszisszent, és megrázta a fejét e kirívó hibán, miközben előkotort egy üveget a táskaszerű retiküljéből. – Soha nem szoktak – motyogta. – Ti férfiak belehalnátok, ha vigyáznátok a bőrötökre?

– Hé, én megmosom az arcom. – Minden alkalommal, amikor borotválkoztam, ami a szakállam növekedésének ütemében minden rohadt nap megtörtént.

Emma gúnyolódott, és tovább mormogott. – És feltételezem, azok a bosszantó kis dolgok, mint a bőrrák, a korai ráncok és az öregségi foltok semmit sem jelentenek.

– Hát, nem, úgy értem, nem gondoltam volna...

Megkukultam. Mert Emma elkezdte bekenni az arcát, valamint csupasz karjának és nyakának sima, aranyló bőrét. Egy szűk, fehér edzőtopot viselt sötétkék, feszülős nadrággal, amely kiemelte testének minden csodálatos mélyedését és ívét.

A teste. Őrülten csinos volt, bár ezt valószínűleg nem akarta hallani. A feje teteje alig ért fel a vállamig. Nem volt törékeny, de hozzám képest rohadtul úgy nézett ki. Szép kerekre kidolgozott karok, pimasz mellek, amelyek tökéletesen elfértek volna a tenyeremben, karcsú dereka, amely fantasztikus fenékbe torkollott, amely menet közben ringott, és formás combok és lábak.

Tudtam, hogy Hollywood milyen szar előírásokat támaszt a színésznőivel szemben, hogy ennyire soványan tartsák őket. Emma karcsú és fitt volt, de semmilyen diéta és éhezés nem tudta megszabadítani attól a fenéktől és comboktól, hála az Úrnak.

Viszketett a kezem, hogy megtapogassam az édes popsiját. De nem akartam, hogy felpofozzon, és felnőtt férfi voltam, aki ezt jobban tudta. Elszakítottam a tekintem és felfelé néztem. Az arcára koncentrálás alig segített. Olyan fajta ajkai voltak, amelyek mindig frissen csókoltnak, rózsásnak és dúsnak tűntek, a felső ajka valamivel nagyobb volt, mint az alsó. Bármikor, amikor túl sokáig néztem a száját, meg akartam csókolni. A pokolba is, bármikor, amikor a szájára gondoltam, meg akartam csókolni.

Bassza meg. Ez rossz ötlet volt.

Elfordítottam a tekintetemet, hunyorogtam a napfénybe, amelyre Emma kijelentette, hogy lassan tönkreteszi a bőrömet.

– Tessék. – Az orrom alá nyomta a naptejet, és ezzel visszaterelte magára a figyelmemet. – Kend be magad.

Nem akartam vitatkozni. A lehető legjobban bekentem magam. Legalább hűvös volt, és nem bűzlött. Ez volt az. Minden, amit Cassandra használt, bűzlött a halott virágoktól vagy a műgyümölcsöktől.

Emma újabb bosszús hangot hallatott, és elém lépett. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan undorodott a nem megfelelő bőrápolásomtól, a szeme szeretettel nézett rám.

– Mindenütt csíkok vannak rajtad – figyelmeztetett, mielőtt elkomorult. – Túl magas vagy.

Éppen megfelelő vagy.

– Ezért a szüleimet kell hibáztatnod, Em.

A szája sarkában mosoly bujkált.

– Hajolj le, jó? – Már nyúlt is felém.

Megdermedtem, mint a szarvas a reflektorfényben, úgy tettem, ahogy kérte, az arcom laza, a tekintetem az arcára függesztettem. Gyengéd, de ügyes mozdulatokkal végigsimította ujjbegyeit a bőrömön, az orrnyergemen, az arcom oldalán. Visszafojtottam egy nyögést, lecsuktam a szemhéjam, és mélyeket lélegeztem. Ezek egyszerű érintések voltak, semmi több, csak bekent naptejjel. És olyan jó érzés volt, hogy legszívesebben doromboltam vagy nyöszörögtem volna. Valamit. Bármit, hogy tovább csinálja.

De megállt, végzett a feladatával. Hagyta, hogy kiegyenesedjek és összeszedjem magam.

– Tessék. – Feltette a napszemüvegét. – Most már készen állunk.

Igen, meg akartam csókolni. – Remek. A bőröm máris biztonságban érzi magát.

– Immunis vagyok a szarkazmusodra, Mézes Pite.

Egész életemben beceneveket aggattak rám. Voltak szörnyűek, voltak viccesek. Amit mostanáig nem éreztem, az az öröm volt, amikor hallottam egyet. Az, hogy Emma Mézes Pitének szólított, minden egyes alkalommal örömöt okozott a mellkasomban. De ezt ma csalódottsággal párosult.

Mert már nem hívott Bricknek, amikor ugratott. Tudtam, hogy ez a tegnap előtört önsajnálatom eredménye volt, miszerint egy lecsúszott sportoló vagyok. A figyelmessége bosszantott. Nem kellett volna, de így volt. Azt akartam, hogy szabadnak és könnyednek érezze magát velem. De én szétzúztam a bimbózó... bármi is volt az... alapjait. Csak magamat hibáztathattam. Újjá fogom építeni. Olyan módon vált számomra elengedhetetlenné, amit nem igazán akartam vizsgálgatni

Induláskor egyenletes tempót diktáltunk. Emma jó formában volt, nekem pedig csak egy kicsit kellett lassítanom a szokásos lépteimen. Az ösvény felfelé haladt az illatos fű és a susogó fák között. Nem szólaltunk meg, hanem könnyed csendben haladtunk tovább. Ezt szerettem Emmában, persze, habozás nélkül szidott, mint a bokrot, de sosem volt kegyetlen, és nem érezte szükségét, hogy kitöltse a csendet, ha nem volt mondanivalója.

Elértünk egy patakhoz, amelyet a hegyről lefelé kanyargó víz táplált. A patak most csak csordogált, de Emma lelassított, hogy megcsodálhassa. Napfényes mosollyal felém pillantott. – Köszönöm, hogy elhívtál ide. Szükségem volt erre.

Kezdtem rájönni, hogy bárhová elvinném, ahová csak akarja. Bármire is volt szüksége, mindent megteszek, hogy megadjam neki. Pokolian nyugtalanító volt, de vannak dolgok, amelyek ellen nem érdemes harcolni.

Mamie-nek igaza volt, itt voltam. Ahogy Emma is. És ez tény, hogy a közelében akartam lenni, akár okos ötlet volt, akár nem. Kiemelt önmagamból, egy olyan helyre, ahol már nem minden gondolatom a düh vagy a megbánás mocskában dagonyázott. Nem ringattam magam olyan illúziókba, hogy Emma Maron helyre tudna hozni, erre senki sem volt képes. De élveztem azokat a pillanatokat, amelyeket vele töltöttem, és ez több volt, mint amim azelőtt volt, hogy ő belépett az életembe. Még akkor sem, amikor játszottam, soha nem volt ilyen szintű kapcsolatom egy emberrel.

Sikerült elmotyognom egy „örülököt” – de ő ismét magával volt elfoglalva és én is így tettem. Egy óra is eltelt, mire ismét megszólaltunk, amikor elértünk egy tisztásra, ahonnan kilátás nyílt a völgyre. Emma bőrén finom izzadságfoltok csillogtak, ahogy a nap felé emelte az arcát, és hagyta, hogy a szellő átjárja.

Én is így tettem, levettem a pólómat, hogy teljes mértékben érezzem. Emma alig leplezett meglepetésének hangja majdnem mosolyt csalt az arcomra, de csukva tartottam a szemem, és az arckifejezésem semleges volt. Nem sokat gondolkodtam rajta, amikor levetettem a pólómat. De tetszett neki, amit látott. Ezt akkor tudtam meg, amikor végig nézte, ahogy meztelenül úszom. Ez már akkor rá volt írva a kifejező arcára

Úgy éreztem a tekintetét, mint egy forró billogot, ahogy most értékelt engem. Talán egy kicsit meg is fejeltem, megfeszítettem a mellizmaimat és a hasizmaimat, mielőtt kinyújtottam volna a karjaimat a fejem fölé.

– Óvatosan – ért el hozzám a tompa hangja. – Becsípődhet egy ideg, ha így nyújtózol.

Leengedtem a karjaimat, és rosszalló pillantást vetettem rá. – Vénembernek nevezel, Szimatka?

– Magamutogatónak nevezlek, Mézes Pite– vágott vissza, majd azzal fizetett vissza, hogy lehajolt, hogy megérintse a lábujjait, és az a tökéletes barackformájú feneke felém irányult.

A pokolba.

Pont annyira domborított, hogy a farkam felélénküljön. Átkozódva elfordultam, hogy felvegyem a pólómat, majd a csomagba túrtam, amikor könnyedén felnevetett.

– Ördögi nő vagy Em –átnyújtottam neki egy üveg vizet.

Elvigyorodott. – Kiprovokáltad Lucian.

– Igen. – Azon kaptam magam, hogy mosolygok, annak ellenére, hogy alhasamban fájt a vágy. Kedveltem Emmát, de imádtam vele incselkedni. Emlékeztetett a bajtársiasságra, amit a srácokkal éreztem, de jobb volt. Soha nem akartam egyik csapattársamat sem az ölembe rángatni, és felfalni a szájukat. A szükségszerű vágy és a szórakozás keveréke furcsán mámorító volt.

Kihúztam egy másik vizet, nagyot kortyoltam, mielőtt egy energiaszelettel kínáltam volna. Találtunk egy széles, sima sziklát, amire leülhettünk az árnyékban, és megittuk a maradék vizet. Emma a mellkasához húzta a térdeit, és átölelte a karjaival. Arcéle ellágyult az elégedettségtől.

Ami azt jelentette, hogy el kellett rontanom.

– Sajnálom, hogy tegnap megijesztettelek.

Emma megmerevedett, én pedig némán átkoztam magam, amiért bármit is mondtam. De aztán felém billentette a fejét. Nyugodt kék szemei végigsimítottak az arcomon, mintha felmérnék. Mozdulatlanul tartottam magam, úgy tettem, mintha nem viszketnék, hogy leugorjak arról az átkozott szikláról.

– Nem ijesztettél meg – mondta halkan, óvatosan. – Nem igazán.

De igen. Ott voltam. Láttam a félelmét. – Én... hangos vagyok, amikor elvesztem a türelmem – mondtam, és egy seggfejnek éreztem magam. Egyáltalán nem lett volna szabad elveszítenem a türelmemet ezzel a nővel szemben. – Régebben… – Jobb. Egészen. – Nyugodtabb. Mindegy, ez megbocsáthatatlan volt, és én...

Kezét rátette az alkaromra, melegen és biztosan

– Lucian. Ne. Nincs okod bocsánatot kérni. Vitatkoztunk. Megtörtént.

– De…

– Az apám megütött.

Bármit is terveztem mondani, fogcsikorgatva megálltam, és vörös köd ereszkedett szemem elé. Megütötték. Ökölbe szorult a kezem. Azt akartam... baszd meg. Meg akartam ölelni. A karomban tartani.

Az orrát ráncolta, ahogy végigsimította a nadrágja varrását. – Ez volt a kedvenc fegyelmezési módszere, ha lehet így nevezni. – Grimaszolt, és félrenézett. – Néha megrándulok, még akkor is, ha a logika azt súgja, hogy nincs valódi fenyegetés.

Kétszer nyeltem, mielőtt megtaláltam a hangomat. – Érthető. A félelem többnyire reakciószerű.

Ha megkérsz, átölellek. Nem engedlek el, amíg újra biztonságban nem érzed magad. Kérj meg, Em!

Emma a homlokát ráncolva megvonta a vállát, mintha el tudná taszítani az egészet magától. – Ez kínos. Már nem vagyok az a gyenge és rémült lány.

Nem, ő erős, talpraesett és gyönyörű volt. És mégis zavarban volt.Alapvetően rossz volt.

– Szerinted a fizikai bántalmazás a gyengeség jele?

Emma lehajtotta a fejét, a napfény glóriaként csillant meg a haján. – Én... nem. Nem tudom. Azt hiszem, egy részem mindig azon tűnődik, hogy ha erősebb, nagyobb lettem volna, akkor is megtörtént volna?

Megértettem. Túlságosan is jól. A „mi lett volna, ha” kérdésekmegkeserítették az életemet. Hagytam, hogy aggodalmai átjárjanak, elgondolkodtam rajtuk, mielőtt kimért szavakkal válaszoltam. – Itt van ez a haverom. Nagydarab fickó, 195 cm, tömör izom. Senki, akinek van esze, nem akar vele szórakozni. A hüvelykujjammal lepöcköltem egy kis kavicsot a szikla széléről. – Volt barátnője. A középiskola óta együtt voltak.

Emma a szemöldökét ráncolta. – És a fiú megütötte?

– Nem, a lány ütötte meg.

Szemei tányérnyira tágultak. – Mi van?

Megvontama vállam. – Provokáció nélkül is dührohamot kapott. Üvöltözött és szónokolt, szarságokat vágott a fejéhez, pofon vágta, karmolta a bőrét. Ő pedig csak tűrte, egyszerűen hallgatott, és hagyta, hogy a nő ezt tegye.

Az emlék, mint egy kő úgy süllyedt a gyomromba. A halotti sötétség Hal szemében, ahogyan mereven és távol tartotta magát mindenkitől.

– Az egyike volt azoknak a dolgoknak, amiket nem hiszel el, amíg nem vagy szemtanúja – mondtam Emmának. – Aztán csodálkoztál, hogy miért maradt. Évekbe telt, mire elhagyta őt. Csak őt ismerte, és a lány valahogy meggyőzte, hogy az egész az ő hibája.

– Úristen. – Az Emma hangjában lévő empátia puha kezeivel a szívem köré tekeredett. Egy hajszállal közelebb hajoltam hozzá.

– A lényeg az. Ez egy nagydarab fickó volt, erős és hatalmas. Egy jó ütés tőle, és a lánynak annyi. De nem volt hajlandó kezet emelni rá vagy bármelyik nőre. Mert ismerte az erejét, és felelősségteljesen élt vele.

A tekintetem találkozott Emma mélykék tekintetével. – Persze, vannak férfiak, akik ütnek, és élvezik, hogy az erejüket arra használják, hogy másokat bántsanak. De a legalapvetőbb szinten a bántalmazás nem arról szól, hogy a fizikailag erős a gyengével szemben. Ez egy beteg viselkedés, amelynek célja, hogy megtörje a méltóságodat és az önbizalmadat.

A tekintete végigsiklott az arcomon, ahogy egymást bámultuk. És az volt a benyomásom, hogy épp kibogozza a dolgokat. Lassan, mint a dagály, megnyílt az arckifejezése, és a legapróbb mosolyra húzta a száját. Szívem minden sötét zugába bejutott, és gondolatban meg kellett erősítenem magam.

– Igazad van – mondta.

Megköszörültem a torkomat, és ünnepélyesen biccentettem neki. – Általában.

Eltartott egy másodpercig, aztán kifújta a levegőt. – Ó, Istenem, te szörnyű vagy. – Bár a hangja szórakozottnak tűnt, ahogy a vállával gyengéden meglökött. Én is gyengéden visszalöktem, vagy ez volt a megoldás, vagy az ölembe húzom. – Ez nem titok, Méhecske.

– Méhecske? – ismételte meg figyelmeztetéssel a hangjában.Visszatartottam egy vigyort. – Ha én leszek Mézes Pite, akkor logikus, hogy te leszel a Méhecske.

A szemöldöke vészjóslóan összeráncolódott. – Miért? Mert a mézedre pályázom? – Hosszan és hangosan gúnyolódott, nekem pedig nevetnem kellett. Ha valaki itt a mézre pályázott, az én voltam.

– A méhek mézet készítenek, Em. – Megint meglöktem, elég erősen ahhoz, hogy megrázkódjon, és nevetve felnyikkanjon. – És úgy látszik, mindent megteszel, hogy édes legyek.

10. fejezet

Emma

Fordította: Aemitt

Lucian Osmondot édesnek nevezni? Nos, gyanítottam, hogy mindig is az volt, csak éppen ő maga nem tudott róla.

Hihetetlenül jó kedvem volt a Rosemontba vezető autóúton. Annak ellenére, hogy voltak hosszú csendes periódusok, és néhány morgást leszámítva, Lucian elég jó társaság volt. Nem zavart a csend, mert gyakran elkalandoztam, ábrándoztam az én kis világomról. A morgás, puffogás és duzzogás meg elragadó volt. Nem mintha, ezt elmondtam volna neki. Vagy talán el kellene mondanom neki, és akkor esetleg befejezné.

Az a helyzet, hogy nem tudtam, hogy mi van köztünk. Kedveltem őt. Isten a tanúm, nagyon kívántam őt. És ha ezt nem is tudta, akkor azt tudta, hogy vonzónak találom. És nem voltam feledékeny sem, jól megnéztem magamnak. Észrevettem, hogy ő is igencsak pillantgat felém. Soha nem bámult és soha nem legeltette rajtam a szemét. De úgy tűnt, hogy tetszett neki, amit lát.

Amikor leengedte a páncélját, olyankor flörtölt. De nyilvánvaló volt, hogy küzdött ellene, ami okos húzás volt. Mindkettőnk szakmai élete kész katasztrófa volt, nyilvánvalóan sok stressznek volt kitéve, és én… gyakorlatilag, most szakítottam a pasimmal. Akire már napok óta nem gondoltam. Greg csak egyike volt a csalódásaimnak. Vagy ez, vagy kurva szar ízlésem volt vagy kurva szar volt az ítélőképességem. Mindentől függetlenül, az volt a legjobb, ha távol tartom magam mindenféle kapcsolattól. Arra kell koncentrálnom, hogy jobbá válljak, meg hasonlók, és hogy egyszerű barátság szintjén maradjak Luciannel.

Aztán megpillantottam a nagy testét a vezető ülésen, ahogy a bolondos Amerika Kapitánya póló feszül a széles vállain, de laza a lapos hasán. Cargo rövidnadrágja éppen csak a térdéig ér.

Egy pasi térdei mióta dögösek? Vagy a lábszárai? Egyetlen pillantás Lucian csontos térdére, izmos combjára, és kemény lábszárára, amelyet enyhén sötét göndör szőrök borítottak, vágyat keltettek bennem arra, hogy nyúljak oda és simítsak végig a lábán, majd nyúljak fel a nadrágja szárán és markoljam meg azt, amiben biztos voltam, hogy kemény, duzzadt és… a picsába.

Magam mellett tartani a kezeimet és a gondolataimat távol a nadrágjától, nehezebb lesz, mint gondoltam. Ez az egész furcsa volt, mert szerettem a férfiakat és a szexet, de egyik sem aggasztott, eddig. Míg meg nem ismertem őt.

Leengedem az ablakot, ahogy befordulunk a Rosemonthoz vezető útra. – Farkaséhes vagyok. Szerinted mi lesz az ebéd?

– Nem tudom. Az volt a tervem, hogy készítek magamnak egy szendvicset – Lucian rám pillantott, huncut csillanás volt a zöld szemeiben. – Felhúztad az orrodat. Tiszteletlen vagy egy szerény szendviccsel szemben, Em? Vagy el lettél kényeztetve a különleges étkekkel?

– Nem húztam fel az orrom a szendvicsed hallatán – vagy talán mégis. Ahogy felhúzza a szemöldökét, tudom, hogy átlát rajtam. Nevetek. – Oké, rendben. A nagyház konyhája teljesen elkényeztet. Abba kellene hagynom, és meg kellene mondanom nekik, hogy ne küldjenek több kaját.

– Ne ess túlzásba – motyogja, szemét újra az útra szegezi. –Megsérted vele Amalie-t. Nagyon büszke a konyhájára.

– Üres fenyegetés volt. Nagyon behálóztak.

Szeme sarkában apró nevető ráncok jelennek meg.

– Ha nehezedre esik megcsinálni a saját kajádat, akkor készítek neked egy szendót.

– Hé! Nem vagyok királylány, meg tudom magamnak csinálni a szendvicsem, köszönöm szépen – habár azt, hogy Lucian kaját készít nekem, nagyon tudnám értékelni. Legalább több időt tölthetnék vele.

Kekeckedő pillantást vet rám.

– Tényleg tudsz?

– Nem kell olyan kételkedően nézned. Jól van… bevallom, hogy borzalmas szakács vagyok. Minden íztelen vagy száraz lesz. De képes vagyok megkenni egy kenyeret mogyorókrémmel.

Az arckifejezése mindent elárult arról, amit gondolt a szendvicskészítő képességeimről. – Ne aggódj, Méhecske, biztosan kész lesz az ebéd, mert egy dolog biztos Rosemontban, hogy mindig van kaja.

– Szimatka, Méhecske… Már nem is tudom, hogy hány név van, amivel szívod a vérem. – Ez hazugság volt, mert imádtam. De neki nem kellett tudni.

Ennek ellenére láttam a csillogást a szemében, miközben az utat figyelte.

– Tedd be a Bricket újra a körforgásba, és akkor kvittek vagyunk.

A szívem kihagyott egy ütemet. Észrevette, hogy felhagytam a használatával. Szörnyen éreztem magam, amiért olyasvalaminek szólítottam, ami túlságosan csontig hatoló volt számára. És most mégis itt volt, kihívás volt számomra, hogy újra használjam. Talán volt erő abban, hogy elfogadjuk azt, amit gyengeségnek tekinthetünk, és magunkévá tesszük. Vagy talán a férfiak furcsa állatok voltak, és én soha nem értettem meg őket teljesen.

Akárhogy is, vállat vontam, mintha nem is érdekelne. – Mit szólsz a Fafejhez?Félig-meddig pontosnak tűnik.

Lucian kuncogott, és beállt a parkolóhelyére az árnyékba egy magasra törő eukaliptuszok alatt. – Jól hangzik.

A jókedve alábbhagyott, amikor megpillantotta a parkolóban parkoló két terepjárót.

– Úgy tűnik, Amalie társaságot kapott.

Lucian morgott, majd kiszállt, még mindig a járműveket szemlélve. Megvárta, hogy megkerüljem a pick-upot, és mellé álljak, mielőtt elindultam volna az ösvény felé, a területre, amelya bungalómhoz vezetett. Sétánk közben csend borult ránk, és éreztem a feszültséget, ami sugárzott belőle.

Akármilyen is volt azelőtt, nem tudtam, de Lucian Osmond ezen verziója nem szerette a váratlan vendégeket. Ha tippelnem kéne, akkor eltűnt volna, amíg ők is el nem tűntek.

Ugyanakkor azt feltételeztem, hogy a vendégek Amalie vendégei. De ahogy mi a sarokra értünk, amely a nagy ház teraszára vezetett, Lucian léptei megtorpantak. Egy halk és gonosz – Anyaszomorító – szakadt ki belőle, amikor meglátta az egyik asztalnál italozó embereket.

A hangjából pánik áradt, és kényszert éreztem, hogy egyszer csak megérintsem, és ujjammal végig simítsak az ökölbeszorított ujjain. Felém fordította tekintetét, fakó szemei fájdalmasak, pánikba esettek és kissé meglepettek voltak.De érezte az érintésemet, és a kisujja összeforrt az enyémmel egy rövid pillanatra, hogy jelezze érezte.

– A barátaid? – motyogtam.

– Mondhatni. – Épp csak annyira mozdult el, hogy helyet hagyjon köztünk.

Az egyikük felállt, és vidáman kiáltotta – Oy! Ozzy!

Szemmel láthatóan megerősödve, Lucian előre trappolt. Elméletileg megtehetném, visszavonulhatnék a bungalómba. De az udvariatlanság lenne. De, ami még fontosabb, hogy Luciant magára hagynám, hogy szembenézzen ezzel az egésszel.

Talán nem akarja, hogy tanúja legyél, sziszegte a belső hangom. De már túl késő volt. Már az asztalnál ültünk.

Három vendég volt, mindannyian a mi korunkbeliek. Az egyik, aki kiabált, felállt, és jól látható örömében széttárta hatalmas karjait. Jókora nagydarab fickó, két-három centivel magasabb volt Luciannél, de valószínűleg jó tíz kilóval többet nyomott. Bozontos, homokszínű haja, sűrű szakálla volt, a férfi mosolyát egy hiányzó jobb oldalsó metszőfog törte meg, a fickó odalépett a kőkemény arcú Lucianhez, felkapta és egy csontropogtatónak tűnő ölelésbe vonta.

– Oz – mondta, és gyakorlatilag felkapta Luciant. – Te pöcs. Hónapok óta egy szót sem szóltál, és egész idő alatt a paradicsomban bujkáltál.

Lucian megeresztett egy erőltetett nevetést. – Szóval úgy döntöttél, hogy megszállod, mi?

– Nem sok választást hagytál nekem, ugye? – A férfi mosolya még mindig ott volt, amikor elengedte Luciant, de most már feszült volt.És én tudtam, hogy ő nem tudta, hogy szívesen látják-e.Fájdalom hasított belém, mert nyilvánvaló volt, hogy ez az ember nagyra tartotta Luciant.

Kék szemei rám pillantottak, és megállt. – Hello...–Egy újabb féloldalas, de bájos mosolyra lettem figyelmes. – Te, pedig ... szent szar – dörmögő hangja recsegett. – Te vagy Emma Maron, ugye?

Azonnal reflektorfénybe kerültem. Minden alkalommal éreztem.A mosolyom automatikusan PR-üzemmódba akart kapcsolni. Ellenálltam a késztetésnek. Ez Lucian barátja volt. – Igen.

Lucian morgott, majd lehajtotta a fejét. – Emma, ez a fajankó Axel Bromwell. Mi Brommy-nak hívjuk.

– Mi hoki játékosok szeretjük a beceneveinket. – Brommy kinyújtotta a medvemancsát, hogy megrázzam. De felemelte a kezem és megcsókolta a levegőt az ujjaim felett. – Anya Hercegnő. Micsoda öröm.

– Emma, kérlek. – Elég kínos volt Lucian merevségével az oldalamon.

– Jézusom, Brom, hagyd már abba – morogta Lucian. – Nem az ő stílusa.

Brommy megforgatta a szemét. – Tudom. Feldugtad a seggedbe a botodat, ugye? – Azonban úgy tűnt, hogy ez a gondolat nem zavarja, és megfogta a kezem, hogy összekulcsolja karjainkat. – Sajnálom Emma. Pillanatnyi megszállottság az egész. Most már jól vagyok.

Vigyorogtam, ő pedig csillogó szemmel kacsintott rám. – De nyugodtan előveheted a korbácsot, ha megint rosszul viselkednék.

Anya Hercegnő ügyesen bánt az ostorral.

Mögöttem Lucian érthetetlen káromkodást morgott. Nem törődtem vele, Brommy az asztalhoz vezetett, ahol két másik újonnan érkezett várakozott. Azonnal észrevettem a férfit. Hogy is ne vettem volna észre?Egy kissé lecsúszott változata volt Luciannak – ugyanaz az alapvető csontozat, bár az orra keskenyebb, elegánsabb, és az arca egy kicsit keskenyebb volt.

A haja nem az a gazdag, étcsokoládé színű, cseresznyés árnyalatú volt, hanem középbarna. Zöld szemei voltak az egyenes szemöldök alatt, de amíg Luciané és Amalie-é lenyűgözően halvány volt, akár a jeges jáde, az övéi melegebb szőlőzöld színű volt. A maga módján gyönyörű és számító.

A legrosszabb az volt, hogy észrevette, hogy tanulmányozom őt, és tetszett neki. Az volt a benyomásom, hogy azt feltételezi, hogy érdekel. De nem. A férfi gyönyörű volt, de nem éreztem a vonzalom szikráját sem. Ez nem akadályozta meg abban, hogy felálljon, és megcsókolja a kezemet, ahogy Brommy tette.De amíg Brommy nevetésre késztetett, ez a fickó arra késztetett, hogy a lehető leghamarabb visszarántsam a kezem.

– Helló, kedvesem – mondta. – Anton vagyok.

– Te Lucian testvére vagy?

Mögöttem Lucian olyan hangot adott ki, amit én úgy értelmeztem, hogy – Mintha.

Anton mosolya ravasz volt. – Első unokatestvér. Jó géneket örököltem.

– Hmm. – A figyelmem a nőre terelődött, aki ott állt és gyakorlatilag egyik lábáról a másikra ugrált a türelmetlenségtől.Valószínűleg néhány évvel fiatalabb volt nálam, és pokolian csinos.

Neki is barna haja volt, bár az övé göndör fürtökben tekergőzött az ovális arca körül. És ugyanaz a szőlőzöld színű szem.

– Tina – bökte ki, és félrelökte Antont. Vagy pokolian erős volt, vagy a férfi megszokta, hogy a nő félrelöki az útból. Valószínűleg mindkettő. – Anton húga és Luc unokatestvére. És ó, Istenem, én olyan idióta leszek, mint Brommy, mert imádom, imádom, imádom a Dark Castle-t, és nem hiszem el, hogy Mamie nem szólt nekünk, hogy itt vagy. Valami csinosabbat viseltem volna, megcsináltam volna a körmeimet, valamit, bármit, ami illik ehhez a jeles alkalomhoz.

– Vegyél levegőt, Tiny – vágott közbe Lucian szórakozottan.

Azonnal kifújta a levegőt, és összeráncolta az orrát. – A francba. Mekkora egy tökfej vagyok.

Nevetve megráztam a kezét. – Nem, te csodálatos vagy.

Tina erre elvigyorodott. – Mindjárt lenyugszom, ígérem.

– Jó, nem akarom elővenni az ostoromat.

Lucian morgott, tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy "Uram segíts". Egy oldalpillantást kapott tőlem, de az arckifejezése változatlan maradt. Meglehetősen közel állt, csak hogy tőlem jobbra, de olyan volt, mintha az egész teste a medence melletti ház felé hajolt volna. Menekülni akart. Nagyon. De egyhelyben topogott.

Együtt éreztem vele. Különösen akkor, amikor mindenki elfoglalta a helyét, és Tina kihúzott egyet nekem, Lucian számára pedig üres helyet hagyott az enyém mellett.Habozott. Ezek az unokatestvérei és jó barátai voltak, lehet, hogy volt egy esélye elszaladni, de ekkor Amalie kijött a házból, bíbor selyemkaftánban és sugárzó mosollyal az arcán.Tudtam, hogy Lucian esélyei a visszavonulásra elszálltak.

Nyilvánvalóan ő is tudta. Sóhajtva leült a székre.

– Á, jó, hogy visszatértetek. – Amalie vigyorgott, vörös ajka szétnyílt, az asztalfőn ült, mint egy királynő az udvartartásával. – Ebédelhetünk.

Mivel ez itt Rosemont, alighogy ezt bejelentette, máris megérkeztek a pincérek a tányérokkal.Feltűnt nekem, és gyanítom, Luciannak is, hogy pontosan annyi ételük volt, amennyi mindannyiunknak elég volt.

Kíváncsiságom arra sarkalt, hogy lássam ezt az egész furcsa találkozást, de éhes voltam, és amikor a tányért elém tették, rajta egy személyre szabott quiche-t[2] és bébi zöldséget salátaként mellé, a gyomrom valójában korgott.

Lucian az igazságtalanul hosszú szempillái alól egy pillantást vetett rám, a szája sarka megrándult. Hallotta.

– Mondtam, hogy éhes vagyok – motyogtam neki.

Azok a kifejező ajkak ismét megrándultak. – Keményebben kell majd dolgoznunk, hogy jóllakj, Méhecske.

Olyan halkan mondta, alig mozdította a száját, hogy biztos voltam benne, hogy csak én hallottam. De Anton túlságosan is figyelt, és a tekintete elkalandozott közöttünk. – Szóval, Luc, a hercegnővel jársz. Szép húzás.

A szemeim összeszűkültek.

Lucian lustán hátradőlt, végtagjait szétterpesztve, ami meghazudtolta a szigorú figyelmeztetést a hangjában. –Emma Mamie vendége, Ant. Ezt ne feledd, jó?

Ahogy Anton mogorván nézett, kétlem, hogy tetszett neki a beceneve, de mielőtt válaszolhatott volna, Amalie egy elegáns kézmozdulattal intett.

– Ez így igaz. Ti fiúk, hagyjátok ki Emmát a civakodásotokból.

Amivel szinte garantálta, hogy én leszek a középpontban.

A még mindig tágra nyílt szemű Tina felé fordultam. – Gyakran veszekednek, ugye?

Tina szórakozottnak, de beletörődőnek tűnt. – Gyerekkoruk óta. Nem segít, hogy mindketten középpályások.

– Mindketten játszottak– javította ki Anton, mint egy seggfej. – Én nem vonultam vissza. Köszönöm Krisztusom.

Kijelentése ólomsúlyként hullott az asztalra. És a szívem fájt Lucianért. Úgy tűnt, még Anton is rájött, milyen barom volt. Grimaszolt, az arcán őszinte bűntudat tükröződött. – A francba, sajnálom, Luc.

Lucian, akár gránitból is készülhetett volna. – Nem probléma.

Brommy, aki két quiche-t kapott, odahajolt hozzám, és elkapta a tekintetemet. – Ant csak azért van besózva, mert minden rájátszás során szétrúgjuk a seggét. Nem így van, Ant-Man?

Anton elvigyorodott. – Tavaly szétrúgtam a segged, nem igaz, Bromide?

– Azért, mert nekünk nem volt... a francba. Sajnálom, Oz. – Lehorgasztotta a fejét, és belelapátolt a szájába egy darab quiche-t.

Nem volt Lucian, aki náluk játszott. Biztosan kihagyta a szezon utolsó részét.

Lucian hirtelen felhorkant. – Hát ez aztán a móka.

Brommy felemelte a fejét, és kacsintott. – Mint a régi szép időkben.

Lucian halkan felnevetett, és enni kezdett. Eléggé megnyugodtam, hogy ugyanezt tegyem. Az étel a várakozásoknak megfelelően finom volt.

– Mi van ebben a quiche-ben? – Kérdeztem, próbáltam elrejteni a nyögésemet.

– Napon szárított paradicsom és gouda – mondta Amalie.

– Te főzöl ma, Mamie? – kérdezte Anton ravasz pillantással.

– Egy kemencét felfűteni semmiség, nem igaz? – Hűvösség a tekintetében figyelmeztette Antont, hogy merjen csak ellentmondani, és én tele szájjal elvigyorodtam.

– Szóval – mondta nekem Tina. – Tudom, hogy nem árulhatsz el részleteket, de vajon szeretni fogjuk-e a finálét? Zöld szemei csillogtak az izgalomtól. – Nem tudok várni.

Az asztal alatt Lucian lába megérintette az enyémet. Támogatás. A legapróbb módon, mégis most úgy éreztem, hogy ez a minden.

– Nos – kezdtem diplomatikusan. – Az emberek beszélni fognak róla, ezt garantálhatom.

– Oh, ezt tudom! – Közelebb hajolt. – El kell mondanod azt, hogy milyen Macon Saint-tel dolgozni? Gyönyörű. A teste. Istenem

– Hé– vágott közbe Brommy. – Itt vannak a dögös testű férfiak.

– Ó, valóban? – Tina hunyorgott, és körülnézett. – Nekem gondot jelent megtalálni őket.

– Dőlj be egy kicsit édesen, és egy privát túra keretében elkalauzolhatlak.

Miután grimaszolt Brommy felé, ismét felém fordult. – Mondj el mindent Saint-ről.

– Igen – mondta Lucian és végre találkozott a tekintetemmel. Ami kissé szúrós és gonosz volt. – A való életben is álompasi?

Tina hozzávágta a szalvétáját.

Nyájasan rámosolyogtam. – Igen az.

Ez letörölte Lucian arcáról a jókedvet.

– Ő csodálatos – mondtam Tinának őszintén. – Egy úriember, nagyon száraz humorérzékkel. Színészként rendkívül nagylelkű, és soha nem önző a jelenetben. Az évek során nagyon közel kerültünk egymáshoz.

Lucian felnyögött.

Tekintetemet Tinán tartottam. – Ő is jegyben jár.

Brommy nevetett. – A dögösek gyorsan elkelnek, Tiny.

– Végre beismered, hogy nem vagy dögös? – ellenkezett szemtelenül.

– Mindketten tudjuk, hogy ez hazugság lenne. Voltak ajánlataim, de elég okos vagyok ahhoz, hogy ne kapjanak el.

Tina kezével biztos jelet mutatott, és miközben felém fordulva a szemét forgatta. Elkaptam a pillantását, és elvigyorodtam.

Anton figyelte a közjátékunkat, majd Lucianhoz fordult. – Apropó a minap láttam Casst. Úgy látszik, rákattant Cashonra.

Olyan volt, mintha a levegőt kiszívták volna a térből, ami lenyűgöző volt, tekintve, hogy kint voltunk. Lucian elvörösödött, és az állkapcsa összeszorult.

Amalie mormogott valamit a bajsza alatt, ami nagyon úgy hangzott, mint a hülye, aztán belekezdett egy mormolt francia litániába, miközben Antonra nézett.

Tudtam, hogy nem kellene megkérdeznem, ösztönösen tudtam. És valahogy mégis az én hülye szám megformálta a szavakat. – Ki az a Cass?

Kétségbeesetten néztem körül, mindenki a másikra nézett, mintha azt akarná kitalálni, ki fogja ezt elmondani.De Lucian, aki továbbra is az ételére koncentrált, és gépiesen evett, de aligha tudta mit, olyan íztelenül válaszolt, mint egy pirítós.

– A volt menyasszonyom.

És ekkor esett le, hogy Lucian sokkal többet veszített, mint csak a hivatását.

11. fejezet

Lucian

Fordította: Jane

– Mit szólsz egy kis társasághoz? – Broomy nem várta meg a válaszomat, csak nemes egyszerűséggel leült mellém a székre, az óceánra néző kis belső udvarban.

Lenyűgöző, hogy ki tudta szagolni, hogy hol vagyok, ha azt vesszük, hogy mekkora ez a birtok, de Broomy-nak meg volt a tehetsége ehhez. Elővettem egy üvegsört a hűtőből és oda adtam neki.

– Köszi – egy szisszenést hallottam, ahogy kinyitotta. A nap majdnem eltűnt az óceán mögött, fényes aranyban úszó sávot hagyva maga mögött. Egy szempillantás múlva ez is eltűnt, az ég lágy, füstös kékbe váltott, ami eszembe jutatta Emma szemeit. Ami félelmetesen szentimentális volt, de attól még igaz.

Broomy egy hatalmas sóhajjal dőlt hátra, fejét hátradöntötte, a bársonyos égen megjelenő csillagokat kémlelte. Egy hideg szellő simított át rajtunk.

– Ember, imádom ezt az időjárást – mondta.

– Szuper, ha figyelmen kívül hagyod az aszályt, a vad futótüzeket, földcsuszamlásokat és a földrengéseket.

– Akkor is jobb, mint a katasztrófikusanszar párás DC.

– Nem az időjárás miatt mentünk oda, Brom.

Ettől befogta a száját és elég fasznak éreztem magam miatta. Broomy nem válaszolt egy ideig, csak itta a sörét és nézte a csillagos eget. Amikor végre megszólalt, a szokásos kedélyes hangja eléggé tompa volt.

– Ant egy seggfej.

– Nem tudja magát kontrolálni a közelemben – ittam egy kortyot. – Mindig a legrosszabbat hoztuk ki egymásból. Az, hogy mindketten hokizunk, csak még rosszabbá tette a dolgokat.

De megnyerte azt a bizonyos versenyt, nem igaz? Lehet, hogy én voltam a jobb játékos, de ő is még mindig felkötötte a korcsolyáját.

– Az a szarság, amit Cassről mondott…

– Őszintén, leszarom – vágok közbe, aztán rápillantottam a bizonytalan Broomy-ra. – Komolyan mondom. Tudod, hogy mi a legerősebb érzelem, amit érzek, amikor Cassandrára gondolok? Megkönnyebbülés.

– Ember… –keserű szórakozottsággal rázza a fejét.

– Borzalmas, nem? Feleségül akartam venni azt a nőt, de annyira önelégült voltam, hogy nem vettem észre, hogy nem szeretem. A pokolba is, épp csak kedveltem őt.

Néha, még mindig nem tudom elhinni, hogy milyen közel kerültem, hogy életem egyik legnagyobb hibáját elkövessem. Sőt, még rosszabb, hagytam, hogy Cassandra– soha nem akarta, hogy Cassnek szólítsam– elhiggye, hogy szeretem. Szar dolog volt ilyet tenni bárkivel is.

– Egy édes mosoly és egy pár szép cickó, akármelyik férfit elvakítja.

– Szeretném azt hinni, hogy ennél, azért jobb vagyok.

– Mint mi mindannyian, barátom – felemelte az üvegét fanyar üdvözléssel, majd kiitta a maradék sörét. – Ne érezd magad rosszul, amiért nem vetted észre. Igazi profi a csaj. Teljes mértékben jégkorong vadász punci.

– Ne hagyd, hogy Tina meghallja. Nem szabad ezt a kifejezést használnunk, emlékszel?

Ahogy Tina mondaná, szexista és kegyetlen. Nem tévedett. Ugyanakkor, Broomy-nak is igaza volt, voltak nők, akiknek feltett szándékuk volt, hogy fogjanak maguknak egy hoki játékost. Alapból adott volt, hogy élveztük a figyelmet, amiben részesítenek, szóval egyáltalán nem volt kiegyensúlyozatlan csere. Csak éppen nem éreztem affinitást arra, hogy a teljes életem egy ilyennek szenteljem.

Broomy sokat mondóan horkantott, de aztán felocsúdott.

– Hiányoztál, haver.

Egy ökölnyi gombóc kúszott a torkomba. Ő is hiányzott nekem. Néha olyan nagyon, hogy felé fordultam, hogy elsüssek egy viccet, de aztán rájöttem, hogy nincs is itt. Egyik barátom sem volt jelen. Ami maradt, az a szellemek sokasága.

Bocsánatot akartam tőle kérni, amiért nem hívtam fel, amiért mellőztem a hívásait és az üzeneteit. De, hogy mondjam el neki, hogy bármi, ami a jégkoronggal kapcsolatos, beleértve őt is, túl sok volt nekem? Ha túl közel kerültem a játékhoz, úgy éreztem magam, mint egy függő, aki épp leszokóban van, az ujjaim remegnek, a szívem úgy kalapál, mint egy gőzgép, arra ösztökélve, hogy visszamenjek a jégre.

Nem tudtam megmondani neki, hogy nálam, ha hokiról van szó, akkor minden vagy semmi. A sötétben, a legjobb barátom mellett ülve, semmi másra nem tudtam nézni, csak a szorosan összezárt öklömre.

Broomy óvatosan, tapogatózva beszélt.

– Nem fogok úgy tenni, mintha tudnám, hogy mit érzel, Oz. Én csak… a pokolba is. Nem tudom, hogy mit mondjak, csak annyit, hogy itt vagyok, ha szükséged van rám.

A gombóc egyre nagyobb lett, folyamatosan csak nagyokat nyeltem.

– Telefonálnom kellett volna.

– Semmit nem kell tenned, amit nem akarsz.

– Sajnáltattam és sajnáltam is magam.

– Amilyen szaralak vagy – mondta Broomy hevesen. Úgy nézett ki, mint, akit egy hajszál választ el attól, hogy szétrúgja a seggem.

Mosolyognom kellett, de hamar elhalt a jókedv.

– Igen, Brom, az vagyok. Hadd mondjam el – mert, ha most nem, akkor talán soha nem fogom – az a helyzet, hogy minden sportoló életében eljön az a pillanat, amikor a teste már nem tudja teljesíteni azt, amit az adott sportág megkövetel tőle. Tudtam, hogy ez az idő is el fog jönni, csak soha nem akartam rágondolni.

Broomy mély egyetértéssel horkantott. Mind tudtuk ezt, Csak soha nem akartunk foglalkozni vele.

– Semmi sem tart örökké, tisztában vagyok vele. De ez a szituáció a fejemmel? – nem tudom megállni, hogy ne simítsak végig a hajamon, érezve a ködös zűrzavart a még nagyobb káoszban. – Javul, gyógyulok.

– Ez jó dolog – mondta Broomy csendesen.

– Igen, az. De nem érted. A fejemen kívül, a testem tökéletes állapotban van. Életem csúcsán vagyok, Brom. Kibaszott jó voltam a játékban. És ez az egyetlen dolog elvette tőlem. Úgy ébredek, hogy arra gondolok, hogy a jégen vagyok.

Előre dőlök, a gyomrom görcsbe rándul, összekulcsolom a kezeimet.

– Majdnem azt kívánom, hogy bárcsak a térdem vagy valami egyéb mozgó testrészem sérült volna meg. Akkor legalább, nem lennék…– nagyot sóhajtok. – Azt sem tudom, hogy miket beszélek. Kivéve, hogy utálom, hogy az egyetlen dolog, ami visszatart a játéktól, az a fejem.

Miután befejeztem Broomy nem szólalt meg, talán tudta, hogy szükségem van egy percre, hogy összekapjam magam. A házból női nevetés hangja szállt ki, elillant a hűvös szellővel. A gyomrom összerándult, amikor rájöttem, hogy Emma az. Vele akartam lenni, megmártózni a nevetésében, addig kekeckedni vele, míg olyat mond, amivel engem is nevetésre bír. Oldalra fordítottam a fejem, mintha ezzel kizárhatnám őt.

– Ez úgy szar, ahogy van, Oz – mondta Broomy. – Kibaszottul nagy szívás. De talán rossz irányból közelíted meg.

Dühös pillantást vetek rá, ő pedig védekezően felemeli a kezét.

– Csak hallgass meg! Azt mondod, hogy jobb lenne, ha a térded ment volna tönkre. Esélytelen egy szétroncsolt térddel játszani, tény és való. De, amitől te igazán nagy játékos, legenda lettél az a jégkoronghoz való érzéked.

Előre dőlt, pillantásával valósággal odaszögezett a székhez.

– Az agyad, Oz, az tesz téged azzá, aki vagy.

Megadóan lehajtottam a fejem és lehunytam a szemeimet.

– Tudom.

– Tudom, hogy tudod, haver, de attól még ki fogom mondani. Bárki elevickélhet egy tönkrement térddel, de attól még önmaga marad. Ha te bevered a fejed, akkor kialszik minden fény.

A sötétségben nagyokat nyeltem, meg akartam szólalni, de képtelen voltam rá.

– Őszintén – kezdett bele – rohadtul felnézek rád, csodállak. Mindketten tudjuk, hogy nagyon sok idióta seggfej van kint a jégen, akiknek már rég nem kellene ott lenniük. A szó minden értelmében te úgy estél ki a játékból, hogy a fejed még egyben van, és a helyén van.

A hangsúly, amivel mondta, minden bennem lévő ellenállást megszűntetett. Törődődött velem, nagyon is. És ez nem kis dolog volt. És most tudtam, jobban, mint eddig bármikor, hogy az ilyen megingathatatlan barátság és támogatás, mindennél többet ér.

– Sajnálom, hogy seggfej voltam.

Elnevette magát.

– A francba is, hozzá vagyok szokva.

– Komolyan mondom – folytattam határozottan. –Visszahúzódó, hirtelen haragú lettem.

– Lettél? – szemöldöke az égig kúszott és megint nevetett. –Sajnos csalódást kell okoznom neked, Oz, mindig is ilyen voltál.

– A faszt voltam.

– Kurvára az voltál – vágott vissza. – Hangulatingadozásaid vannak, magadba fordulsz, mindenkit kizársz, úgy viselkedsz, mint egy mogorva faszkalap. Nem emlékszel minden egyes rájátszásra?

Pislogva rá bámultam. Komolyan beszélt.

– Szórakoztató voltam.

– Igen, az voltál, ugyanakkor egy versengő seggfej, aki az extrém nyomás alatt egy igazi szorongó bombává alakult át.

– Nos, a pokolba is – döbbenten roskadok hátra a székembe.

Megfeledkeztem a kimerültségről, a stresszről, hogy mennyire utáltam azt a részét. Gyűlöltem. Hogy a francba feledkeztem meg róla?

– Ne akadj ki – rácsapott a vállamra a nagy kezével. – Soha nem látjuk magunk olyannak, amilyenek valójában vagyunk. Igen, egy kicsit jobban fel vagy pörögve most. De mit vártál? Az agyad gyógyul, gyászolsz és ideges vagy, engedd el a dolgot, Oz.

– Visszaszívok mindent. Egyáltalán nem sajnálom, seggfej.

Nevetett és elvett egy újabb sört, majd nekem is adott egyet. Mivel nem terveztem, hogy egy darabig bárhova is megyek, elfogadtam. Csendben ittunk, miközben azok, amiket mondott ott kavarogtak a fejemben. Nem éreztem megkönnyebbülést, de furcsa mód valahogy jobb lett.

– Szóval – kezdett bele Broomy, ezzel megszakítva a gondolatmentemet. – Anya hercegnő, mi?

– Ne hívd annak.

– Érzékeny pont, ez a tisztelet jele – tiltakozott, amikor rábámultam. – Tetszett abban a szerepben.

És ez is a probléma egy része volt, túlságosan is képben voltam, hogy Broomy mennyire imádta Emmát Anya szerepében. Az emlékeim arról, ahogy a Dark Castle-t nézzük, kristálytiszták voltak, és ezek egyáltalán nem segítettek a helyzeten. Főleg azért nem, mert minden szarság, amit mondtak ott kavargott a fejemben. Ahogy morogva mondták, hogy nézd, ahogy azok az édes cickók ugrándoznak. Ahogy szurkoltak Arasmusnak, amikor gyorsan és keményen megdugta.

A pokolba is, én még odáig sem jutottam el, hogy hangot adjak, ahogy Broomy-ék tették, de végignéztem, felizgulva és élvezettel, azokat a bizonyos jeleneteket. Úgy tekintettem akkor Emmára, mint egy tárgyra, ami most felemésztett, amikor csak eszembe jutott. Már akkor cserben hagytam, amikor még nem is ismertem. Vicces volt, okos, érzékeny és törődő. És mégis aszerint ítélték meg, hogy hogyan mutatott a képernyőn.

Kikészített, hogy tudtam a barátaim úgy látták őt. És azt totálisan kurvára tudtam, hogy Anton miként gondol rá, amikor hercegnőnek nevezi. Jobban felforrt tőle a vérem, mint, amikor egy szar ütés bejött a jégen. Ki akartam törölni Emma meztelenségét az emlékeik közül. Ami, helytelen volt, mert ő büszke volt a munkájára, ami érthető is volt.

– Ő több, mint egy eljátszott szerep – mondtam Broomy-nak, ugyanakkor magamnak is. Mert jelen pillanatban egy emlékeztető nem ártott, mert legszívesebben pofán vágtam volna a barátom, csak azért, amit tudott vagy látott.

Egy pillanatig rám nézett, majd széles vigyor terült el az arcán.

– Azok a szex jelenetek szétkúrják az agyad, igaz? Nem, mintha hibáztatnálak érte…

– Broomy, esküszöm az Istenre, ha csak egy ferde pillantást is vetsz rá…

Nevetett, tele pofával, combját csapkodva.

– A picsába, te teljesen rámozdultál.

– A francba – megdörzsöltem az arcom. – Befognád végre?

– Nem tehetem, túlságosan élvezem – mutatott rám. –Jobban védelmezed őt, mint Cassandrát valaha az életben. Felfogtad ezt, ugye?

Nem. De.

– Baszódj meg!

– Hajrá, haver! Aranyos, vicces, és úgy tűnik, hogy bírja a morcos segged.

– Csak látogatóban van itt.

– És?

– És semmi. Nem fogok Mamie vendégével kavarni. Ha ki akarok elégülni, akkor…–majd a kezem használom, ahogy tettem az elmúlt egy évben. – Elmegyek valami klubba és keresek egy numerát.

Broomy a szemembe nézett, tekintetében jókedv csillogott.

– Ugye, tudod, hogy tisztában vagyok vele, amikor kamuzol.

Tudtam, de ez nem állított meg abban, hogy álljam a tekintetét.

– Menj a picsába, Broomy.

– Ó, elmegyek a picsába – ígérte, kezét a szívére tette. – De ki fogom élvezni minden percét annak, amikor végre te is elbuksz.

Örültem, hogy legalább valaki élvezi a helyzetet.

[1]chaussons aux pommes – egyszerű leveles tészta almával töltve

[2]quiche egy klasszikus francia étel: omlós tésztaágyon elhelyezett, gazdag feltéttel megpakolt, tejszínes tojással összesütött lepény.