15.-16.-17. Fejezet

15. fejezet

Lucian

 Fordította: Skybright

– Mesélj nekem az esküvőről és hogy mire számíthatunk.

Emma kivételes vezetői képességeivel ellentétben, én egy óra vezetés után migrént kaptam, ezért ő ült a volán mögött, én pedig kényelmesen besüppedtem az anyósülésbe.

Hogy akartam-e én vezetni? Igazából nem, mert ez volt a legjobb kifogás arra, hogy nézhessem Emmát, addig és olyan hosszan, ameddig csak akarom. Sokkal szebb látvány volt, mint a távolban lévő csendes óceáni partvidék az ablakomon kinézve. A koncentrálástól Emma a hetyke orrát összeráncolta, ami szerintem tök cuki volt.

– Nézzük csak, Saint, akit te csak Arasmusnak ismersz, nagyon magának való ember, szerintem, ha nem Delilah-ról lenne szó, nem is csinálná ezt az egészet – Emma rám pillantott a szemei a napfénytől olyanok voltak, mint a smaragd. – A forgatás alatt velünk volt az elmúlt szezonban és közel került a csapathoz.

– És hozzád is? – megpróbáltam elképzelni a nőmet, ahogyan a filmvásznon romantikus jelenetekben vesz részt. Küzdöttem magammal, nem azért, mert Emma az én nőm volt. Az egész csak színjátszás volt, de ez nem változtat azon, hogy az a férfi, akivel most készülünk találkozni, megérintette a mellét és többször is megcsókolta, ez kikészített. Talán kiülhetett ezek közül a gondolatok közül valami az arcomra, mert rám nézett azzal a nézésével, hogy –„Senkit sem versz át, de közben jól szórakozom” nézéssel.

–Igazából segített neki, hogy megismert, és tanúja is lehetett annak, hogy nincsen semmi köztem és Saint között.

– Sose gondoltam, hogy volt.

– Uh-huh, Deliah sem gondolta így, nem igazán. De nehéz lehet azokat a filmes jeleneteket törölni az agyadból, főleg akkor, ha ezeknek az a céljuk, hogy dögösek legyenek– Emma szemei fanyar humorról árulkodtak. – Amikor látod a valóságot, hogy milyen kínos, amikor a stáb többi tagja is ott lézeng, de segít.

– Zavarnak téged azok a jelenetek?

– A meztelenség? Igen is, meg nem is. Biztonságban és tiszteletben éreztem magam a forgatáson. Bizalmasan kezelték és csak néhány kulcsember foglalkozott vele. De ez sose vált egy kényelmes tapasztalattá bennem. Azért ott van benne egy félelmetes elem, a fanatikusok, akiket nem szeretek.

Olyan gyorsan húztam fel az ínyem, hogy csoda volt, hogy nem kezdtem el vicsorogni. A gondolatra, hogy zaklatták, puszta kezemmel akartam szétszedni dolgokat. – Sose bántottak, igaz?

– Nem– biztosított gyengéden, mintha engem akarna megnyugtatni, mikor nekem kellene őt nyugtatnom. – Semmi ilyesmi nem történt, de az alkalmi írások az újságokban, a balga döntéseim elég korán megtanítottak, hogy olvassam a közösségi média kommentjeit – rövid kacajt hallatott.– Egy életre megtanultam a leckét.

Utáltam azt, hogy találkoznia kellett a csúnya dolgokkal. De tökéletes egyetértésem és szimpátiám jeléül bólintottam. – Sose olvasd el a kommenteket, Em.

Egy oldalpillantást vetett rám.– Gondolom neked volt rosszabb is.

– Nem tudom, hogy volt-e, de elfogadtam, hogy a kritizálás része az életnek– vállat vontam.– A hoki rajongók egész jók, de hallgatni a tökfej sport kommentátorokat, akik pont tudták, hogy mi ment végbe a fejemben, amíg játszottam, sokkal jobban bosszantott, hogy őszinte legyek.

– Gondoltam– Emma lefordult az autópályáról egy kisebb útra, ami az óceánhoz vezetett. – Mindenesetre, ha figyelembe veszem a jövőbeli szerepeket, hacsak nem fontosak a karakter – fejlődési okai miatt, nem fogok többé meztelen jelenetekben szerepelni.

A morgásom mosolygásra késztette, ezt is akartam vele elérni. Emma odahajtott egy birtok kapujához, aztán már robogtunk is az ingatlanhoz. Talán az esküvői parti tisztelete jeléül egy inas fogja kinyitni az ajtót. De legnagyobb meglepetésemre Macon Saint volt az, és ahogyan meglátta Emmát, széles mosollyal üdvözölte.

– Ideértél! – egy nagy medveölelésben részesítette, olyanba, amit én Tinának szoktam adni és utána elengedte, hogy szemügyre vehessen engem.

A pasi vagy tíz centiméterrel magasabb volt nálam, alkatilag olyan, mint Brommy, terjedelmes izmokkal. Talán leüthetném, elég gyors voltam hozzá és az ütéseim is olyanok voltak, mint a kalapács…de a francba is, ő Emma barátja volt. Nem egy ellenfél a jégen, de ez sem akadályozott meg abban, hogy keményen tartsam a szemkontaktust. Furcsa módon csökkent a feszültség és elmosolyodott.–LucOsmond?

– Az lennék.

– Szent szar, ember– felém nyújtotta a kezét – Nagy rajongód vagyok.

Régen az ilyenek éltettek, a rajongók és a rajongás.

Ismerni valakit, aki támogatott engem és a csapatot, de most totálisan imposztornak éreztem magam, viszont megráztam a kezét. – Hasonlóképpen.

– Ember, a meccs, amit Torontó ellen játszottatok…

– Hol van a szeretnivaló arád, Saint? – vágott közbe Emma, olyan valaki jellemét keltve, aki nem akarja hallgatni, ahogy a pasik sportról dumálnak, mert teljes mértékben érdektelen neki a téma. Pedig tudom, hogy csak engem akart megvédeni.

Ami furcsa volt a számomra, ismerni valakit, aki ilyen jól olvas bennem. Nem voltam benne biztos, hogy tetszett-e nekem vagy sem, mert nem tudtam, hogy képes leszek-e megemészteni mindezt, amikor kilép az életemből. Akárhogyan is, Saint vette az üzenetet és arrébb lépett, hogy beengedjen minket a házba.

– A konyhában terrorizálja a vendéglátós személyzetet.

– Hallottam ám! – déli akcentusa kihallatszott. Pár perccel később, megjelent egy göndör, barna hajú, brulée barna szemű nő, aki szemrehányóan nézett Saintre, de ez sem csökkentette a vonzalmat a szemében.

– Nem terrorizálom a személyzetemet.

Saint az egyik karjával átölelte a vállát és így magához húzta.– Ahogy gondolod, Tot!

A nő összezárta a száját és figyelemmel fordult Emma felé.– Hé, olyan jó, hogy itt vagy.

Megölelték egymást, mielőtt engem bemutatott volna.– Lucian ő Delilah. Dee ő pedig LucianOsmond.

– LucOsmond – Saint érzéssel mondta Delilah-nak. – Jégkorongos, irányító a Washington csapatában.

Delilah rásandított, mert nem tudta, hogy ezt most miért is mondta neki, úgy kellett visszafognom a nevetést.

Kezet fogtam vele.– Örülök, hogy mind a kettőtökkel megismerkedhettem, köszönöm, hogy részt vehetek az esküvőtökön.

– Örülünk neked – Delilah-ból áradt a déli vendégszeretet és szélesen rám mosolygott, de ez nem volt igazi, nem érte el a mosolya a szemét. Nem tudom, hogy mit láthattak bennem, de annyi biztos volt, hogy mind a ketten nagyon óvták Emmát. amivel egyet is értettem, még akkor is ha ez azt jelentette, hogy velem szemben bizalmatlanok.

DelilahMacon felé fordult.– North téged keres, én elviszem Lucot és Emmát – rám nézett.– Vagy jobban szereted, ha Luciannek hívnak?

– A Luc is megteszi – automatikusan mondtam ezt, a legtöbb ember manapság tényleg Lucnak hív, de érzékeltem, hogy Emma megmerevedett mellettem, mert ő Luciannek szólít. Nem néztem felé, főleg így, hogy akik védelmezik is itt vannak körülötte.

– Elviszem Lucot és Emmát a szobájukba.

Szoba, azt mondta, hogy szoba, ezt nem is vártam volna. Nem, nem gondoltam, de hamarosan azon kaptam magam, hogy be lettem vezetve egy jól felszerelt szobába, ahonnan a kilátás a csendes óceánra nézett. A fény beáramlott a francia ágyra, kábultan hallottam, ahogy Delilah mondta, érezzük magunkat jól. Az ágyban? Egy kibaszott ágyon?

Az ajtó becsukódott, mire pislantottam egyet, egyedül maradtam Emmával, a mi szobánkban, és ez maga lesz a pokol.

*****

Emma

– Nem gondoltam át ezt a dolgot rendesen.

Leraktam a táskám az ágy mellé és a mogorva Lucian felé fordultam. – Mi idegesített fel ennyire?

Tisztában voltam azzal, hogy mitől lett ennyire Morcos Marci, és tetszett nekem, hogy az esetek többségében ilyen volt. De sose hagynám abba az ugratását emiatt. A tekintete jeges zöld volt, de a szája kifejezően megrándult. – Nem gondoltam volna, hogy ez egy ott alvóskirándulás lesz.

– Á! – Csak várd ki!

Lucian pillantása végigsiklott a szobán, ami egy nagyon is szép szoba volt, az óceánra nézett, és tartozott hozzá egy nagy fürdőszoba is. – Tényleg nem gondoltam volna, hogy osztozni fogunk a szobán.

Ez van.–Tudtam, hogy nyűgös leszel.

– Nyűgös – ismételte meg és közben úgy sziszegett akár egy kígyó.

– Nyűgös– lehuppantam a plüsságyra és lerúgtam a szandálomat. – Én sem gondoltam volna erre „az egy szoba összeköti őket” dologra.

Visszafogottan, de szórakozottan fújtatott egyet, majd keresztbe fonta izmos karjait, és ahogyan folytattam, összeráncolta a szemöldökét.

– Hacsak nem akarjuk szégyenbe hozni a vendéglátóinkat, amit nem szeretnék, és valami hotelszobát keresni, ami kevésbé lesz személyes, vagy ha nem, akkor azt hiszem itt ragadtunk, így kezeljük ezt felnőttek módjára.

– Ez így megfelel számodra is? – úgy bámult az ágyra mintha az bármelyik pillanatban felállhatna és megragadná őt.

– Valamit tervezel csinálni az engedélyem nélkül?

– Nem– undorodva köpött egyet, mert megfordult a fejemben ez a gondolat.

Harcoltam a mosoly ellen.– Azt gondolod, hogy csinálok bármit is az engedélyed nélkül?

A szemei összeszűkültek.– Értem a lényeget, Em.

Engedtem, hogy lássa a szórakozottságomat.– Ez egy óriási franciaágy, az igaz, hogy nagyfiú vagy, de van itt hely bőven.

Lucian ellazította a vállát és lerakta a táskáját a távolabbi falhoz.– Milyen felnőttes hozzáállás.

– Szeretném azt gondolni, hogy az vagy.

– Hmm… – az oldalpillantástól, amit rám vetett, azt éreztem tőle, hogy melegem lesz és a lelkemig hatol, mert még saját magamnak is hazudok, vele kapcsolatban.

A gondolat, hogy LucianOsmonddal osztozzak egy ágyon ijesztő volt. Lehet, hogy álmomban átfordulok és belekapaszkodom, mint egy majom. Nem bíztam magamban, hogy nem fogok hozzá érni, nem csak éjjel, hanem nappal is nehezemre esett ezt megállnom. Igazából úgy éreztem, hogy a dolgok nem mennek túl rózsásan, de színésznő vagyok, szóval el tudom játszani, hogy megfelelő nekem is a helyzet. De nem hiszem, hogy Luciant át tudtam volna verni. A férfi átlátott rajtam, ami átkozottul kellemetlen volt.

Akaratom ellenére a tekintetem az ágy többi részére siklott, nagy fehér ágy volt, pihe-puha párnákkal és paplanokkal, nagy volt a kísértés, hogy kézen fogjam Luciant és azt mondjam neki: “A pokolba vele, csak dugj meg,kérlek, könyörgöm!” Olyan erősen éreztem ezt a csontjaimban is, hogy a gondolattól még a melleim is elnehezültek a felsőm alatt.

Vajon megtenné? Lerombolná az összes falat és akadályt csak, hogy megszabadítson ettől a könyörtelen vágytól? Vagy vetne rám egy pillantást, ami azt sugallná, hogy nevetséges vagyok és elmenekülne a szobából?

Óvatosan, de megfontoltan nézett rám. Pontosan nem tudtam volna megmondani, hogy mire gondol és ez majd megőrjített. Voltak olyan pillanatok, amikor azt hittem egészen, mélyen ismerem ezt az embert, azt sem tudva, hogy pontosan mióta is ismerjük egymást. Voltak olyan megnyilvánulásai, amiket értettem. Ezt jobban nem tudtam elmagyarázni. Ezért volt furcsa számomra, hogy azt mondta Delilah-nak és Saintnek, hogy hívják Lucnak. A gyomromban csak úgy kavarogtak a kínos érzések. Még azt sem tudtam, hogy hogyan szereti, ha hívják. Szörnyű és furcsa érzés is volt egyszerre, ami emlékeztetett arra, hogy nem ismerem ezt az embert, akivel együtt leszek ebben a szobában.

– Nem kéne Luciannek hívnom? – csak úgy hirtelen kibukott belőlem.

Egy ránc képződött a két szemöldöke között.– Én mondtam, hogy hívj úgy.

– Azt is mondtad, hogy hívjalak Oznak, majd, hogy Dee és Saint hívjanak Lucnak.

– Tudom– az egyik kezét a csípőjére tette, míg a másikkal végig simított az arcán. – Úgy hangzik, mintha zavaros elméjű lennék.

– Zavaros elméjű – ismételtem mosolyogva.

Válasz vigyora gyors és ragyogó volt, ami megakasztotta kicsit a lélegzetemet.

– Mamie szavajárása volt ez.

– Á!

A vigyora elhalványult.– Az emberek mindig Oznak vagy Lucnak szólítanak, ehhez már hozzászoktam, de veled… – megállt egy pillanatra, újra megjelent a ránc a szemöldökei között, ami bosszúságról tanúskodott. Aztán meg vonogatta a vállait, úgy nézett ki, mintha a benne lévő feszültséget, így próbálná meg feloldani. – Kezdettől fogva Luciannek hívtál és így a jó.

Melegség áradt szét bennem, lassan, mint a méz. Összeakadt a tekintetünk, miközben a kémia dolgozott közöttünk. Lucian szemhéja leereszkedett, úgy nézett engem és az ágyat, mintha oda képzelt volna. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, ahogy orrlyukai kitágultak, ahogy mélyen beszívta a levegőt. Néztem, ahogyan a bőre sötétebb lett, a pulzusom a nyakamon lüktetett egyenletesen, keményen.

– Lucian… – úgy siklott a nyelvemen a neve, mint valami édes krém.

Méz és krém, mind a kettőt rá akartam önteni a feszes hasára és csak nyalogatni. Talán megérezte, hogy mire gondolok, mert megrándult. Az állkapcsát összezárta, a szemei azt sugallták, hogy viselkedjek. De én nem akartam, én is csábítani és ingerelni akartam, ahogyan ő tette velem.

Egy közösen eltöltött éjszaka egy ágyban Luciannel, nem hiszem, hogy túl fogom élni.

 

16. fejezet

Lucian

Fordította: Aemitt

Az ágy. Az a kibaszott ágy. Ez az elkövetkező huszonnégy óra a létezésem megkeserítője. Ez és Emma képe, amely annak a szélén ül, boszorkányos mosollyal, amely csak arra bátorított, hogy a hátára döntsem és megdugjam a puha takaróban.

Ha úgy akar tenni, mintha egyáltalán nem lenne kísértés, hogy osztozzon az ágyon, akkor rendben van. De láttam az arcán a halvány pírt, ahogy felnézett rám, ahogy az ajkai szétváltak, mint egy meghívás, hogy megízleljék. És ez még rosszabbá tette. Sokkal rosszabbá. Ha egy pillanatra is azt gondoltam, hogy nem érdeklődik irántam, összeszorítanám a fogamat és gondolkodás nélkül szenvednék át egy éjszakát vele az ágyban.

De tudva, hogy ő is szenvedni fog? Ez egy egészen más kérdés volt. Fizikai sürgetés érzése, hogy csillapítsam a szükségletét, és ezáltal enyhítse az enyémet is. És aztán? Amikor az izzadság kihűlt, ugyanazok az emberek lennénk, én egy olyan élettel, ami sehová sem tart, amíg Emmáé számtalan lehetőség előtt nyitott volt.

Korábban, amikor egy-egy öntelt gazember voltam, nem törődtem volna az utána következő dolgokkal. Megtettem volna, amit akartam és nem törődtem volna a következményekkel. Most, minden túl törékeny volt, túl valóságos. Jó eséllyel kapaszkodtam Emmába, akár egy mentőövbe. És ennek a lehetőségnek a megalázása, amikor hamarosan tovább lép, túl sok volt.

Maradt egy kis büszkeségem. Inkább ragaszkodnék ehhez. És ellenállok a kísértésnek.

Persze hogy megteszed, Ozzyfiú.

Megpróbáltam Emmáért helyesen cselekedni, megfeledkeztem a szokásos farmerról és a pólóról, és felvettem egy finom kötésű galléros felsőt és gyapjúnadrágot, amit az interjúkon viseltem. Már bántam a döntésem. A gallér, bár kigomboltam, mégis megfojtott. A nadrág bár lazán állt, mégis tapadósnak éreztem. A francba, minden tapadt és húzódott. Levegőre volt szükségem. Jó sokra.

Emma még mindig az ágyon ült, az egyik lábát maga alá húzva, a másik lelógott a szélén és lassan ingaként himbálózott. Minden egyes alkalommal, amikor lábát lóbálta, a combizma feszessé vált, majd ellazult. A mozgása hipnotikus volt. Oda akartam tenni a kezemet, és érezni a kemény aranyló testet.

– Mit akarsz most csinálni? – kérdezte. Egész ártatlanul. Folyamatosan kalimpáló lábakkal.

Ördögi nőszemély. 

– Levegőre van szükségem. – A válasz megvárása nélkül kimenekültem a kibaszott szobából.

Emma halk nevetése követett. – Jó szórakozást a felfedezéshez.

Igen. Tudta. Ez pokoli lesz.

A folyosón csend volt, pillanatnyilag elhagyatott. A falnak dőltem, és megpróbáltam megnyugtatni a légzésemet. Nem segített lelohasztani a farkam merevségét. Kidudorodott a nadrágom eleje, ami még szerintem is obszcénnek tűnt. Emmának látnia kellett. És Istenem, jó volt a felizgatásomban. Fogalmam sem volt, mit gondol erről. Meg akartam fordulni és megkérdezni.

A pokolba, meg akartam fordulni, és megmutatni neki. Könyörögni neki, hogy adjon némi megkönnyebbülést. Jó lennék, viszonoznám a szívességet. Istenem ezt akartam. Egyszerűen csak ezt akartam.

Nem. Nem ezt csináljuk a hétvégén. Viselkedj Oz.

Tekintettel arra, hogy gyűlöltem a hangot a fejemben, és még mindig nehezemre esett, hogy letartóztassanak közszeméremsértésért, végigfuttattam a kezem élét a durva hosszomon. Erősen. Egy morgást hallattam, és a hasizmaim összerándultak. Újra megtettem, a testemet a falhoz szögeztem, szabad kezemmel a hűvös felülethez simultam.

A fenébe is, valamibe bele akarok hatolni.Nem, én őt akartam. Sikamlós és szoros. Olyan édesen ringatózott a farkamon. Nagyon is jól el tudtam képzelni, ahogy a farkamon lovagol, és azok az édes kis mellek pattognak nekem.

– Bassza meg – sziszegtem, a vérem pezsgett, a csípőm önkéntelenül előre lendült. Nagyon nagy volt annak a veszélye, hogy a nadrágomba élvezek. 

Ez a borzalom elég volt ahhoz, hogy a merevedésem lelohadjon. Kifújtam a levegőt, és kiegyenesedtem. A hasizmaim úgy fájtak, mintha ütlegelték volna. De legalább most normálisan tudtam járni. Elindultam a földszintre, követve a sürgés-forgás hangjait, az étel illatát, és egy jól felszerelt konyhába értem. Meglepődve tapasztaltam, hogy a menyasszony a fél tucat vendéglátó személyzet között állt. A haja rendetlen volt, a bőre kipirult. A nő kétségbeesett hangot hallatott, és magához szorította a mobilját, mintha megpróbálta volna kiszorítani belőle az életet. Már túl késő volt hátra archoz, mert észrevett. 

– Szükséged van valamire, Luc? – kérdezte udvariasan, bár szorongással, ami egyértelművé tette, hogy csendben abban reménykedik, hogy felszívódom. Megértettem. 

Feltartottam a kezem. – Csak kóboroltam. Ne aggódj miattam.

Erőltetetten és elgyötörten elmosolyodott, majd bólintott, mielőtt a válla megroskadt. A nő összetörtnek nézett ki. Majd eszembe jutott ő a konyhafőnök. Úgy tűnt, jó volt. Talán arra gondolt, hogy főzzön az esküvőjén? Az ötlet őrültségnek hangzott számomra.

Mielőtt egy szót is szólhattam volna, Macon Saint lépett be, a nagydarab fickó arcán aggodalom tükröződött. – Mi a probléma? – kérdezte Delilah-tól, magához húzva, mielőtt válaszolhatott volna.

Delilah hosszú jajgatásba kezdett és belé kapaszkodott. – Baleset történt a 101-sen.

Saint elsápadt. – Valaki megsérült? Ki?

– Nem – mondta. – Nincs sérült. Hacsak nem számolod az esküvői tortánkat.

– Jézusom, Tot. A szívbajt hoztad rám. Azt hittem valami komoly.

Delilah Saintre pillantott. – Ez igen is nagyon komoly!

Saint megrezzent és belül én is. Szegény tökfej, ebbe jól belesétált. – Úgy értettem, mint a halál… a francba, oké. Ez komoly.

Delilah megszorította az orrnyergét, és hatalmasat sóhajtott. – Az én tortám. Szétloccsant az aszfalton. Hogyan tudnék szerezni egy tortát időben, a rengeteg tennivalóm mellett?

– Majd én megcsinálom. – Én voltam, aki megszólalt?

Mindketten felém fordultak. Igen, én voltam. A pokolba is, magam is meglepődtem. De, amikor láttam Delilah őrjöngését és hogy segítségre szorul és hogy ebben segíteni tudok, elöntött az adrenalin, egyszer csak a jégen éreztem magam. Itt volt egy kihívás, amibe belemerülhettem, amit megtehettem, ami érdemes volt, vagyis hasznos.

Saint gondolkodás nélkül elfogadta egy – Most foglalkoznom kell ezzel a sráccal – megnyilvánulással. – Ez kedves tőled.  

– Nem szívat – hallatszódott Emma hangja a könyökömnél. Majdnem megugrottam. Ez a nő nesztelenül közlekedik.

Most, hogy észrevettem, minden más gondolatom kiürült a fejemből. Nem tudtam koncentrálni, ahogy meleg karja súrolta az enyémet. Elég nehéz volt ránézni anélkül, hogy tiltott gondolatok villantak volna át a fejemen. Mit csinálna, ha előrehajolnék és nyalogatnám?

– Komolyan mondom – mondta behatolva a ködfátylamba. – A süteményei a legjobbak, amit valaha kóstoltam.

A büszkeség pírja árasztotta el a nyakam és az arcom. Valamikor övé lett az a vélemény, amit legjobban értékeltem.

Dalilah felvonta szemöldökét. – Komolyan?

Meg tudom csinálni. Meg akartam ezt csinálni.

– Hát én nem tudok a legjobbakról – mondtam. – De tudom, hogyan kell tortát készíteni. Megígérem, nem teszek semmit, hogy tönkre tegyem a napodat.

– Szerénykedik – bökött meg Emma, ahogy ezt mondta – Beszélj, te tökfilkó. – De nem engedte. – Saint emlékszel arra a forgatási hétre, amit Lyonban csináltunk? És kimentünk azon az éjszakán?

Saint felderült. – Oh, a francba. Annyira jó?

– Jobb. De lehet én elfogult vagyok.

Fogalmam sem volt miről beszélnek, és egyértelműen Dalilah-nak sem. De mosolygott, tétován reménykedve. Ami jó volt. Nem akartam látni, hogy ennek a nőnek a torta hiánya katasztrófát okozzon. Ráadásul, hogy elbújhattam a konyhában, ahelyett, hogy a vendégekkel kellett volna vegyülnöm, vagy küzdenem, hogy ne vigyem el Emmát piszkos dolgokat csinálni, számomra több, mint rendben volt.

Saint a menyasszonyára nézett. – Mit gondolsz, Tot?

Dalilah rám szegezte tekintetét, hirtelenjében 100 százalékban mesterszakács volt.

– Mit tudsz csinálni?

– Az attól függ, mit szeretnél. Milyen volt a torta, amit rendeltél?

– Mogyorós piskóta, vaníliás mangós mousse-al. Vaníliás vajkrém fondant borítással és virágokkal.

Ötletek keringtek a fejembe, elárasztva az elmémet, felturbózva az izgalom és a kihívás hullámait. Ezt tudtam. Ezt szerettem. – Hány személyes kell? Negyven?

– Negyvenöt. Ötvennel biztonságban leszünk.

– Egy többszintes hagyományosat szeretnél vajkrémmel, akkor toljuk. Főleg, ha valami bonyolult dekorációra számítasz.

– A torta elátkozottnak érzi magát ezen a ponton. – Dalilah komorsága rávett, hogy vigyorogjak. Mintha személyes sértésnek vette volna a balszerencsét, amit meg is értettem.

– Csinálhatnék croquembouche-t[1]. Ez viszonylag gyors és elég népszerű. Végtelen lehetőségek rejlenek a tortában. – Az ujjaim megrándultak a kezdés szükségletével. – Van kedvenc virágod? Étel allergiád?

Amíg beszéltem, Dalilah mosolyogni kezdett.

– Nincs étel allergia. Fel vagy véve.

– Ingyen csinálom. – Beljebb mentem a helységbe. A konyha ugyanolyan jó volt, mint otthon. Dalilah profi szakács volt, és nem kételkedtem benne, hogy megvannak az eszközök, amire szükségem volt. De bármikor elmehetek a boltba. – Mi lesz az?

Dalilah Saintre pillantott, aki vállat vont. – Amit akarsz, Tot.

– Tudsz mangó krémes croquembouche készíteni?

– Természetesen. Mit szólnál két croquembouche-hoz és talán mogyorós glace au beurre[2]kíséretében?

– Azt hiszem te egy hős vagy – mondta Dalilah megkönnyebbült nevetéssel.

– Desszert hős – javította ki Saint, de ő is mosolygott, egy kis fenntartással, ami túlságosan is emlékeztetett önmagamra. – Köszönöm, ember. Komolyan.

– Nem probléma.

– Mi volt az az utolsó dolog, amit említettél? – kérdezte Emma, egy kissé üvegesnek tűnő szemekkel. Ez a nő tényleg szerette a desszertjeit.

– Pírított vajas jégkrém. Az időt figyelembe véve azonban inkább semifreddo[3]-ként fogom felszolgálni.

– Uram, ments meg – legyezte magát.

Úgy volt, hogy elkerülöm Emma Maron kísértését. De nem tudtam elrejteni az örömöm, amikor láttam zihálását. Aztán eszembe jutott egy gondolat. – Nem baj, ugye? Egy darabig egyedül hagylak.

A pokolba. Nem gondolkodtam. Azért voltam itt, hogy közbeavatkozzak, nem a desszertkészítés miatt.

De Emma tátott szájjal bámult, mintha nevetséges volnék. – Most viccelsz? Dalilah-nak igaza van, te egy hős vagy amiatt, amit teszel.

Forrónak éreztem a fülem. Vállat vontam és Dalilah-hoz fordultam. – Át kell néznem mid van, és el kell szaladnom a piacra.

– Nem akarlak ennek kitenni – mondta Dalilah. – Készíts egy listát arról, hogy mi kell és elküldök valakit, hogy beszerezze. A konyhai kisegítőimet egy részét áthelyezem, hogy segítsenek.

– Akkor rendben. Engedj be a konyhádba és elkezdem.

 

17. fejezet

Emma

Fordította: Aemitt

– Legkedvesebb Emma – Dougal az egykori jelmeztervezőm, vontatottan mondta –, azt kell mondanom, tetszik az új embered.

Ezzel tejszínhabot nyomott a szájába és drámaian felnyögött, a kezét a mellkasára tette.

Elnevettem magam. Furcsa és kedves érzés volt, amikor valaki emberemnek hívta Luciant. Nem volt az, de jó volt tudni, hogy akikkel nap, mint nap együtt dolgoztam, jóváhagyták. Büszke voltam Lucianra. Legalább ez biztos volt. Nagyszerű dolgot vitt ma véghez, nemcsak két croquembouche tornyot alkotott, amelyeket csillogó szálú angyali finomságú cukorral vont be, hanem a zamatos fagylaltokat, finom vajas sütikkel párosította, és virágzó liliomnak tűnő mangókkal díszítette. 

Mindezt anélkül, hogy megizzasztotta volna. Igazság szerint, amikor éppen a ceremónia kezdetén leült mellém, úgy tűnt elégedett és nyugodt volt.

– Jól csinálja, igaz? – mondtam Dougalnak és belemerítettem a kanalam a fagyiba.

– Feltételezem, hogy rólam beszélsz – mondta Lucian a fülemnél, jól megijesztve.

– Ahhoz képest, hogy ilyen hatalmas ember vagy, nesztelenül közlekedsz – morogtam.

A kezdeti nyilvánvaló meglepettségemen kuncogva, helyet foglalt. – Érdekes, én is ugyan ezt gondolom rólad.

– Hogy meglepően csendes vagyok egy valakinek, aki olyan hatalmas?

Ferde pillantást vetett rám. – Hogy jó vagy a mögém lopakodásban.

Egy hosszú asztal, amely végigért Dalilah és Saint házának hosszán, lett felállítva teraszukon. Teamécsesek, és kúpos gyertyák csillogtak a krémszínű vászon asztalterítőn. A fényfüzérek, a friss fehér virágok és a zöld girlandok húzódtak a fejünk felett. 

Most, hogy a vacsora véget ért, az emberek felkeltek, vagy elvegyültek, vagy felfalták Lucian desszertjét.

– Tényleg nagyszerű munkát végeztél – mondtam neki őszintén.

– Hmm –nézett a kis tál fagylaltomra. – Nem kóstoltad a croquembouche-t.

Fintorogtam. – Ne mond el Dalilah-nak, de utálom a mangót. Utálom őket.

Lucian egy pillanatra rám nézett, míg Dougal érdeklődéssel figyelte az összjátékunkat, majd felmordult, felállt és elsétált.

– Hoppá – mondta nevetve Dougal. – Felbosszantottad a séfet.

Valóban? Nem tűnt olyan típusnak, aki kikel magából, ha valaki nem szerette a kajáját. De otthagyott. Gyámoltalan pillantást vetettem Dougalra, és azon tűnődtem kellene-e…nos nem fogok bocsánatot kérni, ezért nem. Valójában, ha duzzog, talán csak otthagyom.

De visszajött, mielőtt tovább gondolhattam volna, egy tányérral azokból a gyönyörű karamellborítású krém puffancsokkal, amik a croquembouche alkották a kezében. A haragom valamivel feljebb ugrott, amikor leült és úgy terpeszkedett a széken, ahogy a srácok imádják azt csinálni, és szembenézett velem.

– Komolyan mondtam, Brick. Nem szeretem azokat. És nem fogok enni egyet sem csak, hogy kiengeszteljelek.

– Tudom, hogy nem szereted a mangót. – Halvány mosoly táncolt az ajkain.

– Te tudtad? – Hogyan? Honnan tudott erről?

– Egész idő alatt etettelek, emlékszel? – Forró hízelgő hangjával, mocskosnak és tiltottnak hangzott.

– Emlékszem. – Túl lélegzetállítónak hangzott.

Egyértelműen észrevette, egy kis bizalmas mosoly költözött a szemébe. – Soha nem etted meg a mangó szeleteket, bármilyen ételbe is tettem.

A felismeréstől megütköztem, és felidéztem, hogy bár reggeliztem gyümölcstálat mangóval, második alkalom után már nem volt benne. Tágra nyílt szemmel bámultam rá.

Lucian hosszú ügyes ujjai finoman felemelték a krémfelfújtat. –Pont ezért ezekből készítettem néhányat vaníliás gyömbéres krémmel.

Én is tátott szájjal bámultam? Tátva maradt a szám. A hátam mögött hallottam Dougal sóhajtását, mintha le lenne nyűgözve. De én csak Luciant bámultam, aki önelégültnek, de furcsán félénknek tűnt.

– Ezt értem tetted? – krákogtam.

Széles válla megmozdult a zakója alatt. – Ez és a vanília, a gyömbér és a mangó kombinációja, visszatükrözte azt, amit Delilah és Saint az eredeti tortájában akart.

Belezúghatok ebbe a férfiba. Nagyon is. Talán már megtörtént, mert a szívem túl hatalmas volt és túl gyorsan vert. Még egy apró, alig észrevehető mosolyt küldött felém, sápadt szemei lágyan és elszántan csillogtak.

– Gyere,Méhecske – morogta. – Kóstold meg a krémem.

A döbbenettől felnevettem, az arcom lángolt, de ahogy parancsolta, kinyitottam a szám.

Lucian orrlyukai kitágultak. A keze kissé megremegett, amikor felemelte a krémpuffancsot, és az ajkam szélére helyezte. Szélesebbre tátottam a szám, a nyelvem az első édes íz ízlelésére kinyúlt.

A gazdag, szinte dió ízű karamell, a tészta gyengéd ropogása, sima könnyű krém, egy kis vanília és gyömbérfűszerezéssel. Lassan rágtam, a szemem az övébe kapcsolódott, a testem feszes, a szám a mennyországban. Itt maradt velem, és még egy falatot adott nekem, krém került a hüvelykujjára.

A nyelvem átsiklott a tompa végére, ő pedig felmordult. Vadul.

– Jézusom – mondta Dougal, megtörve a varázslatot. –Menjetek szobára.

Lebuktunk, mindketten megfordultunk. A nagy kopasz férfi, apró kerek gesztenye-szemüveggelés tökéletesen nyírt kecskeszakállal, annyira elpirult, hogy a barna bőre mély rózsafa színűre váltott.– Némelyikünk kísérő nélkül van itt. Nem kell gúnyolódni velünk a perverz szex előjátékkal – legyezte magát Dougal. – Istenem, szükségem van egy italra.

Figyeltük, ahogy elsétál, és az arcom lángolt. Két másodpercre voltam attól, hogy beszippantsam Lucian hüvelykujját, és többért könyörögjek. Lucian viszont kábult volt, egyszerűen megnyalta nedves hüvelykujját, és gonosz pillantást vetett rám.

– Szemét – motyogtam, mire kuncogni kezdett, egy finom morajló hang volt, ami tiszta férfias elégedettség volt.

A flörtölő Lucian veszélyes volt. És káprázatos. Egy bizonyos ponton a desszertkészítés és az esküvő között finomra szabott füstszürke öltönyre váltott, tiszta fehér inggel és ezüst-kék nyakkendővel. A színek kombinációja bőrét bronzossá tette, a szemei olyanok voltak, mint a régi tengeri üveg.

Elhallgatott, és felvonta sötét, vastag szemöldökét. – Miért nézel így rám?

Mertakarlak.

Az ujjhegyemmel áthúztam a tányéron egy elkóborolt cseppet a krémből, és megnyaltam, élvezettel figyeltem, ahogy élénk érdeklődéssel figyelte. – Nincs mit tenni, Brick. Rajtad aztán igazán jól áll ez az öltöny.

Ha nem ismerném jobban, azt gondolnám zavarba hozta a dicséretem. A hangja érdes morajlásnak hallatszott. – Meglepettnek látszol.

A legkevésbé sem lepődtem meg. Ez a pasi képes volt egy lila bársony melegítőt divatossá tenni. – Farmerben szoktalak meg. Nem voltam benne biztos, hogy van öltönyöd. 

Kuncogott, mintha csendesen jól szórakozott volna. – Drágám, több tucatom van belőle. És mind kézzel készített. – Hátradőlt, megmutatva, hogy a tökéletesen szabott öltönye hogyan ölelte körül a magas, tökéletes testét. – Mindenekelőtt, hoki játékos vagyok.

– Őszintén szólva, nem látom a kapcsolatot.

– A hoki játékosok öltönyt vagy öltözetet viselnek a játék napján, és az utazásokkor. A tisztelet jeleként, a csapat kinézetért. – Intett a tétlen kezével. – Hogy megmutassuk, hogy – legalább a felszínen – úriemberek vagyunk.

Ez…Őrülten szexi volt. – Én itt azt hittem, hogy az egész csak véres csatákról szól a jégen.

Megint ez a veszélyes és gyönyörű mosoly. – Mi is ilyenek vagyunk. Bár az utóbbi években kevésbé. Megedződtünk.

– A legjobb esetben is a látszat, mi? – Istenem, ez is szexi volt. Bár elvileg nem kellett volna.

– Veled Méhecske, mindig egy úriember leszek. – Halkan felnevetett, mintha egy titkot közölne. – Hacsak te nem akarod, hogy az legyek.

Erre meg kellett volna forgatnom a szemem, mert egyértelmű volt, hogy ezzel a nagyon béna szöveggel csalogatott, de ő is egyértelműen nyugodt volt, és annyira jól érezte magát, hogy nem tudtam, nem mosolyogni.

– Majd szólok – mondtam neki. – Addig csak ülj ott és nézzél szépen rám,oké?

Visszatartotta a lélegzetét, de a mosoly továbbra is a szemében volt, kissé megrázta a fejét, mintha azt akarná mondani, „mit kezdjek ezzel a nővel?” Teljesen egyetértettem vele. Én sem tudtam, mit csináljak vele. Az ölébe ugorjak, könyörögjek, hogy adjon még több krémet, úgy éreztem egyik sem a legjobb megoldás.

– Mellesleg gyönyörű vagy – mondta, zökkentett ki a buja gondolatokból. Pillantásával engem pásztázott, a pánt nélküli babakék A-vonalú selyemruhát, amit felvettem. De nem ez kötötte le a figyelmét. A tekintete gyorsan visszatért az arcomra, mintha ez ragadta volna meg legjobban. – Biztos sokszor hallod ezt.

Igen. Nőként, már korán megtanultam, hogy ne érezzem jól magam a dicsérettől. Ami igazán elgondolkodtató volt, mert megtanítottak arra is, hogy dicséretre és elfogadásra vágyakozzak. De mindez nem akadályozott abban, hogy kellemesen érezzem magam, amiért Lucian gyönyörűnek talált.

A hangja elmélyült, egyre erőteljesebbé vált. – Amikor először találkoztam veled, felbosszantott, hogy észrevettem milyen gyönyörű voltál.

– Tessék? – A szó, rikácsolásként tört ki belőlem.

Lucian mosolya kényszeredett és keskeny volt. – Amalie vendége vagy. Nincs jogom így rád nézni.

Nem értettem egyet. De nem adott lehetőséget.

– Az a helyzet, minél jobban megismerlek, annál szebb vagy nekem.

Ó, apokolba.

A levegő heves sóhajtásként távozott, a szívem fájdalmasan duzzadt a mellkasomban.

– Tetszik, aki vagy, Em – mondta, mintha a vallomás kiszakadt volna belőle, és nem egészen akarta, hogy ez legyen. De nem pislogott, meg sem rezzent, amikor ajkaim meglepetten szétváltak. Nagyot nyeltem.

– Nekem is tetszik, aki vagy.

Aztán Lucian elfordította a fejét és megmutatta az erőteljes profilját. Egyértelműen számára is ugyanolyan kényelmetlen volt a dicséret, mint számomra. Kár. Szüksége volt rá. Tudnia kellett, hogy értékes. De kiszúrtak minket, kényelmes magánéletünk megtört, amikor Dalilah elindult felénk.

– Luc! – Dalilah sugárzó mosollyal sikított. – Egy hatalmas ölelést kell adnom neked.

Gyönyörű volt, csipke-selyem testéhez simuló menyasszonyi ruhájában, és narancsvirágokkal a hajában. Az egyetlen színfolt a vörös rúzsa és a magas sarkúja volt, aminek látványára Saint szélesen elmosolyodott a ceremónia alatt és ezt látva belenyilallt a szívembe.

Odajött Lucianhoz, aki azonnal felállt és megtisztelve fogadta az ölelést.

Saint követte. Bár nem vigyorgott, mint Dalilah, elégedettebbnek és boldogabbnak tűnt, mint azt valaha is láttam. A házasság igazán bejött a férfinak. Amint Dalilah befejezte Lucian ölelgetését, Saint megragadta Lucian kezét és megrázta. – Szép munka, haver. Komolyan.

– Öröm volt, hogy segíthettem – mondta Lucian, aki majdnem ugyanolyan kényelmetlenül érezte magát ettől a dicsérettől, mint az enyémtől.

Delilah kihúzott egy széket, hogy leüljön, de Saint megelőzte, megkaparintotta majd az ölébe ültette. Átölelte a vállát és sóhajtva nekidőlt. – Lefárasztottak.

Saint kacagott. – Még a táncig sem jutottunk el, amihez ragaszkodtál.

– Ó, táncolunk, uram. Eszedbe se jusson, megpróbálni megúszni ezt. – Delilah szemügyre vette a tányér krémes sütit, amit Lucian az asztalra tett. – Csak előbb szükségem van egy kis pihenésre.

Lucian látta merre néz, és kicsit megmozgatta a tányért. – Kérsz egyet?

– Igen! – Megragadott egy darabot és mikor bele harapott hatalmasat nyögött, mielőtt Saint a többit megette volna. – Annyira jó.

Delilah Lucianra nézett. – Soha nem sütöttél hivatásszerűen?

– Nem. Csak otthon. Vagy a csapattársaimnak.

– A dédapja Jean Philipe Osmond volt – tettem hozzá, remélve, hogy Delilah a szakács-kapcsolataival, tudja, hogy ki volt az. – Ő tanította Luciant.

Lucian szemrehányó pillantást vetett rám, de úgy tűnt nem igazán volt kiakadva, inkább meglepett volt, hogy én felfújtam. Homlokomat ráncoltam, ahogy mondtam – Mi van? Szerény vagy.

Delilah szeme tágra nyílt. – Nem mondod? Szent Isten.

– Lemaradtam valamiről?–  mondta Saint.

Megfordult és gondosan letörölt egy apró morzsát a szája sarkából. – Jean Philipe Osmond a világ egyik legnagyobb cukrásza volt. Két szakácskönyvem is van tőle. Egy szemeszter róla szólt a kulináris iskolában.

Saint szemöldöke megemelkedett. És az enyém is éppúgy.

Lucianhoz fordultam. – Mindezt nem is mondtad el nekem!

Vállat vont. – Azt mondtam, hogy nagy szám volt.

– Te vagy az alábecsülés nagymestere, tudod?

Gyors vigyort villantott, ettől akadozni kezdett a pulzusom.

– Nos, ez segít megmagyarázni. – Delilah Lucianra pillantott, és vett még egy kis sütit. – Nem tudom Emma mennyit mesélt rólam, de néhány hónap múlva nyitok egy éttermet.  A főutcán.

– Mondta. És hogy kivételes szakács vagy.

Delilah boldogan nézett rám, de figyelmét Lucianra összpontosította. –Küszködök, hogy találjak egy mestercukrászt.

Világos volt, hogy hová akar kilyukadni, Lucian pedig hátradőlt, mint aki megpróbál fizikailag elhatárolódni az egész gondolattól. – Nem vagyok profi szakács.

– Majdnem ugyan olyan jó vagy – kontrázott. – Ez a legjobb cukrász munka, amit kóstoltam, és nem hiszem, hogy nagyon megizzasztott.

– Nem, de…

– A desszert hatalmas szerepet játszik abban, amit mondani akarok – szakította félbe. – Szükségem van valakire, aki megérti az ízeket és nem fél kreatívan megerőltetni magát. Sok profi cukrász, akivel találkoztam, túl merev vagy aggódik a kudarc miatt. – Aranyló szeme gyanakodva összeszűkült. – Valahogy nem hiszem, hogy a kritikusok megfélemlítettek volna.

Lucian megvonta a vállát. – Az emberek vagy szeretik, vagy nem az ételeimet. Ez nem az én problémám.

– Pontosan – kiáltott fel kissé nevetve. – Te egy harcos vagy. Erre van szükségem.

Derűs hangot hallatott, de az asztal terítője alatt láttam, hogy az ujjai görcsösen ökölbe szorulnak, mint aki menekülni akar. De nem tette.

– Soha nem gondoltam ilyesmire.

– Bébi – morgott Saint, észrevéve Lucian vonakodását.

Delilah figyelmen kívül hagyta, tágra nyílt szemekkel könyörgött. – Értem, ez hirtelen túl sok, csak úgy a semmiből előbukkant. És egy hatalmas változás az életstílusodban. De elgondolkodnál azon, hogy átnézed az étlapjaimat, és megnézed, hogy ez vált-e ki belőled bármiféle kreatív érdeklődést?  

Lucian pislogott, egyértelműen meglepődött a szenvedélyén. Én nem. Időt töltöttem Delilah-val, és tudtam, hogy szenvedélyes a főzésben és az étkezésben. Nem volt nagy érdemi előrelépés látni, hogy izgatott lett, hogy találkozott valakivel, aki ugyanolyan tehetséggel és szenvedéllyel rendelkezi az ételek iránt. A vicces az volt, hogy úgy tűnt Lucian nem értette, mennyi mindent elárult a munkája során. Delilah-nak igaza volt, Lucian egy harcos volt. De egy figyelmes művész is, aki az ételein keresztül érzelmeket váltott ki. Az ételei bizonyos módon érzékiek volta, és nem hittem, hogy ez tudatosodott benne.

Delilah kiskutya pillantásai miatt, beletörődő rándulással a száján engedett úgy, mintha továbbra is ellenállna, de nincs energiája megküzdeni az akaraterejével. – Rendben. Megadom az e-mailemet és átküldheted őket.

– Igen! – a levegőbe öklözött, amelyen Saint kuncogott, és visszarántotta hatalmas mellkasához. Annyira elvoltak ők ketten, annyi szeretet, hogy egy kis irigység szorította a szívemet. Delilah még azelőtt ráragyogott, mielőtt boldog, nyugodt mosolyt villantott rám. – Sokkal jobb, mint Greg, Em. Sokkal, sokkal jobb.

Egy kollektív ütem kerekedett az asztalnál. Delilah egyértelműen tudta, hogy túl őszintén beszélt, ajkai szétváltak az aggodalomtól. Elég gyors volt ahhoz, hogy megértse, hogy túl nyilvánvaló lenne a bocsánatkérés, de tudtam, hogy ugyanúgy sajnálja. Saint érzékenyebb volt, mint legtöbb ember gondolta volna róla, felkapta mennyasszonyát, és egy lenyűgöző erő-demonstrációval felállt és felemelte.

– Ha megbocsájtotok – mondta, átkarolva a Delilah vállát –,van néhány tánc, amire igényt tartok.

Magunkra hagytak minket, amikor Greg kísértete lógott felettünk, mint egy hatalmas orrfacsaró bűz. Ellentámadásba lendültem. – Nem akarok róla beszélni.

Lucian a ragadozó mozdulatlanságával figyelt engem, összeszedtem magam, kíváncsi vagyok, hogyan akarja kiszedni belőlem az információkat.

– Rendben.

Az egyszerű elfogadása miatt, a megkönnyebbülés helyett kicsinek éreztem magam. Befogtam a számat, és helyette az asztalterítő gyűrött széleivel babráltam. Az embereket folyamatosan megcsalták. Nem az ő szégyenük volt, a csalóé volt. Ennek ellenére Greg emléke valami idegen combjai között, a bőröm alá kúszott és a mellkasomban telepedett meg. Valóban olyan könnyű lenne elhagyni engem?

– Azt erősen kétlem – mondta Lucian. És rájöttem, hogy nagy bánatomban hangosan tettem fel a kérdést. 

Lecsaptam a fejem és egy kóbor morzsát piszkáltam, ami leesett és kék pacának tűnt a szoknyámon. – Tehetnénk úgy, mintha ezt nem mondtam volna?

– Rendben.

– Csak egy kicsit… nyers vagyok.

Ösztönösen tudtam, hogy megért engem, Lucian is sok dologban nyers volt.  A csend nyomasztóan elnyúlt közöttünk, amit a partin felhangzó nevetés vert fel. Itt az asztalnál a saját kis buborékukban voltunk.

– Gondolok rád. – Lucian durva, de csekély kinyilatkoztatása miatt felemeltem a fejem. 

– Rám? – De tudtam. A pillantása elmondta a mesét, ahogy felém fordult, de teljesen nyugodtan ült.

Buja száján komor elszántság szerepelt, mintha megbánta volna, hogy beszélt. De aztán folytatta, a szavak forró hullámban egymásba folytak a bőrömön. – Gondolj arra, hogy ismét megérintelek, és megízlellek. A neveddel a nyelvemen, az illatoddal a bőrömön alszom el.

Nem kaptam levegőt. Nem tudtam megmozdulni, a sürgető lüktetés behálózott a szavaira.

– Keményen és fájó merevedéssel ébredek, emlékezve hogyan emelkedett fel nekem az édes kicsi rózsaszín mellbimbód. Gondolj arra, hogyan akarom ismét megszívni, az egy kibaszott lakoma nekem.

Egymásra bámultunk, forróság és feszültség pattogott közöttünk, mint egy élőlény, húzogatva a mellbimbómat, ellopva a lélegzetem. A mellkasa idegesen fel-le emelkedett, pír lepte el az arca éleit.

Akartam. Annyira akartam.

Hallhatóan nagyot nyelt. – Kísértesz engem, Emma. Minden átkozott dolog rólad szól.

Ujjaim ökölbe szorultak, a vér az ereimben száguldott. – Én is rád gondolok. Láttalak, hogy meztelen vagy, de soha nem érhettem hozzád. De akarok.

Lucian a szükségtől elkínzottan felmordult.

A szavaim lélegzetelállítóan törtek fel. – Éjszaka gondolok rá, amikor egyedül vagyok.

Lehunyta a szemét, mintha egy találat érte volna. Amikor kinyitotta a fagyos zöld árnyalat fényesen ragyogott. – Nem tudod, mit tesz ez velem, édesem.

– Mondd el.

Egy koromsötét hajtincs a homlokába hullott, amikor egy rántással elfordította a fejét, markáns profilját mutatva nekem. – A tulajdonomnak érezlek. Téged. És ezt szeretem.

Sóhajtottam, ahogy a belsőm megmártózott benne.

Az arckifejezése megkeményedett, markáns állkapcsának vonalára összpontosult.

– És nem lenne szabad, Emma. Nem lenne szabad. 

Visszahúzódtam, erősen pislogtam, nem erre számítottam. A büszkeségem azt kiabálta fogjam be a számat, de mégis feltettem a kérdést. – Miért?

– Mert jobbat érdemelsz nálam. – Elfintorodott, de nem zárkózott el a tekintetemtől. – Mindent megérdemelsz.

– Lucian…

De még mielőtt válaszoltam volna, öt volt munkatársam, részegen és jókedvűen ránk szálltak.

– Emma szerelmem! Hát itt vagy – kiáltotta Danny, feledtetve Lucian és közöttem dúló feszültséget. 

Lucian egy röpke pillanatnál tovább fogva tartotta a tekintetem. Aztán felállt, és megállt csak azért, hogy ujja hegyével megérintse a vállam. Halkan morogta a szavait a lárma közepében. – Sajnálom, Em.

Szétáradt a mellkasomban, és egy üres lyukat hagyott maga mögött, ahogy elment, és sokkal, rosszabb dologgal kellett megbirkóznom, mint egy csaló faszfej expasimról meséljek. Hosszú, lassú sétát kellett tennem az emlékeim között és nosztalgiáznom, mivel a barátaim és kollégáim eldöntötték, hogy valóban arra van most szükségem, hogy emlékeztessenek, mit veszítettem.

Csodálatos, egyszerűen csodálatos.

---

[1]croquembouche: Égetett tésztából készült, cukrászkrémmel vagy tejszínhabbal töltött apró fánkok magas toronyba rakva, karamellel bevonva 

 

[2]glace au beurre:karamellás konyakos fagyi

[3]semifreddo:Felvert tejszín, cukorral felvert tojássárgája (pâté à bombe) és cukorral felvert tojásfehérje (meringue).