36. - 37. - Epilógus

 36.fejezet

Lucian

Fordította: Meridiana

Mindenki leszarta mi van velem.

Mamie nem nézett a szemembe. Néhány nappal azután, hogy elmondtam nekik, hogy visszamegyek hokizni, fogta Tinát és Salt és elmentek Párizsba „pihenni” és vásárolgatni.

Anton, mint minden ember körülöttem, csak a fejét rázta és idiótának nevezett. Hetekig nem beszéltünk.

És most itt volt Brommy. Mellettem korcsolyázott, a szája csak grimaszolt, a szemei kemények és koncentráltak voltak. Normális esetben viccelődne, róttuk a köröket, amíg Rickman azt nem mondta, hogy hagyjuk abba ezt a szart mindketten.

Amikor csatlakoztam a csapathoz erre a korai gyakorlóedzésre az edzőtáborban, a szobában vágni lehetett a csöndet. De a fiúk legtöbbje gyorsan visszafogadott, és tárt karokkal üdvözölt. Tudtam, hogy ez csak egy próbaidőszak. Azt játszottuk, hogy ez csak egy PR fogás, amíg az ügynököm és a menedzsment megegyeznek.

Gyakorlatilag még egy év volt a szerződésemből. Volt egy csomó jogi bla-bla, aminek a lényege az volt, hogy vagy visszafogadnak, vagy kitesznek a csapatból. Még egy kicsit nem akartam erre gondolni. Újra itt voltam a jégen, jól ment és jól éreztem magam. Fizikailag legalábbis.

Oldalra pillantottam a mogorva Brommy-ra.

– Csak mondd, amit mondani akarsz, legyünk túl rajta.

– Rendben. – bámult rám Brommy. – Hülyeséget csinálsz. Kibaszott perverz dolog. A francba is Oz, ezt neked jobban kéne tudnod.

Szúró forróság kúszott a torkomba. – Tudom, hogy mit csinálok.

– Úgy viselkedsz, mint egy seggfej – rázta meg a fejét és ütögetett egy párat Linzzel, aztán Hapnek adott egy gólpasszt miközben leszidta. Dilly-re vártunk, aki a támadójátékért felelős edző volt, és az erőnléti edzőire.

Morcosan kértem el a korongot, és a segédedző odapasszolta hozzám. Nem vettem tudomást a kihagyott pihenőidőmről, és magam dolgával törődtem, különböző cseleket gyakoroltam. De mindez még túl korai volt, Brommy újra mellettem termett.

– Emma mit szólt mindehez?

Emma. Már az, hogy csak a nevét kiejtette belém hasított.

Ő nem hagyott el, én hagytam el őt.

Két hete történt, de úgy tettünk, mintha semmi sem változott volna. Alig vettük le a kezünket egymásról. Volt abban valami igazán elképesztő, hogy a kétségbeesés olyan közel hozott egymáshoz bennünket, és olyan mély érzéseket keltett bennünk amíg együtt voltunk. Folyton csipkelődött és bosszantott és minden nap megnevetett. Én sütikkel és pitékkel etettem, és imádtam, ahogy nyögdécselve falta őket, ahogy engem is gyakran felfalt, teljes odaadással és buja élvezettel.

De mindez csak egy álom volt, és ezt mindketten tudtuk. És mindez összetört, amikor kivitt a reptérre.

– Meg kell ezt tennem – mondtam neki. – Nem akarom az életem további részét azzal tölteni, hogy mi lett volna, ha.

– Tudom. – mondta. De a szemei élettelenek voltak, a lelke már eltávolodott tőlem.

– Ez nem egy búcsú, Em.

Az ajkai megremegtek. De nem sírt. Nem sírt azóta az este óta, amikor összegömbölyödve találtam rá az ágyában. A mosolya rideg volt, mint egy idegené.

– Hívjuk úgy, amíg újra találkozunk.

Úgy éreztem magam, mint aki haldoklik.

Néha beszéltünk. De a hívásaink egyre ritkábbak lettek. Én Washingtonban voltam, edzésen és vizsgálatokon, bökdöstek és tapogattak egész nap. Ő Los Angelesben volt, beköltözött az új házába – aminek a konyhája tökéletes volt, és szinte fájt, hogy még nem próbáltam ki – lefoglalták a saját találkozói és, hogy felkészüljön a következő szerepre.

Brommy idegesített, és fenyegetően néztem rá.

– Ne keverd ebbe bele Emmát.

– Miért ne? Ő a csajod? Nem?

Ökölbe szorult a kezem.

– Cseszd meg, Brom!

Sértődött hangot hallatott, de nem érdekelt.

Hiányzott Emma.  Hiányzott azzal a feszültséggel teli sóvárgással, amivel a szemeim sarkából kutattam a környezetem, azt remélve, hogy elkaphatom egy széles mosolyát. Hiányzott a meleg ölelése, a bőre édes friss illata, a hangja.

Mindenem fájt Emmáért.

Ilyen a hokisok élete, mindig távol vagy azoktól, akiket szeretsz. A csapatban mindenki így van ezzel.

Én nem akartam, hogy így legyen. Belefáradtam. Kibaszottul kimerültem.

Minden figyelmeztetés nélkül bevillant a konyha képe. Ahogy a napsugár végigsimít a márványpulton, a sülő kenyér illata a levegőben, és a különleges rózsák illata az ablak alatt, amiket szélesre tártunk.

Ez nem Mamie konyhája volt, ébredtem rá hirtelen. Ez Emmáé volt.

A konyha, ami az igazán az enyém is lehetne. Ott volt a szemeiben az ígéret, ahogy, a kérdés is, amit nem tett fel. Azért, mert én mindezt széttörtem egy koronggal.

Felmordultam, megráztam a fejem és koncentrálni próbáltam. Az álmomra. A szenvedélyemre.

– Most ezt csinálom – mondtam Brommy-nak. – Akár részt akarsz venni benne, akár nem, de visszajöttem.

Összeszorította a fogai, és rám vicsorgott.

– Megjavíttattad a sisakrostélyod – mondtam.

Egy kicsit megállt és rám bámult, mintha teljesen ostoba lennék.

– Igen, Ozzy. Megjavíttattam a sisakom, és tudod miért? Mert a fogorvosom szerint az ütközések miatt elveszíthetem a maradék fogamat, szóval a legokosabb dolog, amit tehettem, hogy megjavítottam.

– Nagyon okos dolog volt.

– Én is úgy gondolom – lebámult a földre, aztán felsóhajtott. – Bassza meg. Csinálj, amit akarsz, Luc. Akármilyen hülyeség is – rám bámult azzal a ferde mosollyal, mint amikor hülyéskedik. – Úgy szeretlek, mintha a testvérem volnál. Ezért is aggódom úgy érted. Vágod?

– Igen. Vágom – fogtam meg a botom. – Én is szeretlek téged, te rohadt nagy medve.

Felhangzott a síp és mindketten tettük a dolgunk.

És borzasztó volt.

– Oz, húzd ki végre a fejed a seggedből – kiabált rám Dilly vörös képpel, úgy tűnt valami fontosat hagytam ki.

Kihagytam három passzt, ügyetlenül lőttem. Az én játékom véget ért. Ez a vég. Azon kaptam magam, hogy az ízkombinációkon merengek ahelyett, hogy a kitörési cselekre figyelnék. Minden egyes alkalommal, amikor közel kerültem a palánkhoz, egy furcsa hideg hullám futott át a bőrömön. Mereven korcsolyáztam, várva mikor érkezik az ütés, ami sosem jött. A fiúk pedig épp ezért kesztyűs kézzel bántak velem.  Ez csak jobb lehet, mondtam magamnak. De ezt még nekem is nehéz volt elhinnem.

*****

A következő nap rosszabb volt.

Az újságírók megszellőztették, hogy esetleg visszatérek. Lecsaptak, mint méhek a mézre. Hiányzott ez nekem? Nem is gondoltam bele igazán addig, amíg el nem hessegettem a rám záporozó végtelen kérdéseket és a vakuk folytonos villanásait.

Már nem először kezdett hiányozni a konyha meghittsége, a könnyed mozdulatok érzése, és a tudat, hogy mindent képes vagyok az ellenőrzésem alatt tartani.

Kihagytam a reggelit. A fürdőkabin magányában, a kezeim úgy remegtek, mint az őszi levelek. A jégen visszafogtam magam, amikor támadnom kellett. Az elmém elkalandozott, folyton Emmán járt, azon aggódtam vajon eszik-e rendesen, vele akartam lenni.

Ezt nem éreztem, szerelemnek vagy a szabadságnak. Ez munka volt. Rosszabb. Ez egy vicc volt. A nap végére megkönnyebbülést éreztem.

– Szia Drexel – szóltam a mellettem lévő zuhany alatt fürdőnek, miközben az szekrényünk felé mentünk. – Elmegyünk valahova ma este?

Brommy felcsípett valami nőt, aki egész héten körülöttünk forgolódott az edzések alatt. Én is kaptam hasonló ajánlatokat, de én még mindig Emmáé voltam. És mindig is az övé leszek. De ez nem jelenti azt, hogy egész nap a hotelszobámban kellene lennem. Drexellel sokat lógtunk együtt edzés után annak idején. Bárokba mentünk, néztünk valamilyen meccset, vagy csak dumáltunk.

Megrázta a kócos fejét, és a vízcseppek leperegtek róla.

– Nem megy. Haza kell mennem Sarához meg a kicsihez.

– Igaz, van egy kölyköd.

Az volt minden, amit Drexellel csinálni tudtam, hogy megnéztem az öt hónapos kisfia képeit, pufók kisbaba kicsattanó bőrrel és hihetetlen barna szemekkel. Érdeklődést mutattam, de legbelül, nagyon fájt.

Drexel elment, és az öltöző nagyon csendes lett. Már mindenki más hazament. Az én otthonom Kaliforniában volt, a kedvenc úszómedencémmel, amiben kinyújtózhatok mielőtt a konyhaablakból szemmel tartom Emmát míg gyúrom a tésztát vagy a csokit olvasztom.

Nem. Nem. Az én otthonom most itt van. Ezt választottam. Ez volt most az életem. Minden, amire most szükségem van az az, hogy újra formába lendüljek, és csatlakozzak a csapathoz.

Újra hányingerem lett. Képtelen voltam benn tartani. Olyan volt mintha belülről marna a sav. Lehunytam a szemeimet, minden olyan tünetet és fájdalmat produkáltam, amire csak egy top versenyző képes. A combjaim annak ellenére égtek, hogy rohadtul sokat nyújtottam őket. A hátfájdalmam megölt, amikor próbáltam erősíteni. De ezek a fájdalmak elfogadhatóak voltak. Az élet részei.

Nem kell, hogy sérülj.

De ki más lehetnék?

Lehetnél az övé. Lehetnél szabad. Lehetnél boldog.

A földre pislogtam és majdnem nem hallottam meg az üzenetet, ami jött. Szórakozottan kivettem a telefonom a táskámból és olvasni kezdtem.

EmmaMine: Épp rád gondoltam. Itt épp ragyog a nap a konyhaablakon át és fénnyel árasztja el a pultot. Emlékszem, ahogy Rosemontban, készítetted azokat az earl grey-es citromos macaronokat, és a fény az arcodra vetült. Az a kegyetlen, zord arcod abban a pillanatban megváltozott, ahogy azt csináltad, egy csipet szeretetet tettél bele, amitől majdnem könnyeztem.

Görcsösen nyeltem egyet, amikor a következő üzenet is megérkezett.

EmmaMine:Ez művészet volt. Ez szerelem volt. Még sosem mondtam neked, de abban a pillanatban tudtam, hogy szereted boldoggá tenni az embereket azzal az étellel, amit csinálsz. És még soha nem mondtam el, milyen szerencsésnek éreztem magam, amikor az alkotásaidat ettem. Mennyire élőnek éreztem magam. Felélesztettél Lucian. Rávilágítottál, hogy az életet, a pillanatban van, nem csak egy elképzelt álom.

A képernyő megingott előttem, erősen pislogtam, a mellkasom annyira fájt, hogy alig kaptam levegőt. Igaza volt, ez szerelem volt. És nem csak az ételek iránt. Ez a szeretet munkája volt. Érte.

EmmaMine: Talán nem üzenet formájában kellene ezt elmondanom. Talán csak a szomorúság teszi. A napok nagyon hosszúak itt, és csak a munka… munka.

 

Az üzenete itt megszakadt, a szívem pedig zakatolt, az ujjaim a választ siettették. Nem tudtam megmozdulni. Belül, kettészakadtam. Muszáj…

Új üzenet pittyent.

 

EmmaMine: Csak azt akartam mondani, bármi történjék is, tudd, hogy az, ahogy Rosemontban megismertelek, a legjobb dolog volt, ami valaha is történt velem. Te egy jó ember vagy Lucian, és mindig is az voltál.

 

A testem jéggé dermedt, majd égető forróság árasztotta el.

Ahogy most Emmára gondoltam, nem láttam csak éreztem. A szaténfinomságú bőrét, ahogy simogatom, megérintem olyan valóságosnak tűnt. Elképzeltem, ahogy megcsókolja a nyakam ívét, és belélegzett, mintha csak az eszébe akarná vésni az illatomat. Hallottam a nyers nevetését a fülemben és ahogy mindig megmosolyogtatott, és felkorbácsolta a vágyat az egész testemen. Eszembe jutott ahogy órákon keresztül beszélgettünk, és soha nem fogytunk ki a témákból. Ahogy körém gömbölyödött késő éjjel, kezei a szívem felett, mintha védelmezne még álmában is. És én közelebb húztam, fájdalmas lágysággal, tudva, hogy egy kincset tartok a kezemben.

Emma az enyém. De már sosem lesz az.

Próbáltam megtartani magam, de nem tudtam. A lábaim kifordultak alólam, összerogytam. Nekidőltem az öltözőszekrény sarkának és sírtam, amit azóta nem csináltam, hogy gyerek voltam. Minden csúf, félelmetes érzés kiürült belőlem a hangos zokogással, üresen és egyedül hagyva a padlón.

Brommy talált rám később.

– A pokolba is Luc.

– Kérlek, ne mondd „hogy én megmondtam” – mondtam neki. A fejem a kezeimben pihentettem amíg leült mellém.

– Nem mondok semmit. – A válla nekinyomódott az enyémnek. – Minden rendben, igaz Oz?

– Cseszd meg. 

– Ohh… mégsincs rendben?

Egy gyenge kacaj szakad ki belőlem, és megdörzsöltem a szemeim sarkát. A fejem majd szétdurrant, a pulzusom leesett, de már tudtam nemsokára újra felmegy.

– Annyira kibaszottul hülye vagyok.

– Ezt már mondtam neked pár hete.

Baljóslatúan néztem rá félszemmel.

– Azt hittem, nem fogod mondogatni, hogy én megmondtam.

– Nem hiszem, hogy valaha is használtam volna ezeket a szavakat – grimaszolt, de a pillantása együttérzésről tanúskodtak. – Mondd, mi van, Oz.

– Mindig is azt gondoltam, hogyha újra kezdem a hokit… – abbahagytam egy pillanatra és megráztam a fejem.

Brommy bólintott, de nem szólt egy szót sem. Nem is kellett.

– Azt hittem ez határoz meg.

– Istenemre, remélem, hogy az egész egzisztenciám nem csak a hokin alapul.

Mondta Brommy sötéten, de egy kis humorral a hangjában, amivel az én arcomra is mosolyt volt képes csalni.

A magány hullámai és a vágyakozás futott át rajtam.

– Emma próbálta velem megláttatni. Azt mondta, ugyanolyan értékes vagyok a hoki nélkül is. De én végig szorosan kapaszkodtam ebbe a rohadt illúzióba – lehajtottam a fejem. – A francba is Brom. Fájdalmat okoztam neki. Megöltem valami jót kettőnk között. És ő…

– Ő szeret téged.

A szavak keresztül döfték a szívem és meghökkentettek.

Sosem beszéltünk arról, hogy szeretnénk egymást. Voltak idők, amikor azt gondoltam szerethet annyira, mint én őt, az egész lelkem ezt sugallta. De sosem mondta ki ezeket a szavakat. Aztán én sem tettem meg, túl nyers lett volna, rossz volt az időzítés, és én elhagytam.

Elhagytam. És ő hagyott elmenni, hagyta, hogy eliszkoljak. Mert ez volt az, amit választottam. Nem gondoltam bele, hogy milyen lesz nélküle, az élet nélküle nem volt több, mint sivár nappalok és üres éjszakák. Választhattam volna őt az álmaim helyett, ami nem volt más, mint büszkeség és félelem. Muszáj válaszolnom az üzenetére. De, amit mondanom kellene, azt szemtől szembe kell megtennem.

Felálltam, köröztem a vállaimmal, hogy enyhítsem a feszítő fájdalmat. Érdekes módon, a testem könnyűnek és megkönnyebbültnek tűnt, jobban, mint hetek óta bármikor. Brommy elrejtett egy cinkos mosolyt, míg engem figyelt.

– Hiányozni fogok, Brom?

Nevetett.

– Nem. Nem tűnsz el az életemből. Csak haza mész.

Haza.

Pont ez az, amit tenni fogok.

 

37. fejezet

Emma

Fordította: Jane

Az élet… jó volt.

A karrierem felfele ívelt, pörgött. Megkaptam a szaftos és rendkívüli szerepet. A stáb és a szereplők jól kijöttek egymással, jól együtt tudtak dolgozni. Volt egy gyönyörű otthonom. Tökéletes volt, tele fénnyel, biztonsággal és meghittséggel. Gyakorlatilag volt egy pasim, akit szerettem. Még akkor is, ha ő egy másik városban volt, egy olyan munkát végezve, ami… élesen beszívtam a levegőt és összegömbölyödtem az ágyamban. Nem akartam Lucianra gondolni, mert annak csak sírás lesz a vége és abból már elegem volt.

Az volt a szándékom, hogy szakítok vele, de nem vitt rá a lélek. A hoki annyira bele volt kódolva, hogy anélkül elveszettnek érezte magát. Vajon én másként cselekedtem volna, hogyha felajánlották volna, hogy visszaszerezhetem egy nagyon fontos részét az életemnek? Hogy neheztelhetnék rá e miatt?

Szerettem őt, és ha ez azt jelentette, hogy hagyom,hogy kövesse az álmát, ami azzal jár, hogy engem hátra hagy, akkor ezt kellett elfogadnom. Így elengedtem őt, magamba tartva minden könyörgést, hogy maradjon. Amikor vele voltam, akkor kincsként éltem meg minden együtt töltött pillanatot. De mélyen legbelül össze voltam törve. Ami a legrosszabb, hogy mintha ő fel sem figyelt volna arra, hogy kezdtünk eltávolodni egymástól. Nem válaszolt az üzenetimre és ez nagyon fájt. Valószínűleg kiborítottam. Vagy feldühítettem.

Nos, kibaszottul ez van. Olyan nagy kérés volt, hogy reagáljon? Akár egy egyszerű köszönöm is elég lett volna. Azzal is megelégedtem volna. A francba is. Nem akartam alább adni, semmilyen téren. Nem is kellene. A fájdalmas igazság ott állt velem szemben, szakítanom kell vele. Nem tudom ezt így folytatni.

Nagyon sóhajtottam, ittam egy korty bort és a Moorish stílusú plafont bámultam. Igazán szép volt, de nem tudtam élvezni a szépségét, sem a házét, sem a szerepét, sem az életét.

Leszállt az éjszaka, a levegő lehűlt, de nem annyira, hogy ne hagyjam nyitva az erkély ajtót. A távolban a medencém körüli fények kékes árnyékot vetettek a falakra. Lehunytam a szemem és próbáltam nem rá gondolni. Mondjuk nem segített, hogy a háttérben Édith Piah arról énekelt, hogy nincs megbánás, mert nekem tengernyi olyan dolgom volt, amit megbántam Luciannel kapcsolatban. A zene egyre fojtogatóbbá vált, a trombita hangja sürgetően szólalt meg, majd a húrok pendülései reménnyel kecsegtettek.

A szemeim felpattantak, mert tényleg hallottam a zenét, nem csak elképzeltem. Felpattantam, kimásztam az ágyból és az erkélyre siettem.

A medence távolabbi részénél állt, kezei abban az arrogáns stílusában a csípőjén, kihívóan nézett rám. Micsoda fennhéjázó magatartás. Dühösnek kellett volna lennem, kiabálni vele, amiért nem volt itt, a makacsságáért, a hallgatásáért. Ehelyett mosolyogni kezdtem, ajkamba haraptam, fény gyúlt a bensőmben. Jó és rossz időkben is, ez a férfi mindig lángra tud lobbantani, életre tud kelteni.

– Csak állsz ott egész éjjel, Brick, vagy elkezdesz vetkőzni is?

A mosolya tiszta és felszabadult volt.

– Reméltem, hogy csatlakozol hozzám, Szimatka.

Megiramodtam az erkélyről, le a lépcsőkön, futva közelítettem felé, de amint pár méterre voltam tőle megálltam, a szoknyám ott lebegett körülöttem.

 Csendben néztük egymást, miközben Édith könnyedén belekezdett a „Milord-ba”.

 Lucian arckifejezése megváltozott, fájdalmas gyengédség és megbánás keveréke. Ez csak még jobban összetörte a megsebzett szívem.

– Itt vagy – suttogtam. Miért most és meddig? Mintha meghallotta volna a ki nem mondott kérdésemet, egy óvatos mosoly jelent meg az arcán.

– Megkaptam az üzeneteidet.

– Vicces, én nem kaptam választ.

– Vannak dolgok, amelyekre személyesen kell válaszolni.

Ajkaim veszélyes remegésbe kezdtek, ezért attól félve, hogy sírni kezdek, csupán csak bólintottam. Lucian tekintete megenyhült.

– Rájöttem valamire, Em.

– Igen?

– Igen – lépett közelebb. – Rájöttem, hogy valamit soha nem mondtam el neked…

– Mit? – suttogtam.

– Szeretlek.

Az édes, melegséggel teli szó elárasztott. Kihagyott a szívem, aztán zakatolni kezdett. Most rajtam volt a sor, hogy válaszoljak. Tudtam, hogy meg kellene tegyem, de a szám nem engedelmeskedett. Nem tántorította el a hallgatásom, ezért lágyan, de határozottan folytatta.

– Hosszú ideig a hoki volt a szerelmem. Valahol ezen a hosszú úton ez a szerelem átváltozott egoizmussá. A statisztika és a hírnév lett a fontos. Igazad volt, úgy gondoltam, hogy mindenkit csak ezt értékeli velem kapcsolatban, ezért tart értékesnek. Még akkor is, ha megmondták, hogy tévedek – mondta és megdörzsölte a tarkóját, mintha fájdalmat érezne. – Szerettelek, Em, már a kezdetek óta, de nem szerettem saját magam.

– Lucian…

– Nem bánom, hogy visszamentem – erdőzöld szemei körül fájdalmas kifejezés jelent meg. –Világossá vált minden. De bánom, hogy elhagytalak.

Úgy éreztem a föld mozogni kezd alattam, mert nem tudtam, hogy azért van itt, mert maradni fog, vagy azért, hogy biztosítson arról, hogy szeret. Még ha itt is volt számunkra a vég, akkor is tudnia kellett néhány dologról.

– Én is nagyon szeretlek, Lucian.

Megingott, mintha most szívná magába a szavakat, mosolya csak még nagyobb lett.

– Ebben reménykedtem.

– Hogy kételkedhettél benne?– kérdeztem, noha én is kételkedtem benne. Még egy lépést tett felém.

– Mert egész idő alatt elég nagy seggfej módjára viselkedtem.

– Ó, én nem így fogalmaznék…

– De én igen – megállt előttem. – Em, el voltam veszve. Azt gondoltam, hogy minden, ami én vagyok, ami meghatározza a lényem, eltűnt, elragadták tőlem.

– Tudom – át akartam ölelni, megvédeni ezt a nagy szenvedő férfit. De most nem tűnt elveszettnek, sem szenvedőnek. Mintha egy újonnan szerzett fény ragyogott volna szemeiben, amikor rám nézett.

– Tévedtem. Igen, elveszítettem a hokit, igen, kibaszottul fájt. De már nem vagyok ugyanaz a férfi.

– Akkor ki vagy te?

Lucian tenyerébe fogta az arcom és felemelte a fejem, hogy rá nézzek.

– Lucian vagyok, Brick, Mézes pite, a férfi, aki szereti Emmát, Szimatkát, Méhecskét a teljes szívével és lelkével. Nem megyek vissza, itt maradok.

Zokogás tört ki belőlem, ő magához húzott, szorosan átölelt, a hajamba csókolt.

– Mindig is szeretni fogom a hokit, de már mást akarok.

Könnyek homályosították el a tekintetem, a torkom összeszorult, alig tudtam kipréselni a szavakat.

– Mit akarsz?

– Téged – nézett a szemembe. – Veled akarok este lefeküdni és melletted akarok felébredni. Beszélgetni veled mindenről és semmiről minden áldott nap. Sütni akarok ebben a konyhában, elcsábítani téged különböző finomságokkal, nézni az arcod, ahogy felderül, amikor megkóstolod őket.

Most már ő is remegett, ujjaival a hajam fésülte.

– Cukrász akarok lenni Delilah éttermében vagy sajátot nyitni. Körbeutazni a világot veled. Elmondani neked, hogy milyen kibaszottul szeretlek életem hátralévő minden egyes napján. Én… én haza akarok jönni, Em.

Sírással keveredett nevetéssel lábujjhegyre álltam és megcsókoltam, és ő azonnal visszacsókolt, felfalva a számat. Elolvadtam a karjaiban, beszippantott a melegsége, a bőrének édes illata.

– Elhagytalak, Emma, anélkül, hogy elmondtam volna, hogy te jelented a világot számomra. És ezt bánni fogom életem utolsó napjáig.

– Ne tedd, hiszen visszajöttél.

– Meg kellett tennem, mert te vagy a szívem és a lelkem – arcon csókolt. – Már nem vagyok elveszett, Em. Megtaláltál és én soha nem engedlek el.

A boldogság feltört és fortyogott közöttünk, a szívem újra összerakta magát és megtelt a hőn áhított békével. Az élet szép volt. Nem, az igazi élet csak most kezdődött el. Ujjaimat a selymes hajába fúrtam, hátra húzódva a mosolygós tekintetétbe meredtem.

– Isten hozott itthon, Lucian.

Epilógus

Lucian

Fordította: Jane

– Maradj nyugton.

Emma megint ficánkolni kezdett, telt ajkai mosolyra görbültek, majd szemérmesen rám nézett.

– De csiklandoz.

A farkam lüktetett, a vágy összerántotta a bensőmet, de a kezem nem remegett.

– Majdnem kész.

Még nyomtam pár rózsát a melle domborulatára, majd felfele haladtam az ágaskodó bimbója felé, ami most éppen élénk rózsaszín volt és kemény. Elállt a lélegzete és egy huncut mosoly jelent meg az arcomon.

– Viselkedj, különben nem nyalom le a végén.

– Hazug. Már alig várod, hogy megtehesd – mondta, ott feküdt kiterülve az ágyon, meztelenül, csupán a citromos vajkrém virágok és örvények díszítették a csodás testét.

– Beismerem, bűnös vagyok – beindult a nyálelválasztásom, amikor arra gondoltam, hogy mennyire vágyom az ízére. A szoros, selymes puncijába hatolni, ami egyszerre volt az otthonom és életem legnagyobb élvezetének helye.

A kezem egy kicsit remegni kezdett, amikor a bimbója körül köröztem, kiemelve azt, mintsem, hogy elrejtsem. Emma az alsó ajkába harapott, lehunyta a szemét, ahogy odanyomta magát a habzsák hegyéhez. Forróság áradt szét bennem, és oldalra dobtam a vajkrémet.

– És most hol is kezdjem? – egyszerre akartam mindent. Minden fellelhető négyzetcentiméterét. Mindig, újra és újra.

Türelmetlen vagyok és nagyon kívánom őt, végigsimítok a farkamon, de csak óvatosan, mert nem szeretnék azonnal elélvezni. Soha nem láttam ilyen étvágygerjesztőt, mint most Emma Maront, aki itt feküdt kiterülve előttem, arcán olyan mosoly terült szét, ami biztosított arról, hogy ő csak az enyém.

Boldogság keveredett a vággyal, ereimben veszélyes koktélként keveredett a kettő. Itt volt előttem Emma, pont ott, ahol akartam, itt, velem. Minden más háttérbe szorult, és ahogy nézte, amint simogattam a farkam, szemeiben mohó vágy és várakozás, ez csak még inkább tüzelte a vágyam.

– Lucian…

– Igen, Méhecske.

– Meg fogok mozdulni.

– Nem merészelnéd.

– Akkor jobban tennéd, ha jönnél és felfalnál.

Mély morgást hallattam, aztán fölé hajoltam. A nyelvem hegye a térdét érintette, lassan egy ösvényt nyaltam végig a krémes combján. Olyan édesen nyüszített. Elértem a köldökéig, megszívtam.

– A picsába – mondta, hangjában élvezet csengett, bőre kipirult. Végig vigyorogtam, ahogy haladtam felfele a testén, megcsókoltam a hasát, majd az írisz mintát a csípőjén. – Lucian…

– Igen? – harapdáltam meg a bőrét.

–  Tudod jól – mondta ficánkolva.

A füstös hangjától kuncogni kezdek, a lucskos puncija duzzadt és nedves, várakozik egy rózsa alatt, amit oda nyomtam a szeméremdombjára. Tudtam, hogy kíván, hogy vár rám.

– Ezért még elkaplak – ígérte meg reszelős hangon.

– Ebben bízom, de most csend, hagyd, hogy végezzem a dolgom, asszony.

A feltörő morgása újabb mosolyt csalt az arcomra. Fölé másztam, de négykézláb tartottam magam. Ott pihegett alattam, és tekintetében a türelmetlen vágy ragyogott.

– Hello – mondtam újabb kuncogás közepette.

– Seggfej.

– Nos, úgy tűnik kihagytam egy helyet, de talán oda is kellene egy kis krém.

– Lehet, hogy kellene… Ó! – elállt a lélegzete és feltolta magát, ahogy lehajolva elkezdtem lenyalni a melléről a krémet, miközben a bimbóját a fogaimmal huzigáltam. Istenem, nagyon jó íze van, édes női íz és citromos krém. A számba szívtam a bimbóját, imádtam, ahogy nyögött és ficánkolt. Nem engedtem el, húzni kezdtem a mellét, míg a mellbimbója nagy cuppanással szabadult ki a számból. Aztán áttértem a másik mellére, kihasználtam az időt, orrommal dörzsöltem, nyaltam, míg az ajkaim tele nem lettek krémmel, ő meg nyüszítve, nyögve még többért könyörgött.

Egy nagy adag citromos massza csúszott le a telt mellén, én pedig elkaptam a nyelvemmel, beszippantottam, újra megnyaltam a bimbóját. Majd újra és újra.

Karja a nyakam köré kulcsolódott, siettetett, hogy haladjak lefele.

–  Gyerünk, Lucian, malackodjunk.

Gyönyörű volt, kipirulva és vágytól fűtve.

– Igenis, asszonyom – lejjebb kúsztam, a farkam megtalálta a vágyakozó punciját, majd a tökéletes pontot megtalálva előre nyomultam. Nyögve mozogtunk, testünk síkos volt a vajkrémtől. A szám rátalált az övére, felemésztett a vágy mindkettőnket, ahogy combjai a csípőm köré kulcsolódnak, teste együtt mozog az enyémmel. Mélyen és keményen tolom bele magam, elveszek az érzésben. Annyira jó érzés, ahogy a testem egyszerre forró és hűvös.

– Imádok veled dugni.

De nem csak ez volt az egyetlen igazság. Őt szerettem. Annyira szerettem őt, hogy az már fájt. Rózsaszín ajkai szétnyíltak, gyengéden kezébe fogta az arcom. – Lucian.

Csak a nevem mondta ki, csak ő, csak rá volt szükségem. Egész éjszaka szeretkeztem Emmával, hemperegtünk az ágyban, nyaltuk-faltuk egymást, nevettünk. Annyira ragacsosak lettünk, hogy kétszer kellett lezuhanyoznunk. Aztán újra kezdtük az egészet.

Amikor feljött a nap, a földön feküdtünk, takaróba burkolózva. Emma haja a legfurább helyeken állt fel, olyan aranyosan volt kócos, hogy a szívem bukfencet vetett a látványtól. Voltak olyan napok, amikor nem tudtam elhinni, hogy ő az enyém. De semmit nem vettem készpénznek.

Emma kinyitotta a szemét és azonnal rám nézett. Mosolyogni kezdett, szépből gyönyörűvé alakult át. Így nézett ki a szerelem? Ő az enyém volt teljes mértékben.

– Szia!

– Szeretlek – válaszoltam. – Mondtam neked mostanában?

– Minden nap – megérintette a halántékom. – És minden egyes finomsággal is, amit elém teszel, ezt fejezed ki.

Mostanság éjjel-nappal sütöttem és alkottam, amint átköltöztünk az új házunkba, amelyet a Le Vie en Rose-nak kereszteltünk el. Ami valójában nem volt megfelelő egy ház számára, de Emma kijelentette, hogy ő mindig rám gondol, amikor ezt a dalt hallja. És mivel nekem is mindig ő jutott eszembe erről a dalról, mert akkor vetkőztem neki először, amikor ez a dalt ment, teljes mértékben biztos voltam benne, hogy ő lesz a mindenem, ezért a döntés megszületett.

Különböző fogásokat próbáltam ki a Black Delilah-nak, mert nemsokára főcukrász leszek ott, amiért Delilah nagyon izgatott volt. Kiderült, nagyon jól működünk együtt. Mivel mindketten makacsok és csökönyösek voltunk, ezért ez nagyon rosszul is elsülhetett volna. De szerettem a kreatív meglátásait, és betartotta az ígéretét, miszerint szabad kezet ad az alkotásban.

Emma gyakran járt forgatásra, Beatrice szerepét játszotta, ami kétségtelenül meghozza neki a kívánt sikert. Minden este kifacsartan ért haza. Megetettem, ágyba vittem az én csajomat, ahol addig szeretgettem, ameddig csak engedte.

Most, ugyanakkor, a késés veszélye fenyegetett. Egy morgás kíséretében feltápászkodtam.

– Legközelebb az ágyban maradunk.

– Hé, te voltál az, aki legurult róla – állt fel grimaszolva. – Oké, igazad van. Ez egy borzalmasan rossz ötlet volt.

– Vegyünk egy forró zuhanyt, de aztán rohannunk kell.

Ma volt Mamie 76. születésnapja. Miután pár hónapot eltöltött Párizsban, tegnap megérkezett Rosemontba. Szerveztünk neki egy családi összejövetelt a teraszon, amihez Emmával fel kellett pakolnunk a gâteau Saint-Honoré tortát, amit neki készítettem.

Mire odaértünk Rosemontba, Tina és Sal már ott voltak a teraszon, az utolsó simításokat végezték az asztalon. Kiderült, hogy azt tervezik, hogy átalakítják a Rosemontot félpanzióvá, olyan embereknek, akiknek menedékre és gyógyulásra van szükségük. Szeptembertől karácsonyig fog működni.

– Hadd nézzem meg – mondta Tina és a tortás dobozért nyúlt. Óvatosan kivitte a konyhába és kinyitotta. – Ó, itt is van. Szia, gyönyörűség. Nemsokára be foglak mutatni a pocakomnak.

Egy egyszerű változata volt a gâteau-nak, a leveles tészta vaníliás krémmel töltve, aminek a tetején karamellel borított leveles tészta puffancsok voltak, amelyek mogyoró krémes chiboust-tal voltak töltve. Emma a legkrémesebb krémes desszertnek hívta. Sal rácsapott Tina kezére, hogy vegye el a doboztól.

– Ne malackodj vele, később lesz rá elég lehetőséged.

– Senkinek nem lenne szabad ezt hallani később sem – Anton belépett és szemrehányóan nézett a testvérére.

– Ha fel mered előlem falni a Saint-Honorét, akkor egy varangyot teszek az ágyadba.

Tina felhúzta az orrát.

– Mik vagyunk mi, tizenkét évesek?

– Ti ketten lehet – fogtam a süteményt és betettem a borhűtőbe, hogy hűvösen tartsam.

– Mintha nem tudnánk a te meg Emma furcsa krémes perverziótokról – mondta Tina.

Emmára néztem, ő pedig védekezően felemelte a kezét.

– Hé, nem szóltam egy szót sem, már, ami a perverziónkat illeti.

Kuncogva megráztam a fejem.

– Nem is kellett semmit mondanod, édes – mondta Sal. Amikor egy gyilkos pillantást vetek rá, felhúzta a szemöldökét. – Mi van? A kezdetekben ti ketten nagyon hangosak voltatok.

– Még mindig azok vagyunk – mondtam, azzal kimentem, és ott találtam Amalie-t.

– Á, angyalom – csókolta meg mindkét orcámat. – Annyira hiányoztál.

– Te is hiányoztál nekem, Mamie. Nagyon jól nézel ki.

Elhessegetett közömbös bájával, aztán megragadta a karom.

– Megkérdted már?

– Még nem.

Amalie elküldte azt az eljegyzési gyűrűt, amelyikkel Jean Philipe megkérte a menyasszonyát. A dekoratív, szögletes gyémánttal berakott gyűrű illett Emmához, és nekem is nagyon sokat jelentett, mert azt szerettem volna, hogy ha megkapna egy darabot a családom történelméből.

– Hamarosan, ugye? – kérdezte Amalie, önelégült vigyorral. – Tudtam én, hogy ti összetartoztok, egyszerűen csak tudtam.

A szemem forgattam, majd mosolyogva megráztam a fejem.

– Igen, igen, te nagyon okos vagy.

Emma épp akkor jött ki, megállt az ajtóban, majd rám pillantva szélesen elmosolyodott. A futó rózsák a falon egy pillanatig bíbor áradatként körülölelték. Béke áradt szét bennem, nem először és biztosan nem utoljára. Végre rátaláltam önmagamra. Az ő oldalán.

És az élet végre szép volt.

VÉGE