30. - 31. - 32. Fejezet

 

30. fejezet

Lucian

Fordította: Rin

A jégnek illata volt, ropogósan fémes és tiszta. Az illat iránti szeretetem annyira belém ivódott, hogy bármikor megéreztem, a pulzusom azonnal megugrott és a vér céltudatosabbanpumpált az ereimben.

De egy jégpálya? A jég és a nedves gumi keveréke és mindez alatt halványan ott a klór? Ez az otthon illata. Az én vallásom. Vagyis az volt. Egy szippantást kaptam belőle, amikor bevezettem Emmát a jégpálya nagy csarnokába és életemben először betegesen megdobbant a belsőm, a verejték végig folyt a bőrömön a jég illatától. A pulzusom megugrott, igen, de ez nem az állandó izgalmas pulzus volt. Azzal fenyegetett, hogy a mellkasomból kiszorítja azt a fájó szervet.

Lépteim fájdalmasan lelassultak, majd megálltak, a körülöttem lévő tér, úgy tűnt, hogy bezárul, majd kitágul folytonos émelyítőhullámzásban. Emma keze megtalálta az enyémet és kitartott. Ennél többre nem volt szükségem. Csak állt mellettem és tartott. Grimaszoltam remegve és zihálva, a bőröm jéghideg voltés tűzforró.

Csak hálás lehettem, hogy zárás után foglaltuk lea helyet, így egyedül voltunk. A gondolat, hogy bárki más így láthat engem, savanyú ízzel töltötte el a számat és görcsösen nyelnem kellett.

– Üljünk le egy percre – mondta Emma és gyengéden elvezetett.

Kemény kezem horgonyként fogta, még akkor is, amikor a szégyen elárasztotta a belsőmet. Azt sem akartam, hogy ő így lásson. De nem volt más választásom.

– Én… jól leszek.

– Tudom.

Egy hosszú fapadra ültünk, keze soha nem engedte el az enyémet.

Becsukva a szemem csak a légzésre koncentráltam. Be. Ki. Be. Ki. Ezt megtehetem. Könnyű volt. Gyerekjáték. Mégis mi a francot jelent a gyerekjáték?

A gondolat vajkrémként tapadt az elmém szélére és inkább erre koncentráltam. Süteményekről és krémekről, gâteaux-ról és citromos lepényről. És lassan a vágtázó szívem elfogadható tempóra lassult. Gyötrelmes percek után küzdelem nélkül lélegezhettem.

– Ez felbosszant engem – morogtam.

Emma hüvelykujja az ujjaim simogatta.

– Micsoda? – pillantott rám. Átható kék szemeivel, viharom közepén nyugodt tengerként tartotta a tekintetemet. Kényszerítettem magam, hogy ellazítsam a szorításom.

– Pánik tört ráma jégpálya egyszerű látványa miatt. Az ilyen hely, régen az otthonom volt. Mindannak a megtestesülése, ami a világombanhelyes volt.

Minden, amit elveszítettem. Tudtam. Ő is tudta.

– Mikor tanultál meg korcsolyázni?

Halkan mondott kérdése megriasztott, azt vártam tőle, hogy megpróbál közhelyekkel vigasztalni. A jég felé vezető ajtók felé fordultam.

– Hét voltam. És repülni akartam – a vágy és a bánat sütött a hangomból. – Ez volt a legközelebb, amivel el tudtam érni.

Picsába. Nem akartam sírni. Nem akartam megtenni. Gyorsan pislogtam és mélyeket lélegeztem. Csak lélegezz, Oz.

Emma a vállamhoz nyomta az arcát.

– Repüljünk, Lucian. Csak te és én.

Repülni. Vele.

Összeszorult a szívem, lehajtottam a fejemet és megcsókoltam a homlokát.

– Rendben, édes. Elviszlek repülni.

Rendszerint csukott szemmel be tudtam volna fűzni a korcsolyát. Ma azonban az ujjaim remegtek és tapogatóztak, amikor arra gondoltam, hogy kimegyek oda. De ez belefér. Emma korcsolyázni akart. Befejezve letérdeltem a lába elé, amikor felvette a korcsolyát. Velem ellentétben ő egy műkorcsolyát kért.

– Hadd lássam – mondtam és megnéztem a fűzőket, hogy megbizonyosodjak róla elég szorosak-e.

Egyet átfűztem, szemrehányó pillantást vetve rá, de egy kis mosollyal enyhítettem. Mert rohadt aranyos volt fehér korcsolyájával és vörös gyapjú sapkájával a fején.

– Most jobb, Brick? – kérdezte a nő, miközben lehajolva figyelni kezdett.

Csókba vontam édes száját, ott maradtam, mert mennyei íze volt és még jobban éreztem magam.

– Tökéletes, Szimatka.

A kezeim végig simították a combjait. Farmert viselt, tekintettel arra, hogy a jégpálya hideg. Hiányzott a szoknyája és ezt meg is mondtam neki. A szemét vidáman hunyorította.

– Csak a kezed akarod alá dugni.

– Bűnös vagyok – előrébb hajoltam, hogy a mellei között simogassam, kezeim pedig könnyed pulcsija alatt kígyózva találta meg a hasának selymes bőrét. – Teljesen biztos, hogy függő vagyok.

Örömében dúdolt, miközben könnyedén megcsókoltam a melleit. Ujjai a hajamba markoltak, majd finoman megállították a ténykedésem. Amikor felnéztem, ünnepélyes szemekkel találkozott a tekintetem, amelyek azt mondták, hogy az összes elterelés sem csapta be. – Most készen állsz?

Nem.

– Igen.

Felálltam, azonnal éreztem a testem változását, a korcsolyák hozzáadott magasságát, az izommemóriát, amely beállított a vékony pengék egyensúlyának érdekében. Minden felébredt bennem. Emmára fókuszáltam.

Felé nyújtottam a kezem, mire ő megfogta és hagyta, hogy felhúzzam.

Mosolyogva nézett rám.

– Valóságos fának tűnsz ezekben a korcsolyákban.

– Teljes felszereléssel kellett volna látnod.

Az ajka megrándult.

– Egy emberhegy, mi?

– Nagyjából.

Határozottan kapaszkodtam a kezébe és a lábára pillantottam. Az új korcsolyázók gyakran hagyják, hogy a bokájuk megdőljön, elvesztve az egyensúlyuk és előkészítve őket egy sérüléshez. De ő egyenesen és erősen tartotta az övét. Jó jel.

– Csináljuk.

A hűvösebb levegő robbanásként tört utat magának, amikor a jéghez értünk. Arra gondoltam, hogy megvárom Emmát, lassan vezetem, de úgy léptem ki a jégre, mint egy ember, akit kiengedtek a börtönből. Tiszta, érintetlen fehér táj nyújtózkodott előttem, tökéletes a siklásra.

És repültem, a szél csókolta az arcomat, levegő töltötte meg a tüdőmet. Száguldoztam, körbejártam a pályát és megfordultam, hogy egy régi gyakorlatot csináljak még a középiskolából. Az ujjaim behajlottak a szükségtől, hogy megérezzem a botomat. Fájtak érte. Fájt, hogy bedobjak egy korongot és játsszak.

Egy elismerő füttyhasított a levegőbe és megpillantottam, ahogy Emma tapsolt és ujjongott. Annyira átkozottul elkápráztatta egy egyszerű korcsolyázás, hogy azon kaptam magam, hogy megmutatom neki, ahogy gyorsabban haladok és átjutok a képzeletbeli védők vonalán. Visszafordulva elindultam az irányába, de szépen és könnyedén álltam meg, mert lehet, hogy bemutatót tartottam, de nem voltam az a seggfej, aki jeget szórt egy lányra.

Az arca rózsaszín, az indigó szemei ​​csillogtak, ahogy elvigyorodott.

– Gyönyörű vagy.

– Ez meg az én végszavam – nyújtottam a kezem. – Akkor gyerünk. Korcsolyázzunk.

Az évek során különböző jótékonysági szervezetekkel dolgoztam, a hokizás és korcsolyázás alapjait tanítottam a gyerekeknek. Rendkívül élveztem. Látva, hogy egy gyerek szeme felcsillan, amikor végre ráéreznek és figyelni, ahogy kis testük száll a jégen, táplálta bennem azt a gyereket, aki emlékezett arra, milyen volt valami csodálatos dolgot találni, olyat, amit alakítani és irányítani tudtam. Ezt elfelejtettem. Emma az alsó ajkát rágcsálta és habozva nézett rám. Én is ismertem ezt a pillantást. Ideges volt. A melegség szétterjedt a mellkasomban és bátorítóan elmosolyodtam.

– Lassan fogunk haladni.

Szavaim hirtelen elakadtak, amikor Emma kilőtt a jégre és szinte szárnyalt. Csak úgy elrepült mellettem, kecsesség és elragadó szépség. Tátott szájjal, döbbenten álltam, miközben ő nyolcasokat írt a jégre. Egy hosszú pillanatig nem tudtam gondolkodni. Nem azt mondta, hogy nem tud korcsolyázni? De ott volt a jégen, siklott körbe-körbe, mintha a jégre született volna. Amikor egy könnyed párhuzamos forgást hajtott végre, nevetésben tört ki. A kis sunyi kijátszott engem. És nagyon jól csinálta.

Figyeltem, ahogy mozog, aranyhaja zászlóként lobogott a háta mögött és ez erősen, gyorsan és teljesen betalált: imádtam ezt a nőt. Megőrültem érte. Odasiklottam mellé, elegendő helyet tartva, hogy véletlenül ne ütközzünk össze. Megpillantott engem és elpirult, felém siklott, hogy közel érjen hozzám. Nem álltunk meg, hanem könnyedén korcsolyáztunk.

– Megtanítasz korcsolyázni, mi? – nevettem könnyedén.

Bűnös arcot vágott.

– Technikailag azt mondtam: „Ha nem tudnék korcsolyázni, megtanítanál?"

– Hmmm… – nyújtottam el a hangom, hagytam, hogy egy kicsit főjön a saját levében. Főleg azért, mert szerettem őt ugratni. Olyan csodásan reagált rá.

– Megőrültél? – kérdezte kissé fújtatva.

– Úgy nézek ki, Szimatka?

Az orrát aranyosan ráncolta, miközben rám pillantott.

– Nem…ahogy kinézel…inkább tűnsz önelégültnek.

Ezt látta rajtam?

Szélesen vigyorogva alkalmat adtam neki, hogy kicsit korcsolyázzon, aztán felé siettem és a karjaimba kaptam, miközben döbbenten nyögött. A combjait a csípőm köré fonta és belém kapaszkodott.

– Lucian!

Megcsókoltam a homlokát.

– Megvagy.

– Megkaptál, de ki kapott meg téged? – vakkantott egy kicsit ellazulva.

– Csak nem a hetvenes évekbeli Supermant idézted nekem? – kérdeztem kuncogva.

– Te kezdted – tartott kicsit szorosabban. – A szuperhős testeddel és minden mással.

– Mi mással?

Megfogtam az arcát, végig csókoltam puha bőrén, miközben egy lusta kört tettem a pálya körül.

– Úgy korcsolyázol velem a karjaidban, mintha ebben nem lenne nagy dolog – morogta, miközben a fejét annyira megbillentette, hogy elérje az állkapcsom.

– Könnyű vagy, mint egy tollpihe – mondtam.

Felhorkant, mire megint megcsókoltam.

– Azért mesélj még erről a szuperhős-test dologról.

– Tegyél le és megmutatom az összes kedvenc kiemelt helyemet.

– Várj – utasítottam, majd megpördültem, miközben nevetett és sikoltott. Letettem a palánk mellé, de átkaroltam. – Hol tanultál meg így korcsolyázni?

A szavai közben kezei a mellkasomra simultak, elismeréssel simogatták.

– A házamtól körülbelül két háztömbnyire volt egy jégpálya. Iskola után odamentem és órákat vettem.

A kezeim rásimultak a feneke ívére.

– Fogalmad sincs, mennyire felizgat, hogy tudsz korcsolyázni.

– Van némi fogalmam – nyomta csípőjét az enyémnek. – Eléggé kiemelkedő nyom ez itt, Lucian.

– Megkapsz, amikor hazaérünk, Em.

Nevetésben tört ki, szeme jókedvűen csillogott.

– Fogalmam sem volt, hogy ilyen könnyű eset vagy.

– Igen, de a te hibád.

Lehajtottam a fejem és ajkait befedtem az enyémmel, lassan és mélyen megcsókoltam, a szája melegében elmerülve, a viszonylag hideg levegőn. Átsöpört rajtam, hogy a jégen vagyok és élvezem. Boldog. Boldog voltam.

– Köszönöm – mondtam, amikor elváltunk.

Ajka kissé megduzzadt és halkan kérdezte.

– Mit?

– Ide hoztál engem és rávettél, hogy kiálljak a jégre – megérintettem az arcát, eltűrtem egy téves hajtincsét. – Nem gondoltam volna, hogy valaha is élvezem majd a korcsolyázás bármely formáját. De ez jó. Szükséges.

Ilyen volt ő. A lehető legrosszabb időben lépett be az életembe, de most, hogy itt van, elképzelhetetlen volt annak a gondolata, hogy elengedjem. A hála elárasztott és a homlokomat az övének támasztottam. Mintha tudta volna, hogy szükségem van rá, átkarolta a derekam és átölelt. Emma előtt nem sok késztetést éreztem a szerelmes ölelésekhez. Nem láttam értelmét az ölelkezésnek, hacsak nem családtag az illető.

De most nem szégyelltem bevallani, hogy Emmától vágytam rá. Ahogy a kisebb domborulatai a nagyobb testemhez simultak, arra késztett, hogy óvjam őt. De, ahogy ő szorosan tartott, védve éreztem magam. Vanennek valami értelme?

A karomba vontam és el akartam mondani neki, hogy mennyit jelent nekem, de képtelen voltam tényleges szavakkal elmondani.

– Elmegyek a jótékonysági rendezvényre – mondtam végül.

Megcsókolta a mellkasom közepét.

– Jó ember vagy, Lucian. És büszke vagyok rád.

Nem tudtam megérteni, miért, csak annyit tettem az életemmel, hogy a legjobb tudásom szerint jégkorongoztam, de megkaptam a dicséretét és nagy becsben tartottam. Nem tudtam, meddig álltunk ott, olyan jó érzés volt, hogy nem volt kedvem megmozdulni. De végül elengedtem.

– Akkor gyerünk, hadd lássam, milyen gyorsan tudsz menni.

– Azt akarod, hogy bemutatót tartsak neked, Em?

– Igen.

– Hát akkor.

Ellöktem magam és megmutattam.

 

31. fejezet

Emma

Fordította: Elorie

A Raston adománygyűjtésre Los Angelesben került sor, ahol napközben korcsolyázni lehetett és a gyerekeket üdvözölni, míg este vacsorát adtak az adományozóknak. Lucian hallgatásba burkolózott és feszengett az úton végig, de néha-néha kinyúlt és a kezét a térdemen nyugtatta, mintegy jelezve, hogy még velem van.

Hagytam, hogy magányba burkolózzon, tudva, hogy néha a dolgokat magának kell feldolgoznia az embernek. Ha szüksége lenne rám, ott leszek neki. Mire megérkeztünk a Staples Centerhez, a lába zaklatott ritmusban pattogott, miközben a közelgő stadiont méregette morcosan.

– Szia – mondtam, mielőtt lehúzódtunk a parkolószolgálathoz, amelyik a többi játékos autóját parkolta le.

Halványzöld szemét beárnyékolta szigorú szemöldöke, miközben felém nézett. Kíváncsi voltam, vajon tényleg látott-e engem aggodalmában. Tisztelete jeléül szeretett sportja szabályai iránt, világosszürke öltönyt és jégkék nyakkendőt viselt, ami egyszerre tette őt megsemmisítően jóképűvé és zárkózottá.

– Menni fog – értem hozzá a rángatózó térdéhez. – Szeretnek téged.

Elsápadva és összeszorított szájjal bámult rám, majd egyszer bólintott. Mintha most ébredne a transzból, vett egy mély levegőt és egy szolid mosolyt villantott felém.

– Rendben vagyok, Szimatka.

Nem gondoltam, hogy bármelyikünket is átverheti, de jól lesz. Hittem benneennyire. Muszáj volt.

Bent szétváltakútjaink, Luciant azonnal üdvözölték és körbevették a volt csapattársai és más hokisok, míg engem a játékosok vendégei számára fenntartott VIP rész felé tereltek.

– Kivel vagy itt? – kérdezte egy nagyjából velem egykorú nő, akinek gyönyörű éjfekete haja fényes lepelként omlott le karcsú hátán. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam hova tenni.

– Lucian – mondtam, mire a homlokát ráncolta, láthatóan nem tudta beazonosítani a nevét. – Luc Osmond.

Az arckifejezése kitisztult, és szélesen elmosolyodott.

– Oz itt van? Komolyan?

– Igen.

– Édes istenem, annyira örülök, hogy ezt hallom. Nagyon hiányzott nekünk, tudod?

Büszkeség áramlott szét bennem, és azon kaptam magam, hogy visszamosolygok. Ragyogóan, igazán. Mert az izgatottsága nyilvánvaló volt, és Lucian az én pasim volt.

A nő kinyújtotta a kezét.

– May Chan vagyok. Drexel Harris a férjem.

Kezet ráztunk, mire leesett a neve.

– Csak nem az a May Chan, aki a Daisy Chain tulajdonosa?

– Az egyetlen.

Néhányszor vásároltam már az egyik vintage ruhaboltjában, de csak távolról láttam őt.

– Imádom azt a helyet. Neked vannak a legjobb ruháid.

May megnézte az 1940-es éveket idéző A-vonalú sötétkék vászonból készült vintage ruhámat, aminek a fűző részén kis hímzett bordó pillangók voltak, és elmosolyodott.

– Ez a Daisy Chainből van, igaz?

– Onnan.

– Ismét egy elégedett vásárló. Pont ezt szeretem látni.

A nevetésünk elhalt, ahogy elkezdődött a műsor. A fények elhalványodtak, és a hokisok a jégre léptek, mindegyikük egy-egy korcsolyázó gyermek kíséretében. Annyira átkozottul cukinak tűnt, hogy azon vettem észre magam, hogy tapsolok és vigyorgok. A játékosokat ábécé sorrendben mutatták be. Ahogy Lucian nevéhez közeledtek, a belsőm összeszorult a várakozástól.

Abban a pillanatban, hogy Lucian a jégre lépett egy sötét copfos és szélesen mosolygó kislány kezét fogva, a stadionban kitört az éljenzés. Libabőrös lettem mindenhol.

Teljes felszerelésben tényleg úgy nézett ki, mint egy emberhegy, hatalmas és Istenszerű. A mosolya ugyanolyan feszült volt, mint amivel engem jutalmazott korábban, amikor elváltunk, de ahogy folytatta az integetést, és a tömeg folytatta a kiabálást és éljenzést, egy igazi mosoly tört utat, halovány és félénk, és a szememet égették az el nem sírt könnyek.

– Jól néz ki – jegyezte meg May.

Természetesen jól nézett ki. De eszembe jutott, hogy az emberek talán azt feltételezhették, hogy Lucian a nyugdíjazásakor kisebb és beteges lett.  Ez az, amitől félt, hogy látni fogják, ha visszatér? Bárhogy is, igaza volt abban, hogy rengeteg figyelem irányult rá.

De nem mutatta a feszültségét, ahogy elfoglalta a helyét a többiekkel, és hamarosan elkezdtek egy próbajátékot a hokisok a gyerekekkel együtt. Kiszúrtam Brommy-t és Antont a jégen, mindketten a saját kisgyereküknek segítgettek. De a szemem főleg Lucianon tartottam. Istenem, annyira ügyes volt a kislánnyal, akivel párba tették. Mindegyikükkel jó volt.

Úgy mozgott, mint aki a jégre született. És ettől még egy kicsit jobban megszakadt a szívem. Szerettem volna magamhoz ölelni és szorosan tartani ezt a nagy, erős embert, aki ennyi mindenen ment keresztül ilyen rövid idő alatt.

– Nem hiszem el, hogy eljött – mondta egy nő mögöttem. Nem fordultam meg, csak Luciant néztem helyette, amíg a barátnője válaszolt neki.

– Azt hittem, már nem tud korcsolyázni.

Fogalmam sem volt, hogy Lucianról beszélnek-e, de sok esély volt rá, és a hátam megfeszült, ahogy a fülem hegyeztem a beszélgetésükre.

– Nos, egy totális csőd volt, amikor leléptem. Ki sem kelt az ágyból.

– Ó, milyen szomorú. Te szegény teremtés. – Erre felhúztam a szemöldököm.

– Tudom. De ez volt a legjobb. Nem az a férfi volt, akinek gondoltam, és tovább kellett lépnem.

– Micsoda szégyen. Ozzy legenda lehetett volna.

– Már nem. Most csak egy… – egy mély sóhaj megborzolta a hajamat.

– Egy mellékszereplő.

Erre már megfordultam. Nem tudtam mit tenni. Felállt a hátamon a szőr, és a gyomromban düh kavargott. Mellettem May is megmerevedett. Nyilván ő is hallotta őket.

Két nő, az egyik sápadt és szőke, a másik lebarnult és barna hajú, álltak ott elborzadt kifejezést öltve. A szőke, aki tuti Cassandra volt, gyönyörű volt, mint egy katalógusmodell, hibátlan, és szinte babaszerű. Nem volt szép dolog Barbie-hoz hasonlítani, de most nem voltam nagylelkű kedvemben.

Nagy, barna szemei rám szegeződtek, és csodás mosolyt villantott rám.

– Istenem, te vagy Emma Maron?

– Én vagyok. – A szavak alig szűrődtek ki a fogaim közül. Meg akartam ütni ezt a nőt. Ami megdöbbentett engem, mert sosem akartam eddig kezet emelni másra. Még Gregre sem, amikor megláttam, hogy megcsal. De a kezem megrándult az oldalamon.

Úgy tűnt, hogy Cassandra nem észlelte a veszélyt, és közelebb hajolt.

– Hatalmas rajongója vagyok a műsornak. Cassandra Lavlin vagyok. A vőlegényem Adam Cashon. – Várakozóan nézett rám.

– Milyen kedves. – El akartam fordulni. Bele akartam mászni az arcába. Lefagyva álltam.

Pislogott, nyilvánvalóan többet várt.

– És te kivel vagy?

– Lucian Osmond.

Meglehetősen kielégítő volt látni, ahogy a szín kiszalad az arcából.

– Ó. Én… őő… én ismerem Luc… Luciant, az van.

– Tudom.

– Tudod? – A lány elégedettnek tűnt, és a jég felé pillantott.

Nem kellett hozzá különleges képesség, hogy tudjam, Luciant nézi.

Te nem érdemled meg, hogy ránézz.

– Igen, az unokatestvére, Anton mondta, hogy Lucian eljegyzett egy nőt, akinek Cassandra a neve.

Mosolya most egy kicsit kevésbé volt biztos, és óvatosan nézett rám.

– Milyen szerencsés vagy, hogy új vőlegényt találtál ilyen hamar.

May elfojtotta a szórakozott kuncogását, és Cassandra barátnője csak bámult.

– Őőő… – Cassandra fintorgott, és tudtam, hogy próbálja kitalálni, hogy vajon éppen beszóltam-e neki.

– Köszönöm.

A válaszul adott mosolyom jéghideg volt.

– Tényleg meg kellene köszönnöm neked.

– Megköszönni nekem? – Zavarodott barna szemével pillogott rám.

– Igen. Ha nem hagytad volna ott Luciant, akkor talán sosem találkoztam volna vele. Ő a legjobb ember, akit valaha ismertem. Szóval, köszönöm.

Ezzel hátat fordítottam neki. Mondhattam volna neki többet, mondhattam volna neki rosszabbat, de nem ért ennyit. Le akartam ülni, de a kezét a kezemre téve megállított. Ellépett a barátnőjétől, és felém fordult a lépcsőn.

– Nézd, tudom, hogy rosszul hangzott, amit Luc-ről mondtam. De tudnod kell, hogy őt a hoki határozza meg. Nélküle ő nem több, mint egy burok.

– Nincs igazad. Ő annyival több ennél.

A mosolya feszes és óvatos volt.

– A te érdekedben remélem, hogy igazad van. Mert a férfi, akit én ismertem, nem volt képes semmit sem jobban szeretni, mint a sportot.

Mintha megérezte volna a figyelmemet, Lucian felemelte a fejét, tekintetünk összeforrt. Valami lágy és kedves villant meg a szemében, és mosolygott és integetett nekem. A mosolya elhalt, amint kiszúrta Cassandrát mellettem. Villantottam neki egy széles mosolyt, de ő nem viszonozta.

Az oldalamon Cassandra végignézte az egészet.

– Sok sikert Luc-kel.

Aztán elment a pálya felé. A műsornak vége volt, és a játékosok találkoztak és üdvözölték a rajongóikat és a gyerekek szüleit. A sarkam a betonlépcsőn kopogott, ahogy lementem rajta, illeszkedve a szívem dobogásához. Meg akartam érinteni őt, hallani a hangját, közel lenni hozzá. Szükségem volt erre.

Lucian felém korcsolyázott, hogy találkozzunk, csodálatos férfihegy, az volt ő. Lenézett rám magasról gyengéden és szeretettel, de az állkapcsa feszült volt.

– Zavart téged?

Úgy hangzott, mintha nagy ügyet csinálna belőle, ha igent mondanék. Lucian törődött velem. Annyira törődött, hogy ritkán hagyta, hogy más lássa. De én láttam őt. Odahajoltam, a hasammal a korlátra dőlve.

– Nem, nem zavart. Téged zavart?

– Nem. – A mosolya feszült, aggódó volt. – Többé már nem.

Kutattam az arcát, hogy megnyugtassam, őt akartam.

– Az a nő nem érdemelt meg téged.

Tekintetét elárasztotta a boldogság. – Nem igazán illettünk össze. Engem neked szántak.

– Csókolj meg. – Lucian szája megrándult, de a feszültség elszállt belőle.

– Egy csomó újságíró van itt, Szimatka. Rendben van, ha azt látják, hogy az enyém vagy?

– Az attól függ. Rendben van, ha azt látják, hogy te az enyém vagy?

A kesztyűs keze a nyakam mögé siklott, hogy megfogja a tarkómat.

– Ha akarod, egy névtáblát is hordok, amire ki van írva, édesem. – Gyengéden, mélyen és hosszan megcsókolt.

Még a hasamban is éreztem, és a mellkasomban is, amit elárasztott a vágyakozás és az elégedettség is. A kezem rátalált a válla izmos domborulatára, és a mezét szorongattam, ahogy visszacsókoltam. Egészen addig, amíg huhogást nem hallottam, és Brommy ismerős füttye meghátrálásra késztetett.

Lucian rám mosolygott egy olyan bizalmas nézéssel, ami későbbre többet ígért.

– Fantasztikus voltál – mondtam kissé kifulladva, nem akarva elmozdulni mellőle.

A szája sarka felfelé görbült. – Jó móka volt – Megszorította a tarkómat. – Gyere, bemutatlak a többieknek.

Egy hosszú szőnyeget terítettek a jégre, hogy az emberek azon tudjanak bemenni és odaköszönni. Lucian egy csoporthoz vezetett, minden srác fölém magasodott a korcsolyájában. Megismertem Lucian barátait, azokat az embereket, akiknek fontos szerepük volt az életében.

Világos volt, hogy a srácok szerették és pokolian tisztelték őt. Úgy tűnt, hogy épp annyira hiányzott nekik Lucian, mint neki ők, de beletörődtek a helyzetbe. Egyszer majd mindannyiuknak szembe kell nézniük ezzel.

Egy zord, őszes hajú, az ötvenes éveiben járó férfi jött oda hozzánk.

– Em, ő Davis Rickman, a volt edzőm. Rickman, ő…

– Emma Maron. Rendszeresen nézem a műsorát – rázta meg Rickman a kezem. – Örülök, hogy megismerhetem.

Mivel úgy tűnt, hogy itt mindenki nézte a műsoromat, és úgy érezte, ezt el is kell mondania nekem, egyre egyszerűbb volt elfogadni a dicséretet. Bármit is kezdek magammal az életem hátralévő részében, egy csomó embert szórakoztattam a Dark Castle-ben töltött időm alatt. Ez már önmagában egy jutalom volt.

– Menni fog a következő félidő? – Méregette Luciant Rickman.

– Természetesen – válaszolta Lucian, mintha márványból lett volna.

A következő félidő egy futógyakorlatokból, trükkös lövésekből és az általam menőnek vélt korcsolyázásból állt.  Luciant figyelni, ahogy száguldozva a koronggal manőverezik, pokolian szexi volt.

Istenem, gyönyörű volt, amikor korcsolyázott. Örömteli, de egyben koncentrált is, ahogy a szigorú arckifejezése és a halványzöld szeme olyan kombinációt alkotott, ami sok rajongót kiabálásra és fütyülésre ösztönzött, csupán kéjvágyból. Én is egy voltam közülük. De végül én mehettem haza vele.

Mázlista vagyok.

– Rendkívüli, nem igaz? – megfordulva láttam, hogy Rickman áll mellettem.

– Igen. – De én nem a hokiról beszéltem.

Nem tetszett, ahogy Rickman Luciant nézte, mintegy kiértékelve minden mozdulatát. Volt benne valami mohó vágyakozás, ami feldühített.

– Szerencsés, hogy olyan edzője van, aki tudta, hogy el kell engednie őt.

Rickman felém fordult, a szeme félig rejtve maradt a bozontos szemöldökétől.

– Ez az ő döntése volt, nem az enyém.

– Ön azt akarta, hogy maradjon?

– A kezünk meg volt kötve. De ő még mindig a legjobb játékos, akit valaha edzettem. Olyan hokis-aggyal, amiről mindig is álmodtam.

Nem tudtam, mit mondhatnék erre, és visszatértem a tapsoláshoz, amikor Lucian elszáguldott előttünk.

– Igazán kár érte – merengett Rickman.

– Életben van – csattantam fel. – A kár az lenne, ha meghalt volna.

Összeszűkült kék szemekkel nézett rám makacs, vagy talán szomorú vonásokkal.

– Néhány játékos azt mondaná, hogy inkább meghalna így, mint hogy a karrierje így törjön félbe.

Düh forrongott az ereimben, de nyugodt hangon tudtam folytatni.

– Bárki, aki így gondolja, az bolond.

Rickman csak megvonta a vállát, és újra a játékosokra fordította a figyelmét.

– Nem én vagyok az, akit meg kell győznie.

*****

Lucian

– Szóval – Emma rám mosolygott, ahogy a karjával átölelte a derekamat, és elhagytuk a stadiont.

– Szóval – ismételtem meg, visszafogva a vigyoromat. Túl imádnivaló volt, és tökéletes érzés volt őt magamhoz ölelni. Emma bordán bökött, pont a csiklandós pontomat, az ördögi nő.

Határozottan nem kuncogtam. Elkaptam a huncutkodó kezét, és egy csókot nyomtam az ujjbegyére.

– Jól szórakoztál, Szimatka?

– Igen. – Hümmögve a vállamra hajtotta a fejét. – Látványos voltál. Egy igazán fenomenális játékos.

Az évek során annyi különböző módon mondták ezt nekem, hogy már elvesztette a jelentőségét. De Emma csinos szájából hallani ezeket a szavakat, ahogy a hangja szeretettel és áhítattal átitatott volt, attól semmi mást, csak színtiszta büszkeséget éreztem felduzzadni a mellkasomban. Legszívesebben ujjongtam volna, büszkélkedtem volna… felkaptam volna, és megpörgettem volna magam körül, csak annak örömére, hogy mosolyra, nevetésre fakasztottam őt.

Egy kis ízelítőt kapott abból, hogy ki voltam én a legjobb formámban. Tanúja volt, ahogy a rajongók nekem szurkolnak, és ő is megtehette velük, miközben a szeme büszkeségtől csillogott. Ez arra késztetett, hogy ezt a tekintetet az arcára varázsoljam életem minden napján. A csodálatát akartam, azt, hogy büszke legyen rám mindig.

A mellkasom belesajdult, a kezemet rá kellett szorítanom. De ő nem vette észre. Még mindig a „megerőltetés nélküli teljesítényemről” csacsogott, ami aranyos volt, de ettől szemfényvesztőnek éreztem magam.

Az sem segített, hogy láttam őt Cassandrával beszélgetni. Nem tűnt barátságosnak a szóváltásuk, és ki tudom találni, hogy Cass mit mondott, de nem akartam rákérdezni Emmánál. Főleg azért, mert nem akartam, hogy már ne úgy nézzen rám, mint egy hősre.

Azt hittem, több vagy, mint a hoki, Oz. Már látom, hogy nem vagy.

Idegesített még a tudata is annak, hogy emlékeztem Cassandra utolsó hozzám intézett szavaira, ezért az elmém hátsó felébe suvasztottam, és megfogtam Emma kezét.

A tömeg a parkolóhoz vezető elkerített rész szélén várakozott. Több játékos épp autogramot osztott. Ahogy közeledtünk, elkezdték a nevemet kiabálni. Emma az aranyló szemöldökét fel-le mozgatta.

– Vár a közönséged.

– Nem bánod?

– Miért bánnám? A rajongók megérdemelnek egy kis időt.

Elindultunk feléjük, és hamar elárasztottak az autogramkérések. De, amikor meghallottam, hogy az ő nevét kiáltják, felnéztem.

Észrevették Emmát. És ezek a megrögzött hokirajongók felé özönlöttek. A biztonságiak a közelben voltak, és nem tűnt úgy, hogy Emma túlterhelt vagy ideges lenne. Épp ellenkezőleg, a mosolya bájos és gyönyörű volt, ahogy osztogatta az autogramokat és pózolt a szelfikhez.

– Ő komolyan a te barátnőd?

A srác, akinek épp aláírtam az Osmond mezét, Emmára bámult, aztán vissza rám, mintha nem igazán tartaná hihetőnek. Néhanapján én sem tudtam elhinni – nem azért, akinek ismerte őt a világ, hanem egyszerűen csak azért, mert senkit sem kedveltem jobban nála.

– Igen. Ő az én csajom.

– Te szerencsés szemétláda. – A srác a tinédzser évei végén járt, pattanások virítottak az állkapcsa szélén, a teste még fejlődőben volt. Emlékeztem ezekre az évekre. Nem rémlik, hogy ilyen nyers lettem volna, de nem tudtam vitatkozni az érzéseivel.

– Szerencsésebb, mint gondolnád – visszaadtam neki a tollát és a mezét. Úgy éreztem, oda kell mennem Emmához. De végül nem tudtam megmozdulni. Istenem, ragyogott.

Most értettem meg, hogy mekkora csorbát szenvedett a magabiztossága, amikor először Rosemontba érkezett. Mindig is szép, okos és önfejű volt, de nem érte el ezt a szintjét a magabiztosságnak és boldogságnak eleinte.

Rosemont meggyógyította.

Én is részese akartam lenni ennek az átalakulásnak. Kétség nélkül ő hozott vissza engem az életbe, elérve, hogy jobb ember akarjak lenni. De én tettem érte bármi hasonlót? Tudtam, hogy szeret velem lenni. De büszkévé tettem? Mert a mai nap után úgy térek vissza Rosemontba, mint egy célja vesztett ember.

Az ő csillaga felemelkedőben volt, amíg az enyém leáldozóban. Egy gombóc keletkezett a torkomban, ahogy őt bámultam. Talán megjósolható volt, vagy talán egy beteljesült kívánság, hogy a telefonom rezgett Carlos, az ügynököm beérkező üzenetétől.

Valami, ami keményen mellkason vágott. Rickman és a csapatom vezetője, Clark találkozni akarnak velem.

Carlos: Nem ígérek semmit. De van néhány érdekes ötletük, amit szerintem meg kéne hallgatnod.

Felnéztem Emmára, aki még mindig a tömegben dolgozott, és az ujjaim a telefonom köré szorultak, a félelem és remény furcsa elegye kavargott bennem. Az ujjaim biztosak voltak, ahogy válaszoltam.

Ott leszek.

 

32. fejezet

Emma

Fordította: Elorie

– Gyere velem – megfogtam Lucian kezét, és kivezettem a bungalónk privát teraszára. Egész nap külön voltunk – Lucian megbeszéléseken volt, és én is megbeszéléseken voltam, majd Tate-tel lógtam. Annyi mindent el kellett neki mondanom. Az izgalom és a türelmetlenség úgy gyöngyözött az ereimben, mint a frissen bontott pezsgő. De mindez várhat. Itt és most a mi időnk van.

A Marilyn bungaló foglalt volt, ezért Lucian az ötös bungalót foglalta le nekünk, amelynek volt egy különleges tulajdonsága, amit ki akartam használni. Egy medence.

Megállt a szélénél, és egy apró mosoly játszott a szája sarkában.

– Vajon honnan tudtam, hogy végül ide vezetsz?

Levettem a szandálomat.

– Ezt kapod, ha ártatlan nőket kínzol a késő esti, szexi, villantós vízi műsoroddal.

Nevetett, a hangja gazdag és dübörgő volt. Szabad. Lucian talán még nem gyógyult meg teljesen fejben és lélekben, de lassan elengedte a feszültséget, ami feszítette őt, és elkezdett előbújni a csigaházából. Imádtam ezt.

– Szexi villantós, mi? – Halványzöld szeme csillogott a szürkületben.

– Tudod te, Brick. Kétlábon járó csábítás vagy a szexre. Csábító kísértés.

Az orrlyuka kitágult, de a hangja selymes volt, mint a tejszín.

– A legszebb dolgokat mondod, Szimatka.

– Hmm… most pedig le a ruhákkal, Mézes pite.

Lucian összevonta a szemöldökét, de túlságosan elvonta a figyelmét, ahogy áthúztam a fejemen a ruhámat, ahhoz, hogy csak pár pillanattal később válaszoljon. Amikor megtette, a hangja durcás lett.

– Te vetkőzöl.

Szélesen vigyorogtam.

– Jó megfigyelő vagy ma este, igaz?

Az ajka megrándult.

– Tényleg ezt akarod csinálni?

Tudom, mire gondolt. Magas falak és zöld növényzet vette körül a medencét minden oldalról, de nem egy privát otthon volt. Volt rá esély, hogy meglát minket egy felfedező kedvű, falmászó lesifotós. Valójában elenyészően kicsi esély. De Luciannel mindketten tisztában voltunk a hírnevünkkel. Az volt a helyzet, hogy már nem számított. Ha valaki el akar menni odáig, hogy megszégyenítsen, akkor nem tehettem ellene semmit. Élni akartam. Örülni az életnek és csak úgy lenni.

A hátam mögé nyúltam és kikapcsoltam a melltartómat.

Lucian eleresztett egy halk morgást, amikor félredobtam.

– A pokolba is, Em. Nem hiszem, hogy valaha is ne akarnálak téged.

A tekintete intenzitása olyan érzés volt a bőrömön, mint a bársonykesztyű.

– Helyes, mert meg fogsz kapni. Sokszor.

Morgott, a hang elégedett és kissé ragadozószerű volt. A vágy új hulláma száguldott fel a combomon, megfeszítve a puncimat.

Az ujjamat beakasztottam a bugyimba, de megálltam.

– Te nem vetkőzöl.

Lucian pislogott, mintha épp transzból ébredt volna, aztán egy ferde pillantást vetett rám, miközben lerántotta az ingét. Uram teremtőm, csodálatos testalkata volt, erős, mégis kecses, határozott és feszes. A bőre olajos színe halványkék és szürke árnyalatokat öltött az esti félhomályban. Tartotta a szemkontaktust, amíg az ujjai a farmerja gombjánál tapogatóztak. Elvigyorodtam, és letoltam a bugyimat.

– Basszus… – Keményen kifújta a levegőt, majd elakadt a lélegzete, csak figyelt.

Nevettem, majd lassan besétáltam a vízbe, a lélegzetem picit megakadt a hirtelen hidegtől.

Amikor Lucian először vetkőzöttnekem, az egy műsor volt. Ez most márvilágos volt. Ezúttal a ruhái egy szempillantás alatt lekerültek, és sietségében a nyugágyra dobta őket. Összeszűkült szemmel nézett engem, ahogy a széléhez sétált, és beugrott a vízbe. De amint a közelembe úszott, eliszkoltam előle.

– Szóval így állunk, mi? – kihívóan pillantott rám, szemében nevetés csillant. Aztán utánam jött.

Sikítottam a vicc kedvéért, és kitértem előle. A medence nem volt túl nagy vagy mély, és én sem igazán akartam elmenekülni. Egy percen belül elkapott, kuncogva, ahogy a kemény, meleg testéhez szorított. Nevetve a vizes vállába kapaszkodtam, és egy nedves hajtincset kisöpörtem a homlokából.

– Elkaptál. Most mit fogsz tenni velem?

Hümmögve Lucian megpenderített minket.

– Csinálok egy elméleti listát. – A nagy keze lesiklott a hátamon, és megfogta a fenekemet, figyelemreméltó erekciójának szorítva.

Újra kuncogott, amikor megint fészkelődtem, az ajkamat beharapva a kéjtől és a türelmetlenségtől. A szája elkapta az enyémet, és finomat szopogatta a bántalmazott alsó ajkamat. De nem tett semmilyen további lépést. Nem is kellett neki. Mindketten gyönyörködtünk abban az egyszerű tényben, hogy egymáshoz simultunk, lassan és mélyen csókolóztunk.

– Ezt már elsőre is meg kellett volna tennem, amikor együtt voltunk egy medencében – mondta az ajkaimra tapadva forrón és lustán. A szájához simultam.

– Nos, megpróbáltalak elcsábítani.

– Próbáltál? – Lucian nevetett, ami végül nyögésbe fulladt. – Végül egész éjjel a kezemet dugtam, és azt kívántam, bár te lennél.

A lábamat a dereka köré kulcsoltam, és mocorogtam, épp csak annyira, hogy érezze a nedves puncimat a keménységén. Újra felnyögött, és megszorította a fenekemet. Megharaptam az alsó ajkát.

– Ahogy én is.

– Basszus, Em…

Hosszú pillanatokig csak sodródtunk és csókolóztunk, a szükség és a vágy szavait mormolva. Lucian válla a medence szélének ütközött, és szorosan ölelt engem. Víz csillogott hosszú szempilláin, kiemelve halványzöld szemét, amely nem hideg, hanem szeretettel teli volt.

– Nem kellett volna ellenállnom neked. Kudarcot vallottam.

– Az ellenállás hiábavaló.

Lucian nevetett, lassan és mélyen, de az arckifejezése elgondolkodó maradt.

– Ha belegondolok, hogy végig ezt csinálhattuk volna.

Csókokat szórtam az arcára, az állára, aztán megálltam, és szélesen elmosolyodtam.

– Nos, van itt valami, amire megérte várni.

Megérintette a szemöldököm, lesimítva róla egy vízcseppet, miközben tekintete az arcomat kutatta.

– Istenem, Em, te olyan…

– Mi? – kérdeztem reszkető hangon, a szívem a mellkasom törékeny falán zakatolt.

– Boldognak tűnsz – mondta, ahogy a mosolya felvirult. – Te olyan boldognak tűnsz.

– Azért, mert az is vagyok – bámultam vissza rá. – Miattad.

Lucian nagyot nyelt, a torka mozgott.

– Boldoggá teszlek?

– Persze, hogy azt teszed – megsimogattam a nedves arcát. – Hogyhogy nem tudod ezt?

Csak bámult rám egy pillanatig, aztán lehajtotta a fejét, és vadul megcsókolt. Felvillanyozódott tőle a testem, keresztülsuhant a hasamon, megdobogtatva a szívemet.

– Em… – A szája űzött és dédelgetett. – Te nem tudod… honnan is tudnád… – elhallgatott, újra megcsókolta a nyakamat, az arcomat, a számat. – Minden sötét és üres volt, amíg te nem jöttél. Ízek nélküli. Öröm nélküli.

Megborzongott, homlokát az enyémnek támasztotta.

– Csak nagyon örülök, hogy boldoggá tudlak tenni.

Szorosan tartottam őt, a lélegzetünk összekeveredett.

– Az egók és a látszat világában élek. Azt hittem, hogy a hírnév az, amire szükségem van, és hogy biztonságban leszek, ha ezt megkapom. – Víz hullámzott a mellkasunkon, miközben az arcát tanulmányoztam. – Te nem vagy biztonságos, Lucian. De igazi vagy. Amikor veled vagyok, azt érzem, hogy élek. Én csak önmagam vagyok. Meg kellett ismernem téged, hogy megértsem, ez a legjobb dolog, ami bármelyikünkkel történhet.

Az éjjel leszállt körülöttünk, a víz csobogott, miközben egymást bámultuk. Lucian mellkasa le-fel hullámzott, ahogy tartott engem, befogadva a szavaimat. Amikor beszélni kezdett, úgy tűnt, hogy a hangja a lénye legmélyéről jön.

– Nem tudom, mit tettem, amivel kiérdemeltelek téged, Em. De esküszöm, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy biztos legyek benne, hogy kiérdemeljem a jogot, hogy megtartsalak.

Mielőtt elmondhattam volna neki, hogy már ki is érdemelte, újra megcsókolt, aztán azonnal kiemelt minket a vízből, és az ágy felé vette az irányt.

*****

Lucian

– Istenem, annyira jó érzés. – Egymással szemben feküdtünk, a testünk összegabalyodott, amennyire csak közel lehettünk egymáshoz, így pumpáltam Emma nedves melegébe és felnyögtem. Remegve megmarkoltam a kipirult arcát, és megcsókoltam a puha száját. Órákig szeretkeztünk, finoman és lassan, minden porcikám kielégülésre vágyott, de kitoltam olyan sokáig, amennyire csak tudtam. Egész éjjel ezt csináltuk, és még most is, a reggeli forró napsütésben. 

– Lucian – velem együtt ringatózott, a mellének hegye a mellkasomat súrolta.

Nyögve kettőnk közé nyúltam, megtalálva az édes, duzzadt mellbimbóját, és megcsipkedtem. A puncija fala válaszul összeszorult, és a csípőjével körözött nyögdécselve. Annyira kibaszottul jó.

Olyan jó volt, hogy úgy éreztem, mintha repülnék.

Emma a karomban volt, és minden rendben volt a világban. Nem tudnám pontosan meghatároznia pillanatot, amikor az alapigazságom lett, talán már a találkozásunk első momentumától. Az elejétől fogva megmosolyogtatott, napfénnyel és levegővel árasztotta el a sötétségem, kizárva a világot.

Szükségem volt rá, pont annyira, mint a jégre, ételre vagy vízre. Újra megcsókoltam, megnyalva az alsó ajka dús vonalát.

– Em. Még sosem volt ilyen – suttogtam. – Soha nem volt ilyen.

A tekintetünk egybe forrt, ahogy eltaláltam a pontot, amitől a farkamra élvezett, annyira megszorítva, hogy csillagokat láttam. Követtem őt hosszú, szaggatott nyögésekkel, és elélveztem rövid, kemény lökésekkel.

Üresen és jóllakottan húztam magamhoz igazán szorosan egy sóhaj kíséretében. Egy hosszú pillanatig tökéletes csöndben feküdtünk, megelégedve azzal, hogy csak öleljük egymást. Aztán megdöntötte a fejét, hogy felnézzen rám.

Egy álmos, de elégedett mosoly villant a szemében.

– Csont nélküli pocsolyává változtattál.

Ajka selymes domborulatán végigsimítottam a kezemmel.

– Engedd, hogy újra megtegyem.

Viszonylag komoly voltam. Nem gondoltam, hogy képes lennék megmozdulni még egy ideig. Ő is megsemmisített engem.

Egy drámai sóhajjal hátradőlt, majd a karom ölelésébe bújt.

– Szükségem van egy hosszú, forró fürdőre először. És kávéra. – Felpillantott rám. – Istenem, ölni tudnék a te croissant-odból egyetlen darabért.

Visszafogtam egy vigyort. Mivel még mindig a szállodában voltunk, erre még várnia kellett egy darabig.

– Örömmel tölt el, hogy a péksüteményeimért akarsz engem.

– És a farkad miatt is.

Elfojtottam egy nevetést, aztán lehajtottam a fejem, hogy a nyakához simuljak.

– Pimasz Szimat.

– Hmm. – Az ujjával végigsimított a mellkasomon lévő szőrszálakon.

– Tegnap beszélgettem egy jót az ügynökömmel.

Az adománygyűjtés után Emmának volt egy megbeszélése az ügynökével, amíg én Rickmannel és Clarkkal beszélgettem. Egyikünknek sem volt még alkalma megbeszélni a másikkal a történteket, mert alapvetően kanos tinikké változtunk abban a másodpercben, hogy ismét egyedül voltunk a hotelszobánkban. Nem mondhatnám, hogy siettem volna elmondani neki a híreimet. Tudtam, hogy nem fog jól kijönni. Az övéire koncentráltam inkább.

– Mit mondott az ügynököd?

– Van egy szerep. A rendező és a producerek engem szeretnének. Ez egy hatalmas bestseller thrilleren alapuló dráma.

Megmondta nekem a címét, és füttyentettem egyet.

– Kinek a szerepét szánják neked?

– Beatrice.

Ismertem a könyvet. Beatrice volt a főszereplő, akit vagy lassan őrületbe kergetett, vagy valójában üldözött egy gyilkos. A közönség a legvégéig nem tudta meg. Ha Emmát kiválasztják a szerepre, hatalmas sztár lesz.

– Meg tudod csinálni – mondtam meggyőződéssel.

Megragadta a karom és megszorította.

– Tudom. Érzem. Ez az én szerepem.

Megcsókoltam gyorsan és lágyan.

– Hol vennék fel?

– A legtöbb részt itt, LA-ben. Azt hiszem, lesz néhány jelenet Nevadában is. – Kedvesen mosolygott. – Nem megyek messzire.

Az ígérete megállított. A helyzetünk realitása, hogy hamarosan mennyire meg fogom változtatni lassan felkúszott, hogy újra a belsőmbe bökjön. Nem mondtam el neki a híreimet. Nem voltam rá képes most. Nem tudtam, a boldogsága láttán.

Elnyomtam a gondolatokat, és inkább arra koncentráltam, hogy megcsókoljam az ajkát könnyed csókokkal, amelyeknek nem kellett sehová sem vezetniük, de minden egyes érintéssel öröm hullámzott végig a gerincemen.

Elégedett hangot hallatott, ujjai végigszántották a hajamat.

– Ó, és van itt még valami.

– Valami nagyobb, mint egy ütős szerep egy potenciális kasszasikerben?

– Nos, nem annyira jó, de szerintem elég nagyszerű.

– Mondd el nekem, édes Em.

Hozzám bújt.– El szeretnélek vinni valahová. Eljönnél velem?

– Nem mondod el, hogy hová?

– Az meglepetés.

– Titokzatos. Ez tetszik. Elmegyek – lerántottam róla a paplant, kitéve őt a tekintetemnek. – De előbb te.

Egy hosszú, alapos véleménycsere után mindketten elmentünk.