Prológus - 1. - 2. Fejezet

 

Prológus

 

Lucian

Fordította: MANDY

 

Öt éves voltam, mikor közöltem a szüleimmel, hogy repülni akarok. A szüleim, mivel azért jöttem, hogy tanuljak, bármit megtettek volna az észszerűség határain belül, hogy boldoggá tegyenek. Komolyan vették a könyörgésemet és megszerveztek nekünk egy kisebb repülőutat.

– Nos – kérdezte apám, amint a hangosan rezgő gép hátsó ülésén ültünk – milyen érzés repülni?

Jó volt, meg minden, de én csak ültem ott. A gép repült, nem én. Meghökkentek, aztán elfelejtették a dolgot. De én nem. Sóvárogtam a repülés után. Mélyen a csontjaimban éreztem, hogy muszáj, de nem tudtam megmondani, hogy pontosan miért. Az volt csak a gond, hogy nem tudtam, hogyan érhetném el a célomat.

Két évvel később, apám váratlanul beíratott hokileckékre. Úgyhogy felvettem a korcsolyámat és tanultam. Erősebb, jobb és gyorsabb lettem.

És ekkor jöttem rá. Nem a levegőben voltam, de mégis képes voltam repülni. A jégen.

A jég.

Imádtam a jeget. A jég volt a szeretőm: könyörtelen, hideg, gyönyörű, brutális, nélkülözhetetlen. Meghitt kapcsolatban voltunk – ismertem a ropogós illatát, könyörtelen hűvösségét, különféle hangjait, finom támogatását, amit akkor nyújtott, mikor forogtam és átsiklottam a testén.

Szerettem az első korizástól kezdve. Felszabadított engem és célt adott.

Amikor a jégen voltam, repültem. Nem azzal a lebegő, közvetett repüléssel, hanem gyors és sima száguldással, amikor már nem hús és csont vagy, hanem valami más: egy Isten.

Annyira szerettem repülni a jégen, hogy valószínűleg más pályát kellett volna választanom, talán a gyorskorcsolyát. És néha szabadnapokon kimentem, és nem csináltam mást, csak köröztem a jégen, egyre gyorsabban és gyorsabban.

De csak a korizássimán nem nyújtotta azt a kihívást, amire szükségem volt. Viszont a hoki igen.

Istenem, annyira szerettem a hokit. Mindent szerettem benne. A botom csattanását a jégen, a koronghoz kapcsolódó visszhangját. A játék beszélt hozzám, a fülembe suttogott még akkor is, amikor aludtam, a testem zsongott, mintha még mindig a jégen lennék.

Láttam a mintákat, a játékokat. Megvalósítottam és előcsalogattam őket. Ha a korcsolyázás repülés volt, akkor a jó hoki egy tánc. Öt táncpartnerem volt. És amikor mindannyianösszedolgoztunk? Hát az maga volt a költészet. Egy igazi gyönyörűség.

Semmi sem volt ahhoz hasonlítható, mint mikor leszereled a korongot, elindulsz a védőfalon keresztül és aztán egy kis pöcköléssel megküldöd a korongot és az pontosan a hálóba vitorlázik be. Azonnali merevedés. Minden. Alkalommal.

A hoki meghatározta az életemet. Center. Kapitány. Kétszeres Stanley Kupa győztes– első alkalommal az egyik legfiatalabb csapatkapitányként, akiknek a nevét belegravírozták a kupa nagy csodaszép monstrumjába. Caldergyőztes, Art Ross… és sorolhatnám.

A lényeg, a hoki volt az életem.

És az élet kurva jó volt. A csapatom egy jól olajozott gépezet volt, nem szélhámosok és nem azért csatlakoztak hozzánk, hogy lenyomjanak mindenkit. Ott voltunk a döntőkben, újra futottunk a kupákért. Miénk volt a győzelem.

A fiúk tudták ezt. Volt valami a levegőben – egy elektromos szikra, ami megcsiklandozta a bőrüket, bekerült az ízületeikbe és ettől izgágák lettek. Ilyen érzés volt előtte. És mi nyertünk.

Főleg Brommy volt jókedvű, amikor felvettük a szerelésünket. A nagy kezével leszorította a fejemet és erőteljesen összekócolta a hajamat. – Szép kis fejessalátát növesztettél ide, Ozzy. Kérsz rá valamilyen öntetet?

Eleinte mindenki Ozzy-nak hívott, mivel a családnevem Osmond. Aztán lerövidítették Oz-ra, mint az Óz, a csodák csodája. Mert amikor megszereztem a korongot, csoda történt.

Nem foglalkoztam a fehér fényekkel, amik a szemem előtt ugráltak, pedig Brommy durva bánásmódja miatt forgott velem a szoba – egy pillanatra – és viszonzásul én is fejbe csaptam.

– Nem mindegyikünk formázza a hajzuhatagát, Aranyfürt. De neked minden szépségápolási segítségre szükséged van, amit csak megkaphatsz.

Páran jókedvűen felhorkantak. Brommy szélesen vigyorgott, látni engedte a fogvédőjét és a jobb metszőfoga helyét. Ha nekem kiütötték volna a fogamat, elmentem volna orvoshoz, hogy rögzítsék azt a szart. De Brommy szerette mutogatni. Ez az erős bal hátvéd azt hitte, hogy ettől félelmetesnek látszik.

A lányoknak is szerette elmesélni, hogy elkapott egy a korongot a sisakrácsával. Ez minden alkalommal megnevettette. A nők pedig mindig bedőltek ennek a tökfilkónak, úgyhogy nem vitatkoztam a módszereivel.

– Nem lehetünk mindannyian olyan kis csinosak, mint te, Kapitány.

Megfogta a nyakában lógó Szent Szebasztián érmét, kétszer megcsókolta, aztán visszadugta a felszerelés alá. Nem hibáztathattam ezért a szertartásért. Én a botokat ragasztottam le. Bárki más megtette és… Nos, nem voltam hajlandó engedni, hogy bárki más tegye meg. Vagy megérintse őket a játék előtt. Az ki volt zárva.

– De kérlek. Linz a szépfiú. – Ezért hívtuk Csúfnak. Mily meglepő.

– De Linznek nincs egy csodálatos barátnője, aki megígérte neki, hogy örökké szeretni fogja – bökött meg Brommy vigyorogva.

Kiálltam magamért. – Ez igaz.

Cassandra, a menyasszonyom tényleg csodálatos volt. Szerette a hokit és mindenben egyezett az ízlésünk. Soha nem veszekedtünk. Könnyű volt vele lenni. Mindenről gondoskodott, úgyhogy nem kellett aggódnom semmi más miatt a játékon kívül. Az ő szavai. De én méltányoltam őket.

Nem terveztem, hogy összeházasodunk. De Cassandra olyan könnyen kezelhető volt, hogy amikor megkérdezte, hogy vajon valaha hivatalossá tesszük-e, azt gondoltam, miért ne? Nem mintha nem találnék bárkit könnyedén. De Cassandra volt a cseresznye a tökéletes habos fagyi életem tetején.

A srácok sértegették egymást. Én Jorgennel a botokat ragasztottam le, közben hallgattuk Mario meccs előtti himnuszát, az UnderPressure-t, és igyekeztünk kitérni a kapusunk, Hap útjából. Ha vele packáztál meccs előtt, meg is áshattad a saját sírodat.

Mentálisan rendben voltam. Fizikailag a képességeimet a tökéletességig fejlesztettem. De mindezek mögött már ott volt egy új suttogás, egy nagyon halovány hang, amit nem akartam meghallani. A legutóbbi agyrázkódásom óta próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a nyaggató hangot. Nagyon úgy hangzott, mint az orvosom. Utáltam a fickót.

Tudtam, nem ajánlatos utálni azokat az embereket, akik csak segíteni akarnak. Én mégis utáltam. Mert mi a francot tudott? Jobban ismertem a testemet, mint bárki más. Az életem tökéletes volt. Semmi és senki nem tudja ezt megváltoztatni.

Úgyhogy visszanyomtam azt az alattomos kis hangot az árnyékba, ahová tartozott.

Abban mindig jó voltam, hogy elnyomjam azokat a dolgokat, amik nem számítottak. Koncentrálj a díjra. Koncentrálj a játékra. Ennyi volt. Tartsd tisztán az elmédet és erőben a testedet. Ezt az összpontosítást megtartottam akkor is, amikor a játék kezdődött. Minden játéknál megtartottam.

Csak akkor hallottam újra ezt a hangot, mikor támadásban voltam és a korong belekeveredett a palánkba. Életemben először igazi félelmet éreztem. Ez felvillanyozott. Hipertudatosság szurkálta a bőrömet. Egy idővillanás. Alig két másodperc az életem, ahogy ismertem és a katasztrófa között.

Úgy hallottam, hogy a dolgok lelassulnak a legrosszabb pillanatokban. De nálam nem.

Egy másodperc, harcoltam a korongért, a vállam a palánkhoz simul, hogy megvédjen. A következőben? Az első találattól megpördültem. A második találat, egy teljes sebességgel érkező védő – egy 190 centis, 100 kg-os izomfal – belémcsapódott. A fejem nekivágódott az üvegfalnak. Egy bomba robbant a fejemben. És az a suttogás? Egy erőteljes sikoly volt, ami csak egy szót mondott. Vége. Aztán kialudtak a fények.

 

*****

Emma

 

Az élet jó volt. Szabad volt ilyet mondanom? Néha nem voltam biztos benne. Mintha nyugtáztam volna, hogy boldog voltam és minden, amit valaha is akartam, szép lassan a helyére került, aztán lehet, hogy elkiabáltam. De akkor is, az élet jó volt.

Miután évekig küzdöttem azért, hogy színésznő lehessek –Istenem, az az elkeseredett reklámszerep, amiben egy hasmenéses lányt alakítottam, próbáld ezt megemlíteni egy hétköznapi randevú során, aztán meglátod, mi lesz – de aztán végül főszerepet kaptam egy felkapott TV sorozatban.DarkCastle[1]. A rajongók megőrültek érte. És a szereppel együtt azonnali hírnév járt.

Milyen szeretettel emlékszem az első szereplőválogatásra. A legtöbben üde arcú senkik voltunk, lelkesek és izgatottak, hogy ott lehetünk. Az igazgatónk, Jess, körülnézett, a szeme komoly volt, de csillogott benne egy kis, nos, nem akartam büszkeségnek nevezni, mivel addig még nem tudott rólunk Adamtól, inkább meleg megértésnek, talán, és figyelmeztetett minket.

– Használjátok ki az időt, mielőtt adásba kerülünk, és mozduljatok ki. Tegyétek meg azokat a dolgokat, amiket szerettek. Mert miután a világ látta ezt a show-t, az életetek már nem lesz ugyanaz. A magánélet a múlté lesz. Valahányszor a nyilvánosság elé léptek, valaki észreveszi.

A filmbéli partnerem, Macon Saint, felhorkant. – Még jó, hogy remete vagyok.

A pasi észbontó volt a maga barbár módján – valószínűleg ezért választották Arasmusnak, a harcos királynak –, de a szemeiben látszó távoli hidegség miatt, mégis bíztam benne.

Aztán szerelmes lett. Aztán a zsémbes Macon Saint átváltozott. Mindenkire mosolygott, sokat nevetett, mintha nem tudná visszatartani a boldogságát. Egyszerre volt aranyos és bosszantó.

Bosszantó, mert fogalmam sem volt, milyen érzés az az őrült “odavagyok a partneremért, aki rendszeresen boldoggá tesz és ez káprázatos” kapcsolat. És én tudni akartam. Esküszöm, megtettem mindent, de eddig ez engem elkerült.

Jessnek igaza volt, az életünk gyökeresen megváltozott. A magánélet múlandó volt, valami, amit egy kis előretervezéssel és szerencsével el lehetett érni. Alkalmanként ki tudtam még mozdulni, de nem volt rá garancia, hogy egyedül hagynak vagy, hogy nem fényképeznek le.

Viszont volt jó oldala is, a rajongók imádtak, és cuki kiskölykök is kértek tőlem képeket, ami kicsit fura volt a DarkCastle tartalmát tekintve, így azt kellett feltételeznem, ez inkább az egész Anya Hercegnő szerepemnek szól, mint a nemiségnek vagy a lefejezéseknek.

Már nem voltak ilyen édesek azok a gyökerek, akik szerettek egy hajszállal közelebb állni, amikor egy közös fotót kértek. Megtanultam, hogy nekem kell előbb a vállukra tennem a kezemet, így hatékonyan be lehet állítani a rajongókat elég távolságot tartva tőlem, amivel elkerülhetők a véletlen tapogatások.

Másban is megváltozott az életem. Találkoztam Greggel, egy dögös és laza focistával, aki történetesen imádott engem – az ő szavai szerint. Greg támogatott engem, de nem panaszkodott a fárasztó munkabeosztásom miatt. Az övé ugyanolyan rossz volt, mint az enyém, a szezonban gyakran volt úton. De működtettük.

A DarkCastle-nál töltött harmadik évem végére elégedett voltam, jól éreztem magam a szerepemben. Anya Hercegnőhihetetlen népszerű volt. Az emberek folyamatosan kérdezték Saint-et vagy engem, hogy a karaktereink Arasmus és Anya mikor fognakösszeházasodni. Reméltük, hogy az utolsó évadban választ kapnak a kérdéseikre. Az esélyek jók voltak. Elérték a fellegvárat és ő végül ajánlatot tett.

Nem maradt más hátra, mint hogy Anya igent mondjon és megtartsák az esküvőt. A DarkCastle-nál végzett munka némileg nyugtalanító része az volt, hogy a producerek és írók nem árulták el az első és utolsó epizódok tartalmát a színészeknek valami ultraparanoid titoktartási igény miatt, annak ellenére, hogy titoktartási szerződést is kötöttünk.

– Készen állsz? – kérdezte Saint, ahogy körben ültük az asztalt, kezünkben a szövegkönyvekkel.

– Ahogy mindig is, szépfiú.

Jókedvűen felhorkantott. Mogorva természete ellenére én tényleg szerettem vele dolgozni. Soha nem volt önző és soha nem próbálta meg átvenni a szerepet. Mindegyik kollégám nagyszerű volt. A munka kihívás volt, de felülemelkedtünk rajta és úgy dolgoztunk együtt, mint egy család. Nos, egy olyan család, aki mindent beleadott, hogy tönkretegye egymást a képernyőn.

Amikor mindenki készen volt, elkezdtük a felolvasást. Már majdnem közeledtünk a végéhez, mikor a vér kezdett kifutni az arcomból és az ujjaim jéghidegek lettek. Egyre világosabbá vált, hogy Anya meg fog halni. Csak ültem ott, dermedten olvastam a soraimat, túlságosan is tisztában voltam a többiek szánakozó tekintetével, hagytam, hogy közeledjen a kézirat végső pillanata, mikor Anya fejét fejszével levágja az ő, és Arasmus legnagyobb ellensége.

Amikor elhagytam a termet, és egyedül ültem a lakókocsiban, ami a következő szezonban már nem lesz az enyém, az nagyon betalált. Munkanélküli lettem. A boldog világom nem létezik többé. Az álomszerepem a múlté.

Fájt a szívem és küzdöttem, hogy féken tartsam az ismeretlentől való félelmemet, így hát hazamentem. Volt egy albérletem abban a kicsi izlandi városban, ahol a filmet forgattuk. Greg velem volt, mivel a szezonja véget ért és még nem kezdődött az edzőtábora.

Alig vártam, hogy kiáztassam magam az apró kádban, aztán összebújjak Greggel, aki hagyja majd, hogy a vállán sírjam ki magam és megvigasztal, hogy minden rendbe fog jönni.

Csakhogy ez nem így történt. Annyira el voltam veszve a saját bánatomban, hogy a lakáson belüli zajokat fel sem fogtam, míg meg nem láttam őket. Az őket alatt Greget értettem és a fiatal pincérlányt, aki tegnapelőtt este felszolgálta a vacsoránkat.

Nagyon furcsa volt látni a barátom pucér fenekét, ahogy szélesre tárt combok között döfködött. Így nézhetett ki akkor is, amikor rajtam volt? Mert azt kellett mondjam, hogy inkább nevetségesnek tűnt, ahogy dugott, mint egy meghibbant nyuszi. Másfelől soha nem tetszett ez a bizonyos módszere, ritkán élveztem el, amikor így kalapált, mint egy darab húst. Partnerének úgy látszott ezzel nincs problémája. Vagy megjátszotta, vagy tényleg szerette. Meglehetősen lelkes sikolyai gyorsan abbamaradtak, ahogy megpillantott engem, és kifutott az összes szín az arcából.

Sajnos Gregnek kicsit tovább tartott, míg észrevette, hogy a lány megdermedt alatta, mindig is önző szerető volt. Amikor végül észrevett, olyan nyugodt volt, mint mindig, izzadt válla mögül figyelt engem anélkül, hogy megmozdult volna, hogy leszálljon a nőről.

A csend úgy ütött be, mint egy kalapács. Vagy mint egy fejsze. Miért ne? Egy fejsze több dolgot is elszakíthat ma. Greg kétszer is nyelt, a tekintete rámmeredt, mintha nem hitte volna el, hogy ott vagyok. A saját lakásomban.

A hangja kissé remegett, mikor végül megszólalt. – Korán jöttél.

Annyi mondanivalóm lett volna. Üvölthettem volna, sírhattam volna. De le voltam zsibbadva. Teljesen. Úgyhogy az egyetlen dolog, amit mondani tudtam, az volt. – Vicces, én azt hiszem, pont idejében jöttem.

És ezzel a gondosan felépített életem, amire olyan büszke voltam, porrá omlott.

---

[1]Sötét Kastély

1. fejezet

 

Lucian

Fordította: MANDY

 

Egy igazságot megtanultam az életben: Egy nő gyengéd gondoskodása, aki szeret téged, a legjobb menedék, amikor össze van törve a lelked. Természetesen nem gondoltam volna, hogy a nő, akihez rohanni fogok, a nagyanyám lesz. Igen, ő szeretett engem. És igen, a háza, Rosemont, kitűnő menedék volt. De a szomorú igazság az, hogy semmi más nem maradt nekem. A menyasszonyom elhagyott, a karrieremnek vége lett és össze voltam törve.

Ahogy említettem, Rosemont-ban voltam. És nyilván állok nagyanyám rendelkezésére. Olyasmi, hogy magánélet nem létezett, ha vele éltél. Nem Kotnyeles volt a középső neve, de lehetett volna.

Vicces, dallamos hangjával sikerült túlharsognia a kalapálásom hangját. – Van ez az csodálatos új találmány, amit úgy hívnak, szögbelövő, Titou. Vagy legalábbis azt mondták.

Egy sóhajt elnyomva letettem a kalapácsomat és felé fordulva ott találtam őt a létrám tövében, csípőre tett kézzel, vékony vörös ajkain gyengéd, de kicsit szemrehányó mosollyal.

– Szeretem a kalapácsomat.

Egy villanás csillant meg üvegzöld szemeiben. – Egy férfi nem nőhet annyira hozzá a szerszámaihoz, hogy kizárja a világ többi részét.

Esküszöm az Istenre. Ez volt most az életem – összeszorított fogakkal tűrtem a megátalkodott nagyanyám szexuális szójátékait.

– Szükséged van valamire, Mamie[1]?

Nemsikerült felidegesítenie, sóhajtott egyet és leeresztette a vállát. Az egyik selyem kaftánját viselte és amikor a kezeit bosszúsan felfordította, úgy nézett ki, mintha egy kicsi fej ragadt volna egy libegő narancssárga-kék függöny tetejére.

Visszanyeltem egy vigyort, különben kinyomozta volna, min mosolygok és a nap hátralévő részében meg lett volna sértődve.

– Emlékszel CynthiaMaronra?

– Nem mondanám.

– Ő egy nagyon kedves barátnőm. Egyszer találkoztál vele mikor ötéves voltál.

Ez tipikusMamie volt, örök társasági ember, aki tökéletesen felidézett mindenkit, akivel valaha is találkozott. Nem vettem a fáradtságot, hogy kifejezzem, nem mindenkiben van meg ez a tehetség.–Rendben.

Nem tudtam, mire akar kilyukadni ezzel, de azt tudtam, hogy úgyis ki fogja bökni.

– Cynthiának van egy unokája, Emma – motyogott a bajsza alatt.–Szegénykémnek nem volt könnyű mostanában és pihenésre van szüksége.

– Idejön, ugye? – Ez nem az én házam volt. Mamie meghívhat bárkit, akit csak akar. De basszus, én azért jöttem ide, hogy elmeneküljek minden elől. És ebbe beletartoznak a vendégek is.

– Hát persze, hogy idejön – mondta sértődötten.– Különben miért beszélnék róla?

Kicsinyességlett volna tőlem, ha panaszkodom.

Rosemont mindig is a béke szigete volt annak, akinek szüksége volt rá. A hatalmas spanyol gyarmatibirtok,amit több vendégházzal egészítettek ki, a Santa Ynez-hegység lábánál fekvő,Montecitóban volt. Az arany kaliforniai napsütésben fürdött ez a hatalmas birtok, ragyogó rózsáktól és friss citromtól illatozott, és a Csendes óceánra nézett. Rosemontban lenni azt jelentette, hogy szépség és áldás vesz körül. Számomra ez mindig menedék volt. A gyógyulás helye. Az évek során mások is, akiket Mamie meghívott, ugyanezt a gyógyulást tapasztalták.

– Csak egy kérdés volt– motyogtam, és hirtelen úgy éreztem magam, mint az a dühös tizennégy éves fiú, aki akkor voltam, mikor először jöttem ide, hogy aztán itt éljek.

Tett egy újabb bosszús mozdulatot, de aztán egy kézlegyintéssel elintézte a mogorvaságomat. –Ma érkezik. Azt gondoltam, négy körül kávézhatunk és sütizhetünk.

Hirtelen rájöttem, hogy mire megy ki ez az egész. De játszottam a tudatlant. Részben, mert rémület futott végig a gerincemen, részben pedig mert ez zavarná a nagyanyámat. Á, a játszmák, amiket folytattunk. A felismerés, hogy ez volt az egyetlen játék, amit valaha is játszhatok, gyorsabban szegte a kedvem, mint egy hideg, sötét kútba zuhanó kő.

– Rendben – léptem le a létráról. – Akarod, hogy abbahagyjam a munkát, amíg tart a bulid?

Fojtott francia káromkodások sora következett, mielőtt az oldalamat ért éles csípéstől majdnem felkiáltottam.

Mamie szemei fagyos-zöld résekké szűkültek. – Ó, te mostanában tesztelsz engem, Titou.

Tudtam, hogy így van. Megbánás szorongatta a torkomat. Szar volt a közelemben lenni. Mamie volt az egyetlen, aki el tudott viselni engem. Tisztában voltam vele. Láthatólag nem tudtam túltenni magam rajta, ez volt a probléma. Az egész életem elbaszódott. Legtöbbször annyira voltam csak képes, hogy ne ordítsak és őrjöngjek annyira, amíg a hangom el nem megy.

A legjobb és legbiztosabb megoldásnak az tűnt, hogy nem beszélek, amíg csak nem igazán szükséges.

Még a nagymamámtól sem tudtam bocsánatot kérni. Beragadt itt, a mellkasom közepén egy böhöm nagy csomó.

Újra sóhajtott. Engem vizslatott azokkal a hideg-zöld szemeivel, ami ugyanaz az árnyalat volt, mint az enyém. Gyakran mondták, hogy ezekbe belenézni olyan, mintha egy tükörbe bámulnának – annyira visszatükröződtek. Azok a szemek egy pillantással képesek voltak miszlikbe vágni bárkit. Ez nem csak mendemonda volt;most megnyúzva éreztem magam én is.

Hideg, bütykös ujjaival megcirógatta az arcom, mire igyekeztem nem összerándulni. Nem szerettem mostanában, ha az emberek hozzámérnek. Egyáltalán nem.

Elhúzta a kezét és láthatóan összeszedte magát. – Na, akkor. Elvárom, hogy csatlakozz hozzánk.

– Nem.

Tökéletesen kiszedett szemöldökei felszaladtak. – Nem?

Kétévesnek éreztem magam. És rohadt ingerlékenynek. Megdörzsöltem az arcomat és megpróbáltam újra.– Az lenne a vége, hogy véletlenül megsérteném a vendégedet vagy valami számodra kínos módon elcseszném az egészet.

Ez nem volt hazugság. Elvesztettem minden képességemet a kedvességre, kiszivárgott belőlem és soha nem tért vissza. Néha eltöprengtem azon, hogy mennyire megváltoztam, és olyan gyorsan, hogy már nem éreztem jól magam a bőrömben.

– Azt hiszem, a vendégünk kezelni tudja a hozzád hasonlókat – mondta Mamie szárazon.

Ne dőlj be neki.

– És miért is?

De bedőltem neki. Bassza meg.

A mosolya önelégült és győzedelmes volt. – Ő Emma Maron. Ismered őt, nem?

Emma Maron. A név a keményen bántalmazott agyam körül táncolt. Ismertem ezt a nevet. De honnan? Emma… távol ülő, indigókék, nagy őzike szemek és telt, csábos ajkak képe jelent meg lelki szemeim előtt. Ovális arc, amit acélkék végű fehér haj keretez.

A felismerés úgy csapott belém, mint a villám. Anya királynő. Emma Maron a DarkCastle egyik sztárja volt. A kellemesen szép, de brutálisan heves Anya királynő, aki seregeket vezetett szeretője, Arasmus, a Harcos Király mellett. Oké, rajongója voltam. A műsoré. Amelyikben legalább négy fő sztoriszál futott egyszerre. Mindazonáltal alig akartam elhinni, hogy ennyi időbe telt, mire beazonosítottam a nevét. Vacak volt az agyam mostanában.

– Te meghívtál ide egy színésznőt?

– Azt mondták, hogy a híres emberek jobb szeretik privát környezetben nyalogatni a sebeiket – mondta Mamie fapofával.

Egy pont neki.

– És miért kell nyalogatnia a sebeit? –Muszáj volt rákérdeznem. – Ő a legnépszerűbb aktuáliskábelműsor sztárja.

– Már nem, szegény pára. Alighanem kivágják belőle. Valami gonosz varázsló levágja afejét egy fejszével az évad végén.

– Mi a franc? –Őszintén szólva megdöbbentem. Anya őrülten népszerű volt. Az évadzáró még nem került adásba, de sejtettem, hogy nagy felfordulás lesz.

– Vigyázz a szádra, Titou.

– Bocsánat, Mamie. – Amikor feldühödött, mocskosabb szája volt, mint nekem, de mégis csak ő volt a nagyanyám.

– Hm… – nézett rám egy pillanatra. – Túl sokat árultam el. Ez az információ szigorúan bizalmas. Bajba kerülhet, ha ez napvilágra kerül.

– Mégis kinek mondanám el? – mutattam körbe az emberek nélküli birtok felé, ami jelenleg az egész társadalmi életemet jelentette.

– Igen, ez igaz. De most már te is belátod, hogy ez a tökéletes hely neki. Itt teljesen egyedül vagyunk.

– Ha magányra van szüksége, az egy okkal több arra, hogy inkább ne is kerüljek az útjába.

Az utolsó dolog, amire szükségem volt, hogy csinos szőke színésznőkkel bájologjak.

– Csitt – intett le.

– Mamie– kezdtem fáradtan. Egész idő alatt rohadt fáradt voltam. – A válasz, nem. Nem szocializálódom. Nem leszek láb alatt, és nem fogok kalapálni sem, amíg esztek, rendben?

Egymásra meredtünk. Egy méh zümmögött körülöttünk, vibrált a fülembe. Meg sem rezdültem.Bármit is látott Mamie az arckifejezésemben, megenyhülve csóválta a fejét. – Rendben. Egyedül fogom vendégül látni. Bár, hogy mit mondhatnék egy fiatal nőnek, hogy szórakoztassam, elképzelni sem tudom.

A nagyanyám volt a legszínesebb és legélénkebb személy, akit csak ismertem. És a hivatásomat tekintve, ez nagy szó volt. Fájdalom hasított a szívembe. A korábbi hivatásom.

Lehajoltam és megpusziltam az arcát. – Biztos vagyok benne, hogy ki fogsz találni valamit.

Hümmögött – egy hosszú, elnyújtott hanggal, ami azt jelentette, hogy nyilvánvaló dolgot közöltem –, aztán rám vetette könyörgő pillantását. – Szükségünk lesz valami finomságra a kávé mellé…

Mamie tudott a legjobban manipulálni, de pokoli átlátszó is volt benne. Megrándult a szám.–Gondoskodni fogok róla.

Már léptem vissza a létrára, mikor egy utolsó támadásba kezdett.

– Ó, és neked kell elhoznod Emmát a reptérről.

És ez volt az. Kétség nélkül tudtam, hogy a kotnyeles nagymamám párkeresést folytat. Mindketten tudtuk. Azzal a különbséggel, hogy Mamie tényleg azt hitte, hogy jó esélye van a sikerre. Mekkorát tévedett. Bedobhatta volna a világ legtökéletesebb nőjét, az sem számított volna. Már nem.

– Mamie…

– A gépe tízkor érkezik…

– Nem.

– Úgyhogy lassan indulnod kellene.

– Mamie…

Zöld tűz villant fel a szemeiben. – Ne tedd próbára a türelmemet, Lucian. Már megígértem Emmának, hogy valaki elhozza a reptérről. Te fogsz menni.

Amikor a nagyanyám így beszél, hallgass. Nincs kifogás.

– Rendben, Mamie. Én fogok menni.

Egy biztos, nem hiányzott, hogy lássam az elégedettség csillogását a szemeiben.

– Jó. Oxnardban van.

– Oxnard. – Már kiabáltam. – És mi a pokolért nem repült Santa Barbarába?

Megvonta a vállát. – Valami szakszervezeti sztrájk van és elterelték a járatokat.

– Nagyszerű –Oxnard egy órányira volt, ha jó volt a forgalom. Ami sosem volt jó.

– Egy hős vagy, drágám.

Ja. Persze. Egy hős.

Szó nélkül összepakoltam a szerszámaimat. Hadd higgye, hogy ő nyert. Felveszem Emma hercegnőt a reptéren. Udvarias leszek, amennyire csak bírok, aztán rohadtul távol maradok tőle. A nagyanyámnak pedig együtt kell élnie ezzel a csalódással.

 

*****

 

Emma

 

Azonnal észrevettem a srácot a poggyászkiadónál. Főleg, mert jóképű volt. A javából. A jóképűségnek különböző típusai voltak. A hibátlanul csinos fiú, a csinálj-egy-fotót-és-akaszd-ki-a-szobádba,-hogy-imádhasdféle.

Aztán ott volt a nyers-és-vad, akiből áramlik a szexuális energia, láb-elgyengítő-gyomor-remegtető féle – a javából. Ebben a fickóban túltengett a magabiztosság.

Menő volt a laza csípőjével, magabiztos járásával, ahogy elindult felém. Figyeltem, ahogy közeledik, képtelen voltam úgy tenni, mintha nem vettem volna észre. Hogy is tehettem volna? Legalább két méter magas volt, széles vállakkal, keskeny csípővel, lapos hassal és izmos combokkal. Koromsötét haja, ami elütött olíva árnyalatú bőrétől, rendetlen tincsekben hullott a homlokára.

Még túl messze volt ahhoz, hogy megállapítsam a szeme színét, azon kívül, hogy világosak voltak, és szigorú, sötét szemöldök alól bámultak vissza rám.

Ó, Istenem.

A vonzereje újabb hulláma csapott át rajtam, olyan erősen, hogy majdnem a hasamra szorítottam a kezem, hogy megtámasszam magam. De még időben elkaptam és leráztam. Mert nem számít mennyire vonzó a srác, nem számít, milyen szexi a magabiztossága, minden alkalom, amikor valaki közeledett felém a napokban, óvatosságra adott okot. Attól a pillanattól fogva, hogy eldöntöttem, a színművészetet választom, hajszoltam a hírnevet, szükségem volt a védelmére és az erejére, hogy megkapjam a szerepeket, amikre vágytam. Most, hogy sikerült, azon kaptam magam, hogy küzdök a korlátaival. Már nem tudtam kimenni egyedül anélkül, hogy ne kockáztattam volna kényelmetlen találkozásokat a sajtóval vagy egy rajongóval, akik nem értették, mi az a magánszféra. Amikor első alkalommal történt, megijedtem. Most egyszerűen védtek.

Egy pillanatra elszomorodtam a védelem hiánya miatt, amivel azóta utaztam, hogy a DarkCastle befutott, de most már túl késő volt tenni bármit is. Egyedül voltam és ő egyértelműen felém tartott.

Talán útmutatásokra lett volna szüksége, vagy valami ilyesmi. Ebben az esetben nem lenne szerencséje. Ahogy a többi ezer másik utasnak, nekem sem kellett volna itt lennem. Az Izlandról San Franciscoba tartó járatomnak Santa Barbarában kellett volna leszállnia. Oxnardba tereltek minket és ez a hely egy valóságos állatkert volt.

Azt mondták, hogy a sofőröm emiatt a változás miatt valószínűleg egy kicsit késni fog. Úgyhogy meghúztam magam a székek közelében, és folyamatosan kerestem az egyenruhás embert, aki egy Maria felirattal ellátott táblát tart a kezében. Maria volt a kódnevem, ha utaztam. Nem túl ötletes, de hát ezt tette a munkám.

Fehér Jackie O. szemüvegem biztonságából figyeltem, ahogy Mr. Magabiztosság közeledik felém. Nem próbált elbűvölni egy sármos mosollyal vagy akár egy kedves arckifejezéssel. Valójában kissé bosszúsnak tűnt, szigorúan egyenes szemöldökei összefonódtak, száját összepréselte. Ez nem tompította a dögössége összhatását. Basszus, egyáltalán nem.

Épp ellenkezőleg, komoly veszélye merült fel annak, hogy csak vihogni tudnék, mint egy szerelmes tini, ahogy felém közeledett, de eléggé távol állt meg tőlem ahhoz, hogy udvarias maradjon, viszont eléggé közel, hogy megfigyeljem a részleteket.

A haja nem fekete volt, hanem dús sötétbarna. Becsületes, nyílt arca volt, olyanéles vonásokkal, hogy egy öreg szobrászmester is megcsodálná. Horgas orra közepén volt egy dudor, mintha abban a pontban eltörött volna az orra. Semmi lágyság nem volt az arcán, kivéve a száját, ami akár érzéki és bársonyos lehetett volna, ha nem szorítja össze komor vonallá.

De az igazi látványosság a szeme volt. Ó, Istenem, azok a szemek. Szájtátva bámultam. Nem tehettem róla, lenyűgözőek voltak. Mélyen ültek a szemöldöke szigorú vonala alatt, hosszú, sűrű szempillák keretezték őket és hátborzongatóan jeges zöld színük volt.

Amikor az én kinézetemre került a sor, én későn érő voltam. Túl nagy szemeimnek és éles, vékony arcomnak köszönhetően a gimiben a fiúk egérnek vagy nyúlnak hívtak. Utáltam és sokáig szégyenlős voltam a férfiakkal szemben. De az idő és a színjátszás mindent megváltoztatott.

Mindig is vonzó, sármos férfiakkal voltam körülvéve. Ez kéz a kézben járt a szakmával. A vonzerő csak egy másik árucikk volt. Még akkor is, ha eleinte lelkes és szemtelen voltam a férfiakkal. De soha nem gyengültek el a térdeim egyetlen pillantástól. Soha egyikük sem taglózott le ilyen eszméletlenül, mint ez a férfi a mogorva tekintetével.

Még abban sem voltam biztos, hogy a hirtelen elálló lélegzetem a vonzalom vagy az összeomlott idegeim miatt volt. Nem mindennap sétál be egy őrülten vonzó srác magabiztos léptekkel és néz rád úgy, mintha bárhol a világon szívesebben lenne. Őszintén szólva fogalmam sem volt, mi van vele. Kísértésbe estem, hogy hátrapillantsak a vállam fölött és megbizonyosodjak, hogy nincs mögöttem egy stáb, akik valami nemzeti basszunk-ki-a-hírességekkel műsort forgat.

Volt valami furcsán ismerős benne, mintha már ezelőtt többször láttam volna. Pedig ez nem lehetséges. Emlékeztem volna egy olyan srácra, aki így nézett ki, mint ő. Biztos bejegyeztem volna a képzeletbeli naplómba és kétszer is aláhúztam volna.

És akkor ez az egész még rosszabb lett. Mert megszólalt. És te jó Isten, neki aztán volt hangja, édesen selymes. Éreztem a torkom mélyén és a térdeimben is.

– Te vagy Emma Maron.

Hagytam, hogy a hangja zengő foszlányai elárasszanak, elmerültem a hallgatás puszta élvezetében, mielőtt felfogtam volna, mit is mondott. Tudta, hogy ki vagyok.

Egy rajongó.

Belém csapott a csalódottság. A rajongók határozottan kívül estek a lehetséges udvarlók listáján. Túl fura lenne és…Mi a fenéért gondoltam randizásra? Nem azért voltam itt, hogy találkozzak valakivel. Egy pihentető kiruccanás miatt jöttem, hogy könyveket olvassak, vagy, hogy akár egész nap aludjak, titokban nyalogassam a sebeimet. És ez a férfi mindössze csak egy kérdést tett fel.

És csak annyit várt el tőlem, hogy válaszoljak. Láthatólag kevés türelemmel, mivel úgy tekintett rám, mintha egy szerencsétlen probléma lennék, amit meg kell oldania. Aminek semmi értelme nem volt, hiszen ő jött oda hozzám.

Egyik lábáról a másikra állt, hosszú vastag combizmok mozogtak a viseltes farmerja alatt. Elnyomtam egy hőhullámot és összpontosítottam. Talán zavarban volt. Abban kellett lennie.

Elővettem a nyilvános mosolyomat. Udvarias. Barátságos, de nem túl barátságos.–Igen, Emma vagyok.

Hanyagul bólintott és elkezdte kihúzni a telefonját. – Én…

Ó, Istenem. Egy képet akart. Mostanában folyamatosan ez történt és általában örömmel teljesítettem. Kivéve, hogy most épp egy tizenhárom órás repülőút van mögöttem, nyűgös és fáradt voltam. Még a hajam is fájt. De, ami sokkal fontosabb, felkeltené a figyelmet. A figyelmet, amit nem tudnék egyedül kezelni, ha emberek tolonganának körülöttem. Egyszer már átéltem ezt és rettegtem, hogy újra megtörténhet.

– Sajnos nem pózolok szelfikhez ellenőrzött körülmények nélkül – vágtam bele, mielőtt a kérése még kínosabbá tette volna a helyzetet. – De örömmel adok egy autogramot, ha van egy tollad.

A szavaim megdermesztették, még mindig a telefonját húzta ki a zsebéből. De aztán pislogott és egy zavart mosoly kísértete lebegett szép formájú szája sarkában. – Azt hiszed, egy autogramot akarok?

Rémület éles tüskéi robbantak végig a bőrömön.

– Én…ööö… –Basszus.–Nem?

– Nem. – Kihúzta a telefonját és bekapcsolta. – Azért jöttem, hogy elvigyelek. AmalieOsmondhoz. – Nem igazán tudta elrejteni azt az apró önelégült mosolyt, majd odaadta a telefont.–Csak meg akartam mutatni neked a visszaigazoló emailt.

Ó, Isten, hagyd, hogy elnyeljen a föld és elsüllyedjek.–Én… Annyira sajnálom. Azt hittem…

– Vettem észre.

El tudtam képzelni a derűs csillogást a fagyos zöld szemeiben, erős vonásainak többi része mozdulatlan maradt. Ami még jobban kiborított.

– Én csak… Mostanában, amikor az emberek közelednek felém, általában autogramot vagy képet akarnak.

– Értem. – A szája széle megrándult. Egyszer. – Előfordul.

Bizton állíthatom, hogy ilyen szokatlan jelenet még soha nem történt. Évek óta először éreztem magam esetlen, szégyenlős gyereknek, amilyen sokáig voltam és keményen küzdöttem azért, hogy túljussak rajta. Egy választásom volt csak. Vagy megadom magam a szégyennek és meghátrálok, vagy kivágom magam és játszom egy kicsit. Úgyhogy összeszedtem magam és kierőltettem egy remélhetőleg fesztelen mosolyt.–Fogalmad sincs.

Furcsán felmordult, mintha küszködne, hogy tartózkodjon a hozzászólástól. Kínos szünet állt közénk, majd eszembe jutott egy gondolat, és egyenesebben álltam. – Várj, nem a megfelelő nevet mondtad.

Szemöldökei dölyfösen felszaladtak és biztos voltam benne, hogy ezzel már számtalanszor elérte a célját. De nem ma, Pimasz Úr. Ugyanolyan nézéssel viszonoztam a pillantását.

Egy hajszálnyival lejjebb engedte a szemöldökét és a szája határozottan megrándult. – Akkor… te nem Emma Maron vagy?

Hahh.

Összehúztam a szemeimet. – Van egy speciális kód név, amit a sofőrök használnak, mikor értem jönnek.

Világosan látszott, hogy nem szereti, ha sofőrnek hívják. De hogy tudtam volna máshogy elmagyarázni? Technikailag ő volt az én fuvarom. Vagy talán mégsem. – Ez egy egyszerű biztonsági eljárás.

A szeme körüli keménység megenyhült. – Igazad van. A biztonság fontos. – Maga elé meredt, miközben a tarkóját vakarta, nyilvánvalóan ideges volt. – Basszus… Nem emlékszem semmilyen… á! Rendben.– Jégzöld szemei győzedelmes pillantással néztek rám. – Maria.

Megkönnyebbülés árasztott el. Nem akartam, hogy ez a srác egy potenciális zaklató vagy gyilkos legyen, vagy bármi ilyesmi. Az igazság az, hogy nem akartam ilyen dolgok miatt aggódni. Igen, szerettem színészkedni, és szerettem, hogy idáig jutottam, de volt idő – szinte minden pillanat, amit kint töltöttem a való világban – amikor nem akartam mást, csak levetni azt a bőrt és a régi, egyszerű önmagam lenni, akit senki se ismer és senki nem vesz észre.

Most, hogy átment a teszten, figyelmét a csomagszállító felé fordította, visszatért a zord tekintete.–Van poggyászod?

– Gondolom, ez költői kérdés volt.

Felvonta az egyik szemöldökét, de a szenvtelen kifejezése nem változott.

Kemény dió.

– Oké...– fújtam egyet. – Sajnálom, de mi is a neved?

Zárkózott Úr pislogott, mintha őt magát is sokkolta volna, hogy elfelejtette megmondani a nevét.–Hát… Lucian.

– Biztos vagy benne? – Oké, nem tudtam uralkodni magamon. Olyan komoly volt, és látva a repedést a szélein, furcsa kis izgalom áradt szét bennem.

Lucian sötét szemöldöke összeszaladt. – Azt hiszed, hogy nem tudom a saját nevemet?

– Haboztál.

Lucian felmordult és nagy kezeit a keskeny csípőjére tette.

– És nem tudom… nem nézel ki Luciannak.

– Komolyan.

Olyan szórakoztató volt ugratni. És olyan könnyen bedőlt neki.

– Lucian fehér lenvásznat hord és papucscipőt. Mentaszörpöt kínálna, mielőtt eladna neked egy antik ruhásszekrényt.

– Úgy hangzik, mint egy huhogás. Akkor szerinted mi legyen a nevem?

– Te inkább Brick vagy. Biztos valami ex-sztársportoló vagy, akit valami nagy sérelem ért és most dühében elrejtőzik a világ elől és elissza a fájdalmát.

Újra pislogott és a feje egy hajszálnyit megrándult, mintha telibe találtam volna.

Aztán újra, talán csak képzeltem, mert csupán egy újabb nyájas pillantást vetett rám, és az a kedvesszexi hang ugyanabban a pimasz stílusban gördült ki a száján.–Bármennyire is szeretnék többet hallani a Macska a forró bádogtetőn legújabb feldolgozásáról, Maggie, de jönnek ki a poggyászok.

Lángba borult az arcom. Istenem, tudja a számomat. Amikor ideges voltam, hajlamos voltam visszaesni abba a szerepbe, hogy játéknak vagy filmnek képzelem a világot. Már jó rég volt, mikor megnéztem a Macska a forró bádogtetőn mozis változatát, de valóban, Lucian ugyanolyan mogorva, ámde jaj-de-szexi volt, mint Paul Newman. Hogy lehet azért hibáztatni egy lányt, hogy elkalandozik?

– Rendben. – Egy sóhajt elnyomva elindultam a poggyászkiadó felé, ő pedig mellém szegődött lépést tartva velem. Határozott lépése könnyen illeszkedett az én gyors járásomhoz. Igazából nem akartam eltávolodni tőle, úgyhogy lassítottam, a sarkaim csattogtak a fényes linóleumon.

– Melyikek a tieid?

– Ó, fel tudom kapni… – Kemény tekintete egy sóhajjal elnémította a szavamat.–Az alumínium Fendik, piros szalagokkal.

Erre Lucian szó nélkül – és tényleg túl nagy és túl durcás volt ahhoz, hogy Lucian lehessen – megfordult és elkezdte leszedni a csomagjaimat a szállítószalagról. Amikor az utolsót is levette, újabb pillantást vetett rám.

– Ez mind a tiéd? – kérdezte, mintha az egész kelengyémet hoztam volna. Csak négy bőrönd volt.

– Hacsak nem szenvedek hirtelen amnéziában, igen, mind az enyém.

– Hmm.

Két morgás és egyhmm. Kedves.

– Szeretek felkészült lenni – voltam kénytelen hozzátenni.

Egy sunyi, oldalpillantást vetett rám. – Mégsem volt nálad kéznél egy toll.

– Egy toll?

– Az autogramhoz, amit akartam.

Áááá.

– Ha autogramot akarsz, Brick, akkor tollal a kezedben kell jönnöd felém.

– Ezt megjegyzem magamnak.

Nos, ez szórakoztató utazás lesz.

---

[1]Mamie-Nagyika

2. fejezet

 

Lucian

Fordította: MANDY

 

Rájöttem, hogy Emma Maron személyesen sokkal gyönyörűbb, sokkal erősebb. Habár a haja most aranyszőke volt fehér és kék helyett, azonnal felismertem őt és heves vonzalmat éreztem iránta. Egy évvel ezelőtt az első szóra hagytam volna magam levenni a lábamról, és már tervezgettem volna, hogy csábítsam az ágyamba. Örömömre szolgált volna, hogy Nagyi az utamba hozta őt. Nos, igen, mindent megtettem volna, ha nem lettem volna jegyben. A tény, hogy egyszerűen elfelejtettem, hogy el voltam jegyezve, felkavaró volt.

Ez a nő egy két lábon járó figyelemelterelés volt. Mostanában nem jöttem ki jól a figyelemelterelő dolgokkal. Különösen nem, ha vattacukor mosolya és mesterlövész magabiztossága van. Isten tudja, verbális csapásai tökéletesen célba találtak. Ennek a kombinációnak nem kellett volna szexinek lennie. De az volt.

Az egész testem összerándult, mikor kinyitottam a terepjáróm utas felőli ajtaját és vártam, hogy beszálljon. Egy rövid pillanatra megállt, rám nézett azokkal a nagy indigókék szemeivel, mintha azt várná, hogy fogjam meg a kezét és segítsem beszállni a kocsiba. Mire a bennem lévő szúrások az egész testemre kiterjedő görccsé alakultak át.

Nem akartam megérinteni. Veszélyes lett volna. Mint valami esetlen fiú, féltem a fizikai kontaktustól ezzel a nővel, mert lehet, hogy addig kekeckedne velem, hogy még több hülye választ hánynék élénk ömlengésére. De aztán csak egy gyors, lélegzetelállító mosolyt villantott rám és meglepő könnyedséggel beugrott. Megkönnyebbült sóhajjal csuktam be az ajtót.

De ez rövid életű volt. Az út több mint egy órás volt. Egy órára be voltam zárva egy szűk helyre a világ kedvenc barbár hercegnőjével.

Bár úgy nézett ki, mintha a légynek sem tudna ártani. Természetesen a Dark Castle-ben varázserővel rendelkezett, le tudta olvasztani az arcokat szegény szerencsétlen lelkekről. Fikció vagy sem, ez azért óvatossá teszi az embert.

Egy görcsöt kidörzsölve a nyakamból beszálltam a kocsiba. És akkor megcsapott az illata. Öt másodperc az átkozott kocsiban és az egészet átitatta, dús és édes illat, illatos körte és angol krém. Ne, ne gondolj cukrászkrémre. Arra sem, hogy belenyalsz.

A reakcióm pokolian aggasztó volt. Már egy éve nem éreztem a szexuális szükség vagy vonzalom megcsillanását. Még csak nem is hiányzott – ami szintén aggodalomra adott okot. De beletörődtem az apatikus állapotomba. Ugyanolyan hatásosan, mint ahogy a csatlakozót dugjuk az aljzatba, Emma Maron az ébrenlétbe sokkolta a rendszeremet. És ez nem tetszett.

– Szóval, milyen messze van a ház? – kérdezte, ahogy beindítottam a kocsit.

Túl messze. Egy örökkévalóság.

– Körülbelül egy óra.

Nem hiányzott az a kis riadalomránc, amitől összefutottak a szemöldökei. De gyorsan kisimította és visszaült. Már a repülőtéren kívül voltunk, mikor megtörte a csendet. – Ez jó móka lesz.

Száraz szarkazmusától valami szokatlan késztetést éreztem egy belülről fakadó mosolyra. De visszanyeltem. – Ó, határozottan.

– Milyen szót is használtál korábban? – Puha szája ravasz mosolyra görbült. – Huhogás, ugye?

– Egy huhogás és egy kiáltás – jelentettem ki szenvtelen arccal, amivel megnevettettem. Jézus, a nevetése. Rekedt és könnyed. Olyan hálószobai nevetés. Mocorogtam az ülésben, majd az útra koncentráltam.

De nem tudtam megállni, hogy ne nézzek rá. Hiba volt.

Istenem, gyönyörű volt. Egyszerűen és tisztán gyönyörű. Kerek arccsontjától állkapcsa finom kanyarulatáig, olyan arca volt, amit a szobrászok márványba foglalnak és a többiek évszázadokon keresztül bámulhatnak.

Természetes, hogy gyönyörű volt. Színésznő volt. Ami azt jelentette, hogy bálványozták a képernyőn. Emma Maron, azaz Anya Hercegnő, a Dark Castle leendő királynője és hódítója. A fiúkkal szoktuk nézni a műsort, amíg utaztunk a meccsek között. Anya volt a kedvencünk. Különösen mióta…

Láttam a melleit. Olyat ütött, mint a korong a sisakon, és a füleim csengeni kezdtek. Láttam azokat a tökéletes krémszínű maroknyi melleket édes rózsaszín bimbókkal, amik felfele mutattak, dacolva a gravitációval és szinte könyörögtek azért, hogy szívják őket. Figyeltem, ahogy négykézláb volt, hetyke mellei ugráltak, ahogy Arasmus hátulról belécsapódott.

Valójában elpirultam. Én. A srác, akire nők tucatjai vetették magukat a gimi óta minden este. Olyan sokszor szexeltem és oly sokféleképpen, hogy már szinte ködbe vesztek az emlékek. Nem szégyelltem semmit és semmi nem hozott zavarba. Annyira belelovalltam magam a témába, hogy már égett az arcom. Közel egy év teljes szexuális érdektelenség után a farkam úgy döntött, hogy érezteti a jelenlétét és ágaskodni kezdett. Épp most. Most, hogy be voltam szorítva egy rohadt autóba kevesebb, mint egy méterre egy nőtől, végre merevedésem volt. Hurrá.

Egy rohadt kéjencnek éreztem magam.

– Legalább gyönyörű utunk van – mondta, megtörve forró gondolataimat krémszínű mellekről és vattacukor bimbókról.

– Hmmm – ennyit voltam képes mondani.

De igaza volt. Egy ideig a part mentén mentünk és sokan itt megálltak megcsodálni az óceánt, de kétségeim voltak afelől, hogy Emma Maron is megtenné. Ami jó is volt így. Ő koncentrálhatott a tájra, én pedig a vezetésre. Ő helyette. Nem, mintha megkönnyítette volna. Hallgatásomat nem vette célzásnak.

– Ne vedd sértésnek…

– Ami azt jelenti, hogy meg fogsz bántani – vágtam közbe szárazon.

– De te nem tűnsz sofőr típusnak – fejezte be szórakozott hangon.

– Azt hittem, én vagyok az ex-sportoló, aki szereti elinni a bánatát. – Habár én csak visszadobtam a korábban feldobott labdát, valami mély és kényelmetlen érzés szorította a gyomromat, túl közel járt az igazsághoz. Nem ittam. De a többi?

Szelíd sóhaja elterelte a figyelmemet. – Nos, nehezen tudom elképzelni, hogy a jó öreg Brick felajánlja bárkinek is, hogy elhozza a reptérről. Különösen, ha az egy órányi útra van.

Megfogott. Kicsit erősebben szorítottam a kormányt. – Amalie a nagyanyám.

– Á. – A világ megértése volt ebben az egy szótagban. Kibámult az ablakon, mielőtt beszélni kezdett. – Még soha nem találkoztam vele.

– És mégis eljöttél meglátogatni?

Kényszeredetten mosolygott. – Fura, mi?

– Nem fogok ítélkezni.

Erre felhorkant, de neheztelés nélkül. Vetettem rá egy pillantást és a tekintetünk összeakadt. Eleresztettünk egy rövid mosolyt, mintha azt közöltük volna, hogy mindketten tele vagyunk szarságokkal. De aztán vállat vont.

– Én… nehéz időn mentem keresztül és felhívtam a nagyanyámat. Ő mesélt nekem erről a csodálatos birtokról, amit Rosemontnak hívnak, és az elbűvölő barátjáról, aki ennek a tulajdonosa. – Emma egy félénk pillantást vetett rám, mielőtt folytatta. – Ő mondta, hogy ez tökéletes hely lenne, ahol elbújhatok, amíg újra magamra találok.

Ekkor behúzta a nyakát a válla közé, mintha felkészült volna a gúnyolódásomra. De tőlem ezt nem kapta meg. A tény, hogy kiszolgáltatottá tette magát, egy lehetséges kicsúfolásra egy teljesen idegen ember előtt, váratlan védelmezési hullámot indított el bennem, így én is adtam magamból valamit.

– A szüleimet megölték egy autóbalesetben, amikor tizennégy éves voltam. – Leintettem azonnali együtt érző szavait. – Amalie egyszerre lett anyám és nagyanyám. A második férje, Frank épp akkor vette meg Rosemontot. Úgyhogy itt éltünk, míg iskolába jártam. Nagyon jó hely a…

Gyógyuláshoz. Gyászoláshoz.

Megmarkoltam a kormányt és szántam egy kis időt arra, hogy elnyomjam annak az elveszett, dühös kölyöknek az emlékeit. De hasztalanul. Mégis visszajöttek. – Nem mennék olyan messzire, hogy azt mondjam, ez valamiféle varázslatos hely… – Persze, ezért rohantál ide, ahogy csak bírtál. – De gyönyörű és privát. És Amalie pedig a leghatározottabban vigyázni fog rád.

Különösen ez a gondolat tett egyszerre boldoggá és zavarttá. Emmának kellett valaki, aki vigyázni fog rá. De miért pont ezt a helyet választotta, ahonnét nem tudna megszökni? Többet beszéltem ennek a nőnek néhány perc alatt, mint hónapok óta bárkinek.

Szerencsére Emma csak bólintott és elgondolkodva nézett ki az ablakon a hegyekre, amelyek mellett elhúztunk.

– Segítettem neki az ingatlan rendbetételében – késztetést éreztem, hogy beszéljek, bár nem tudom, miért. Ezt nem kellett neki tudnia. De még mindig nem fogtam be a számat. – Többnyire a vendégházakat. Az évek során romlásnak indultak. A tiéd is fel lett újítva.

Fogd be Oz, te fajankó!

– Nem kételkedtem benne – mormolta.

Áldott csend állott be. Körülbelül tíz másodpercig.

– Szóval vállalkozó vagy?

Egy részem nevetni akart. Másik részem üvölteni az ürességbe. Ez lettem én. Egy srác, akinek megannyi rajongója volt, tömegek ácsorogtak egy-egy meccs után abban a reményben, hogy autogramot kaphatnak. Egy férfi, akitől a hoki világ azt várta, hogy újabb Stanley Kupa győzelmet szerez a csapatának. Most pedig semmi más, mint egy srác, aki a nagyanyjának dolgozik, és híres színésznőt fuvaroz, akinek halványlila gőze nincs arról, hogy ő kicsoda.

Nem mintha elvártam volna tőle, hogy nagy hokirajongó legyen. De még csak a felismerés egy szikráját sem láttam rajta. Voltak nemzetközi kampányaim is, energiaitalokat reklámoztam, egy óragyárat, sport autókat és egészség bárokat. Basszus, feltehetőleg Los Angelesben élt az év nagy részében. Sunsetben és Los Felizben is lógott egy-egy tizenöt méteres óriásplakátom, amin a botomat tartom a kezemben és nincs más rajtam, mint egy szűk, piros boxeralsó és a mosolyom.

Az ostoba plakátokra gondolva, melyek másolatai bejárták a világ nagyvárosait, eszembe jutottak a srácok megjegyzései, hogy Lucky Luc az ékszeres zsákjával henceg, és elborzadtam.

Talán jobb is volt, hogy nem ismert fel. Talán azért is volt, mert mikor megkérdezte, hogy hívnak, azt mondtam, hogy Lucian. A szüleimen kívül senki sem hívott Luciannak. Mindig Oz-nak vagy Lucnak hívtak.

Az oldalamon a kíváncsi kis Emma egy hangot hallatott. – Helló? Föld hívja Luciant! – szólt, emlékeztetve arra, hogy nem válaszoltam a kérdésére, miszerint vállalkozó vagyok-e.

– Valami olyasmi.

Bekapcsoltam a rádiót. Azaz igazság, hogy egyáltalán nem is vágytam rá, hogy felismerjen. Az csak további kérdésekhez vezetne és az elkerülhetetlen igazsághoz, hogy már soha többé nem leszek képes azt az egy dolgot csinálni, amit a legjobban szerettem az életemben.

Nehéz szívvel, komor csendben vezettem tovább. És most az egyszer Emma sem forszírozta az udvarias csevegést. A Csendes-óceán teljes végtelen kék valójában nyílt meg előttünk. Napfény szikrázott a vízen, feldobva arany csillámokat, amik ragyogtak és tündököltek. Elővettem a napszemüvegemet és feltettem, miközben Emma ó-zott és á-zott.

– Az év nagy részében Los Angelesben éltem – mondta egy halvány mosollyal –, de az óceán látványát sosem lehet megunni.

Régebben én is így gondoltam. A kocsi kanyargott az úton, ahol a piszkos barna és zöld árnyalatú hegyek úgy látszottak, mint tengerbe lépő ősi dinoszaurusz lábak. Legalábbis egyszer gyerekként ezt mondtam a Nagyinak. Az emlék egy kicsit enyhítette a tarkómtól a homlokomig húzódó szorító érzést.

Egyenletesen lélegezve kinyögtem gyorsan. – Ez gyönyörű – aztán vezettem tovább. Erősödő fejfájásom ellenére nem tagadhattam le azt a szépséget, ami Emma Maront is megérintette. A kaliforniai tengerpart lenyűgöző és lehengerlő volt. Az óceán nekicsapódott és habzott a gránit sziklákon és örvényekben kavargott, aranyszínű strandok apró darabkái körül.

Emmához hasonlóan én is visszatértem Kaliforniába, hogy a föld beleivódjon a megtépázott lelkembe. Hogy megtaláljam a békét. De nem találtam. A béke elkerült engem. A fejemben fokozódott a fájdalom, belemélyesztettem az ujjamat, ami a szemeim hátsó részét is elérte. És a fájdalommal jött a hányinger is, sűrű és ragacsos. A fenébe is, bassza meg! Már hetek óta nem volt migrénem. Miért most?

De tudtam a választ. Az orvos mondta nekem, hogy hirtelen stressz hatására lehet fejfájásom. Ez volt ő. Akaratlanul kirángatott a zsibbadtság szép és biztonságos gubójából, és én nem akartam felébredni.

Letekertem az ablakot, nem voltam hajlandó engedni neki. Emma halkan Fiona Apple-el énekelt. Szerintem nem volt tudatában, de én nem bántam. Lágy és édes volt a hangja. Szép figyelemelterelés.

A nap feljebb emelkedett, a ragyogás fokozódott. A fejfájásom is erősödött ettől. Vékony verejték ült ki a bőrömre, a fények visszatükröződtek az óceánról és az út egyetlen homályos folttá mosódott össze.

A migrén eddig még sosem tört rám vezetés közben. A megaláztatás harcolt a józanésszel. Az út nem az a hely volt, ahol szórakozni lehetett a férfiúi büszkeség nevében. Meg kellett állnom. El kellett mondanom neki, hogy nem vagyok alkalmas a vezetésre. Lassan kiengedtem a levegőt és készültem bevallani Emmának.

De ő szólalt meg előbb. – Nem bánnád, ha behajtanánk a következő kiállóhoz? Ez olyan gyönyörű, szeretnék egy képet csinálni az Instagramra.

Nem volt okom panaszra, úgyhogy bólintottam egyet, ami miatt a gyenge agyam ide-oda lötyögött a fájdalom levesben, ami megszállta a koponyámat. Válaszként fények robbantak előttem. Összeszorítottam a fogaimat és így próbáltam lélegezni.

Az egész helyzet feldühített. Szakadt izmokkal korcsolyáztam, felhasadt szájjal és betört orral. Úgy tartottam a botomat egy negyed szezonban, hogy a törött ujjaim hozzá voltak ragasztva. De ezt nem tudtam kezelni. Ez az egy dolog leterített.

Miután befordultam a félköríves poros-kavicsos kiállóba, leállítottam a kocsit amilyen gyorsan csak lehetett és gyakorlatilag kitántorogtam az autóból. Emma nem vette észre, könnyű lábakkal kiugrott és kiszaladt a széléig.

Az óceán kék volt, ahol a habok hulláma találkozott a parttal. Egy kissé lejjebb a part mentén szörfösök bukdácsoltak a deszkáikon, várva egy jó hullámra. Emma hátrahajtotta a fejét és mélyen belélegezte a tenger illatát. A napfény megérintette aranyszínű haját és tökéletes briós színűvé tett a bőrét. Egy pillanatra el is feledkeztem a lüktető fejemről. Még arról is elfeledkeztem, hogy a francba kell lélegezni.

Lenyűgöző volt. Biztosan fázott abban a fehér nyári ruhában, ami rajta volt, a levegő nedves volt és lengedezett a szellő. De nem mutatta. Ehelyett szélesre tárta a karjait, mintha átölelné a világot és a napfény áttetszővé tette a fehér pamut szoknyáját, feltárva édes kis testének vonalait.

Semmi közöm nem volt ezekhez a dolgokhoz, főleg nem hozzá. Mégsem tudtam uralkodni magamon. Emma Maront lehetetlen volt figyelmem kívül hagyni. És nem csak a szépsége miatt, hanem ahogy magába szívta az örömöt, mintha az egyszerű lélegzés egy ajándék lenne. Talán az is volt, de én pillanatnyilag nem éreztem.

Magamban szitkozódva a víz fele néztem, követtem a nyomát, mélyeket lélegezve, hogy csillapítsam a migrénemet. De a migrén beintett nekem és olyan erővel árasztott el, hogy próbáltam visszanyelni az öklendezést.

– Ez fantasztikus, nem? – mondta Emma.

– De.

– Hónapokig forgattam Izlandon, ahol szintén gyönyörű tájak vannak – locsogott Emma a pokoli fájdalmam hátterében. – Némelyik olyan hátborzongató, mint egy holdbéli táj, de engem továbbra is a Csendes-óceán nyűgöz le. Olyasmire késztet, hogy térdre hulljak és hálát adjak, vagy valami ilyesmi.

Én is térdre akartam esni. De nem valami óceán Isten miatt. Talán a fájdalom Istenek előtt, ha csak egy pillanatig is azt gondolhatnám, hogy magamra hagynának.

Nem vettem észre, hogy közeledik, csak amikor már mellettem állt. Akkor is csak egy elmosódott színes folt volt, meleg bőrillattal. De tisztán hallottam őt.

– Figyelj csak Lucian, azt akartam kérdezni… – Megállt, egy fél nevetést hallatva, mintha a megfelelő szavakat keresné. – Ez egy kicsit kínos…

Szakértő vagyok a kínos dolgokban mostanában, szivi.

A látásom eléggé kitisztult ahhoz, hogy lássam, ahogy gyengén mosolyog és tördeli a kezeit – Istenem, ne engedd, hogy most ismerjen fel.

– Csak annyi, hogy egy kicsit autóiszonyom van… Hosszú repülőutam volt és most ilyen hamar egy autóban kell ülnöm.

Ki kellett volna gúnyolnia. Tudnia kellett, hogy alig pislákolt bennem az élet és mégis ez volt a megoldása. Élesítettem a látásomat és kritikus szemmel néztem rá. Egy kicsit zöld volt, a torka elszorult, mintha nem tudna rendesen nyelni.

– Beteg vagy? – ennyi volt az ötletes válaszom.

Még zöldebb lett, halvány izzadtság ült ki a sima bőrére. – Ez hülyeség…

– Nem hülyeség. Megtörténik.

Kedves arcának a vonalai megfeszültek. – Azt hittem, segíthet, ha lehúzódunk, de… – Rám kényszerítette a tekintetét. – Borzasztó baj lenne, ha én vezetnék egy darabig?

Vékony ujjait összeszorította. Istenem, mi egy pár voltunk.

Mivel én nem voltam alkalmas a vezetésre, ő pedig felajánlotta…

– Rendben – mondtam. – Persze, ha erre van szükséged.

Elégedett arckifejezése vicces dolgokat művelt a mellkasom közepével. – Nagyon szépen köszönöm.

– A kulcs a gyújtáson van. – Mondtam neki egy gyenge bólintással, aztán elindultam az anyósülés felé.

– Nagyszerű. Csak egy pillanat. – A kilátó másik szélén parkoló kocsi felé ment. Egy öregember ült ott egy leharcolt kerti széken a platója mellett, és egy hűtőből palackozott vizet árult.

Emma vett párat, kézbe vette őket és elindult vissza felém. Lehet, hogy csak képzeltem a lendületet a lépésében, mert találkozott a tekintetünk és olyan volt, mintha hányinger hulláma árasztotta volna el. De egy mély remegő lélegzettel legyőzte, aztán átadta nekem a jéghideg palackokat.

– Úgy látom, ez nekem is segít. Szolgáld ki magad, ha szomjas vagy.

A víz segíteni fog. Nagyon is. Megnéztem a hideg üvegeket az ölembe majd a nőt, aki a kocsi előtt sétált el. Ezt tette volna értem? Nem tudtam volna megmondani. Ami bosszantó volt. És nyugtalanító.

Kinyitottam egy üveget neki és egyet nekem, aztán a többit bedugtam az ülések közötti nagy tárolóba. Emma becsúszott a vezető ülésre és azonnal magához igazított mindent.

Furcsa, hogy én ezt is szexinek találtam? Talán. De túlságosan le voltam nyomva ahhoz, hogy érdekeljen. Épp csak annyit döntöttem az ülésemen, hogy engedjen a nyomás a derekamon, aztán megfogtam az üveget és jól meghúztam. Aztán majdnem sírtam a megkönnyebbüléstől, ahogy a hideg víz átmosta a torkomat.

– Tudod, merre kell menni? – kérdeztem, bár nyilvánvalóan tudta, melyik irányba kell mennünk, én pedig meg tudtam mondani, hogy mikor kell lefordulni.

Válaszhangja is sokat mondott, de egyszerűen csak ennyit szólt. – Montecito fele megyünk, ugye?

– Igen.

Emma nyugodtan fordult vissza az útra. Ahogy elindultunk, lehúzta egy kicsit az ablakokat, hogy friss levegőt engedjen be, aztán bekapcsolta a légkondit. Gyors pillantást vetett felém, és elmagyarázta. – Ez segít hányinger esetén is, tudtad?

Igen, tudtam.

Morogtam, aztán a napszemüvegem mögött lecsuktam a szemeimet. Megittam a vizemet és hagytam, hogy a friss levegő megnyugtasson. Emma halkan dúdolt egy dallamot és egy percbe telt, mire rájöttem, hogy A Muzsika hangjából a „Maria-t”.

Valami okból ettől nevethetnékem támadt. Nem rajta, vagy a dalon, de neki biztos úgy tűnt volna. Inkább ittam még vizet, miközben sima könnyedséggel vezetett.

– Jól vezetsz – találtam rá a hangomra.

Kis vigyor játszott az ajkain. – Kételkedtél bennem?

– Nem azt mondtam. Gondoltam, hogy érthetsz hozzá, ha azt kérted, hogy te vezethess.

– Lehet, hogy áltattam magam – ellenkezett kedvesen. – Saját önértékelésem teljes egésze veszélyesen alkalmatlan.

– Sok ilyen emberrel találkoztál, igaz?

A szeme sarka összeráncolódott. – Néhánnyal.

– Hmmm.

Leelőzött egy lassabb autót. – Az az igazság, hogy szeretek vezetni. Különösen ilyen festői utakon. Visszatérve Izlandra, néhányan béreltünk a szabadnapjainkon pár sportautót és közösen végigvezettünk a vidéken. – Úgy tűnt, elmerült a gondolataiban, melankolikus kifejezéssel az arcán.

– Anya hercegnő vitte a műsort.

A váratlan megrázkódtatása látható és gyors volt.

Basszus.

Aztán széles mosollyal felém fordult. – Nézed a Dark Castle-t?

Dupla basszus.

– Az egy jó műsor. Néztem… – Meccsek között az úton. – Néha.

Az önelégültség jól állt Emma Maronnak. Bár, már kezdtem azt hinni, hogy minden jól áll Emmának.

– Akkor kedvelted Anyát, mi?

Anyát. Nem őt. Anya egy szereplő volt egy műsorban. Egy szereplő, akit láttam meztelenül és... kurva élet. Kibaszott, kurva élet.

Kicsit feljebb húztam a lábamat, hogy eltakarjam az ágaskodó farkamat. De nem tudtam megállni, hogy ne képzeljem el a meztelen melleit. Bassza meg. Én voltam a legrosszabb kéjenc.

– Jobban szerettem sértetlen fejjel – motyogtam, kicsalva egy vidám nevetést Emmából.

– Igen, én is – mondta mosolyogva, de hamar elhalványult, és tudtam, hogy az elevenébe találtam.

– Gondolom, Amalie mondta neked.

– Megesküdtem a titoktartásra. Nem, mintha lenne valakim, akinek elmondhatnám.

Ez mintha megnyugtatta volna. De aztán vékony vállai összeestek. – Végül ki fog jönni. Egy látványos fináléban.

A finálé hat hónap múlva került adásba. – Tudtad? Hogy te…

– Lefejeznek fejszével? – rángatta a szemöldökét.

Felkuncogtam. – Igen, azt.

A műsor arról volt híres, hogy a cselekményeket nemcsak a rajongók, hanem a színészek elől is eltitkolták.

– Nem – mondta higgadtan. – Addig nem, míg nem olvastam a forgatókönyvet a felolvasáson.

Ismertem ezt a hangot, a keserű fájdalom keverve a zavarral, mintha csak kíváncsi lenne, tényleg megtörténhet-e ez a szarság, ami velem megtörtént? Túl jól ismertem.

Figyelmeztetés nélkül megölték. A társai előtt.

– Ez egy szarság, Em.

Egy pillanatig hallgatott, mielőtt válaszolt. – Ez biztosan az, Lucian.