24. - 25.- 26. Fejezet

 

24. fejezet

Lucian

Fordította: Hannah

– Nem pislogsz –mondta Brommy, gondolataimba vágva –, és ez ijesztő.

Nyugágyakon ültünk a medence mellett, sört iszogattunk, miközben lement a nap. Egy adott ponttól már nem is figyeltem Brommy fecsegését, és úgy tűnik a pislogást is abbahagytam.

Pillantásomat a vízről felé fordítottam.

– Nos, igen az ijesztő, hogy olyan régóta néztél engem, hogy feltűnt egyáltalán.

Brommy felhorkant, és meghúzta a sörét.

– Haver, legalább tíz perce beszélek, tőled meg egy rendes választ nem kaptam. Egyszer még azt is megkérdeztem, hogy szerinted melyik előnyösebb a gyantázás vagy a borotválás?

Megállítottam a sörösüveget a levegőben.

– Válaszoltam?

– Morogtál –pufogott, és letette a kőre a sörét. – Mi a helyzet Ozzy? Ritka ramaty a kedved. Nem is, nem is ezt akartam mondani. Semmilyen kedvedben vagy. Rohadt furcsán üres vagy és megrémítesz.

 Azért válaszoltam neki, ahelyett, hogy csak morogtam volna valamit, mert valódi aggodalom jelent meg rajta, amit hasztalanul próbált elrejteni.

– Csak nem vagyok jól ma.

Nem vagyok jól. Így is mondhatjuk, milyen jól hangzik.  Nem vagyok jól. Nem pedig, mint akit kicsináltak.

Emma látványa ma reggel mellbevágott. Azt hittem tudom kezelni. Hogy képes vagyok közönyösen szembenézni vele, mint ahogy minden mást kezelek most az életemben. Micsoda vicc.

Egy pillantást vetettem rá, és képtelen voltam lélegezni. Teljesen lefagytam, nem tudtam mit tegyek vagy mit mondjak. Ott ült a kanapén, minden porcikája annyira földöntúlian gyönyörű volt, hogy fájt ránézni, de minden porcikája távoli és zárkózott. Sötétkék szeméből tovatűnt a pimasz mosoly. Tovatűnt minden meghittség érzése. Olyan volt, mintha elveszítettem volna egy végtagom. És tudtam, hogy elszámítottam magam, hibáztam. Nagyon is.

Nem mentettem meg magam egy lehetséges szívfájdalomtól. Már teljesen odavoltam ezért a nőért.

– Nem ette meg a reggelimet.

– Tessék? – Ráncolta homlokát Brommy összezavarodva.

A francba. Kimondtam hangosan. Megdörzsöltem a fájó pontot a mellkasom közepén. Tudtam, a szívem volt ott. Minden fájdalmas dobbanását éreztem. Mégis hideg és üres volt.

– Emma –böktem ki. A pokolba, még a nevét is fájt kimondani. – Visszautasította a reggelit.

Brommy felegyenesedett.

– Itt készítitek a reggeliket?

Felháborodott morgás tört ki a torkomból.

– Mit gondoltál, ki készíti? – Ez az ember látott sütni.  A kurva életbe, állandóan én sütöttem a srácoknak. Két évig, Cake-[1]nek becéztek, ami nem volt mókás.

Brommy megvonta vállát.

– Igazából, arra nem gondoltam. – Pillanatnyi kényelmetlenséget éreztem, vajon szánalmas-e, hogy mindenkinek én főztem és sütöttem. Tavaly nem tettem volna. Ó, sütni mégis sütöttem volna, ellazított. De nem vállaltam volna magamra, hogy nap mint nap, mindenkor és mindenkit etetek.

De most, ez olyasmi volt, ami segített épen tartani az elmém, és elterelte a figyelmem dolgokról, amikre jobb nem gondolni. Sajnos ez nem működött, ha Emmáról volt szó. Minden percben rágondoltam, miközben a reggelijét készítettem. Beletettem minden lelkifurdalásom, és reményem, hogy minden rendben van.

Ő meg érintetlenül visszaküldte.

Ismét megdörzsöltem a mellkasom. A saját átkozott hibám.

Brommy napozóágya nyikorgott, ahogy felém fordult.

– Oké, akkor tisztázzuk. Azért bámulod a medence vizét, mert reggelit készítettél Emmának, ő meg nem ette meg.

– Nem. Nem azért.

– Mostanában szarul hazudsz Oz. – Visszafeküdt, és elnyúlva kényelembe helyezte magát. – Összejöttetek a lagzin, ugye?

– Tessék? –csattantam fel. Francba. Nem fogok arra gondolni. Nem gondolhattam Emma puha bőrére, az ajkaira az enyémen. Nem. Kurvára ne gondolj rá. – Honnan a pokolból veszed?

Lazán megvonta vállát.

– Nem nagy dolog. Epedeztél utána, nyilván úgy vélte –grimaszolt egyet – vonzó vagy. Az esküvők romantikusak, gondolom. Legalábbis úgy tűnik, kanossá válnak tőle az emberek.

– Jézusom.

– És ott maradtatok éjszakára. Gyerünk Oz. – Tekintetében szórakozottság csillant. – Csak én vagyok. Ismerlek. Megdugtad és…

– El se kezd, Brom. Nem dugtam meg. Jól van. – Az ördögbe, akartam. Meg kellett volna tennem. A leghülyébb pasi vagyok a földön.

– Ha te mondod –vonta meg ismét vállát. – Ja, jobb, ha azt mondod, ha most meg visszautasítja a kajádat. Biztos úgy volt…, nos, a pokolba is, egy adott pillanatban mindenkivel megtörténhet.

– Mi történhet meg? –kérdeztem komoran.

Szélesen, gonoszan, vigyorgott.

– Tudod –fFelemelte a mutató ujját, majd legörbítette.

Csak bámultam rá. Szigorúan.

– Ide figyelj, szarcsimbók. Nem ereszkedtem le. Nem szexeltünk, mert… – Forróság kúszott fel a nyakamon. Miért Brommy-val beszélem ezt meg? Mert nem volt más. És valamilyen okból kifolyólag, meg kellett szabadulnom attól, ami a lelkemet nyomta. Megráztam a vállam. – Nem volt óvszer.

Elgondolkodott egy pillanatra.

– Ah. Felkészületlen voltál. Újonc hiba, Ozzy fiú.

– A felkészülés azt sugallja, hogy számítottam valamire.

– Tényleg nem számítottál rá? –döbbenete komolynak tűnt.

Felhorkantam.

– Ha hiszed, ha nem, megpróbáltam tartani a távolságot.

– Mi a jó kurva faszért akarnád távol tartani magad Emma Marontól? – Most meg szinte sajnálkozott.

Végig simítottam az arcomon, és hátrahajtottam fejem a napozóágyra.

– Kurvára nem tudom, Brom. Mert ő nem az az egyéjszakás kaland típusú nő?

– Nem, nem az –értett egyet velem. – Ő inkább,’’Ó köszönöm, Istenkém, hogy ennyire szeretsz, kitartok és remélem soha nem jön rá mekkora hülye balfék vagyok’’ fajta nő.

– Kösz. És ezt pont Mr. Soha El Nem Kötelezi Magát mondja. – Brommy megpróbált támogató lenni, ami a Cassandrával folytatott kapcsolatomat illette, de kifejezetten rossz ötletnek tartotta a leánykérésemet.

– Hé, én soha nem mondtam azt, hogy soha. Ha találok egy lányt, aki a legsötétebb pillanatokban is képes megnevettetni, akkor rohadtul megteszek mindent, hogy megtartsam.

Összeroppant a mellkasom. Emma volt az egyetlen, aki ezt számomra valaha is megtette. A tény, hogy ezt Brommy is tudta, bebizonyította milyen hajthatatlanul makacs voltam.

Egész életemben azon voltam, hogy megvédjem azokat, akiket szeretek, vagy, hogy bebizonyítsam a legjobb vagyok a sportban. Önálló voltam. Nem is akartam ezt másképp. Mert nem tudtam mit veszítek. Nem ismertem Emmát.

Nehezemre esett nyelni.

– Azt mondtam neki, hiba volt bármit is elkezdeni. Hogy csak szórakoztunk.

– Seggfej –mondta együttérzőn.

– Beszélnem kell vele –morogtam, egyetértve.

– Nincs itt.– Sal hangjára mindketten összerezzentünk.

– Jézusom –motyogott Brommy. – Hogy az ördögbe mozogsz olyan halkan?

– Sok évi lopakodás. –Helyet foglalt a mellettem lévő szabad napozó végén. – Úgy könnyebb hallgatózni.

– Imádom, hogy milyen szégyentelenül mondja ezt – mondta nekem Brommy.

Szinte egyetértettem, de aztán lefagytam.

– Várj. Hogy érted, azt, hogy nincs itt?

Sal a körmét piszkálta.

– Elment. Ma, kora délután.

– Elment? –ültem fel kiegyenesedve. A vér zubogott, szívem felgyorsult. – Elment?

– Attól, hogy ismétled, nem lesz kevésbé igaz –mutatott rá Sal segítőkészen.

– Sal.

– Mi van? – rámnézve, megrebegtette a szempilláit, esküszöm két percre voltam attól, hogy a medencébe dobjam.

Biztosan látta rajtam, mert nagyot sóhajtott.

– L.A-be ment hétvégére, házakat nézni. Azt mondta, minél hamarabb talál, annál hamarabb szabadul meg tőle Amalie.

– Korábbi lopakodó expedíciód által szerezted az infót? –kérdezte Brommy.

– Nem. Amalie mondta. Mindent elmondunk egymásnak. – Nézett rám sokatmondó tekintettel.

Visszanéztem rá. De a szívem nem igazán volt benne. Nem, a szívem arra törekedett, hogy kiugorjon a mellkasomból, vagy hogy felmásszon a torkomba. Úgy tűnt nem tudta eldönteni, melyik legyen. 

El akart menni innen. Miattam.

És miért ne tenné te agyalágyult? Azt mondtad neki, nem érdekel semmi komoly kapcsolat.

– De már így is komoly.

Brommy és Sal aggódva néztek rám.

– Mi az? –kérdezte Sal.

– Semmi –dörzsöltem meg az arcom. Felugrottam a helyemről, és köröztem a nyakammal, az agyam előre szaladt a játékban, láttam a teljes képet és az összes játék lehetőségeket. Most az egyszer.

– Sal – mondtam –, jóra fogod használni azokat a képességeidet.

Hátradőlt és menő tekintettel figyelt.

– Tényleg?

Nem csapott be. Ismertem őt, és benne volt.

– Igen. Pakolj. LA-be megyünk. Fizetem a szobád.

 

25. fejezet

Emma

Fordította:Dandelion

– Minden lámpatest egyedi, helyi művészek által készítve –mutatott rá Remington, az ingatlanügynököm, immár harmadszor, miközben végigsétáltunk a házon.

Odaillően mormogtam, érzelmek nélkül, és tovább sétáltam, át a hideg és magasztos nappalin, a sarkam keményen csattogott az öntött betonpadlón.

– Ez a hely nem te vagy – mondja Tate, az aktuális valódi ingatlanvásárló haverom, nem törődve azzal, hogy halkabban beszéljen. – Túl hideg.

– Hideg? – Remington szőke szemöldöke tiltakozásképpen összeráncolódott. – Nézd meg ezt a fényt! A csatorna itt van az ajtód előtt. Tudod milyen ritka, hogy jó házat találj a csatornánál?

Velencében voltunk, és azért kerestünk itt házakat, mert Remington azt mondta, hogy ez volt a hely Los Angelesben. Talán tényleg az volt. De nem tudtam belemerülni a keresésbe. A fejemet nehéznek éreztem, és fájt a vállam. Egy hűsítő italra vágytam és egy nyugágyra, amin elterülhetnék.

És talán belemerülni egy csinos ki sütibe, aminek az íze kitölti a szádat, és megrebegteti a szívedet?

Nem. Azt nem.

Bosszankodva végigsimítottam a hajamon, végighúzva az ujjaimat a fejbőrömön, próbálva némi vért visszajuttatni a fejembe. – Tate-nek, igaza van. Ez nem én vagyok. Totál kivagyok. Mára ennyi.

Remington nem volt boldog, és szúrós pillantásokat lövellt Tate-re, amikor azt hitte, hogy nem figyelek. De Tate tud vigyázni magára. Lusta csókot fújt felé, én pedig visszafojtottam egy nevetést.

Tate volt a legrégebbi barátom Hollywoodban. Üde arcú újoncként találkoztunk egy gabonapehely-reklám meghallgatásán. Engem visszautasítottak, mert „túl kaliforniai szőke” voltam, annak ellenére, hogy a virginiai Fairfaxban születtem és nőttem fel, és túl alacsony voltam, annak ellenére, hogy én voltam a csapat egyik legmagasabb színésznője. A mosolyom pedig alighanem olyan volt, mint egy szex meghívás. Tate elnevette magát ezen. Egészen addig, amíg azt nem mondták neki, hogy túl bögyös, de megkérdezték, nem gondolt-e arra, hogy szőkére fesse hollófekete haját.

Elmentünk ebédelni, hogy kipanaszkodjuk magunkat, és egyetértettünk abban, hogy a casting vezetők a legszőrszálhasogatóbb töketlen pöcsfejek a szakmában. Valójában nem voltak azok, végül megtudtuk, voltak sokkal rosszabb szereplők is ebben a különös, elfuserált szakmában. De a mi kötődésünk kialakult.

Most Tate átfűzte a karját az enyémen, miközben visszasétáltunk a szállodába, és beborított minket az üdezöld, giccses banánleveles tapéta.

– Majd találsz valamit – mondja, és támogatása jeléül megszorít, miközben megtaláljuk a kerten át vezető utat.

– Tudom, csak fáradt vagyok – kinyitom az extravagáns bungaló ajtaját, amit béreltem. Maradhattam volna egy egyszerű szobában is. Maradhattam volna Tate-tel. De nyalogattam a sebeimet azzal, hogy olyan luxussal vettem körül magam, amitől, a fiatal pénztelen énem rettegésben tört volna ki.

Tate ledobta a tárcáját az oldalsó asztalra, és sóhajtva huppant le a kanapéra.

– Hello, Marilyn – mondja Marilyn Monroe fekete-fehér fotójának.

– Megjöttünk.

Bólintottam Marilynnek, majd lekuporodtam a kanapé másik végébe.

– Nem akarsz beülni néhány koktélra? – kérdezi Tate rám nézve. – Vagy esetleg elmenni úszni? 

Nincs medence. Nem tudtam mikor fogok újra szívesen körbejárni egyet, de nem ma.

– Egy kis szunyókálásra gondoltam. – Lerúgtam a magassarkúimat és megtornáztattam a lábujjaimat. Amikor nem szólt egy szót sem, felpillantottam és láttam, hogy Tate homlokát ráncolva néz.

– Jól vagy? A műsor miatt?

Tate volt az egyetlen barátom, akinek elmondtam, hogy kirúgtak. Nos, Amalie-n, Tinán és Lucianon kívül. Kitöröltem a nevét a fejemből. Vagyis próbáltam.

– Jól vagyok – hazudom. – És nem a műsor miatt. Nos, nem igazán. Leszámoltam ezekkel a gondokkal. – Mert egy mogorva és gyönyörű férfi ölelt a sötétben, és azt mondta, hogy nem baj, ha gyászolok.

A mellkasom összeszorult, és elfordultam, üres tekintettel bámultam Marilyn perzselő arckifejezését. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy sztárnak lenni annyi, mint egyedül ragyogni az éjszakai égbolton. Mindig csodálva, mindig egyedül. Ezen nevettem. Miért ne lehetne minden az enyém?

A látásom elhomályosult, és megszorítottam az orrnyergemet. – Én csak…

A rezgés a lábamnál félbeszakított, ahogy egy üzenet villant fel a telefonomon. Tekintve, hogy nem akartam összetörni, és Tate vállán sírni, kivettem a telefont a táskámból.

Sal: Nem hiszem el, hogy nélkülem mentél L.A-ba!!

Mosolyogva megráztam a fejem és beütöttem a válaszomat.

Ki az, és honnan szerezte meg ezt a számot?

Kis szünet következett.

Sal: Rossz Emma! És ha belegondolok, hogy mesélni akartam neked arról a jégkék, 50-es évekbeli selyem Dior báli ruháról, amit találtam. A TE méretedben.

Küldött egy képet a ruháról, és én beszívtam a levegőt. Gyönyörű volt.

– Szent szar – kiáltott fel Tate, aki rendkívül kíváncsi volt a legtöbb esetben, és lehajolt, hogy átnézzen a vállamon. – Ki az a Sal, és ha neked nem kell ez a ruha, mondd meg neki, hogy nekem kell.

Nevetve ellöktem magamtól. – Ő, Amalie asszisztense és öltöztetője. Nagyon aranyos, és szakértő mindenben, ami a divatról szól. – Mindent elmondtam Tate-nek arról, hogy Amalie-nél voltam. Lucianról nem beszéltem. Nem tudtam. Még nem.

Már attól is, hogy most rá gondolok lehervad a mosolyom. Hiányzott. A fenébe is, nem kellene, hogy hiányozzon egy olyan férfi, akit alig ismertem.

De ismertem. Nem túl régóta, de a lelke legmélyéig.

Elhessegettem ezeket a gondolatokat és válaszoltam Salnak.

Bocsáss meg, Sal! Vagy soha nem bocsátok meg magamnak! :)

Sal: Csak a ruhát akarod.

Igen. De feltételezem, a ruhával együtt jössz?

Sal: Ez célzás, kedves Emma?

Felhorkantam.

Szép próbálkozás, Sally.

Sal: :P Már megvettem a ruhát. A tiéd.

Szeretlek, Sal!

Tate-re pillantottam. – Megkapom a ruhát.

– Ribanc! – Egy másodpercig duzzogott, aztán megbökött a lábujjával. – Mikor találkozhatok vele?

Sal újabb üzenetet küldött, mielőtt válaszolhattam volna.

Sal: Szóval, hol laksz? Kérlek, mondd, hogy mesés! Hadd lakjak ott helyetted.

Akkor ez tetszeni fog. Beverly Hills Hotel, 1-es bungalló.

A MARILYN!?! NÉLKÜLEM????

Nevettem és megmutattam Tate-nek az üzenetet.

– Oh, bírom ezt a srácot – mondja.

– Én is. – Mindenkit kedvelek Rosemontban. Valami olyan érzés hasított belém, ami félelmetesen hasonlított a honvágyra. Lélegzetet vettem és lassan kiengedtem. Nem tudtam közel kerülni.

Sal ismét írt.

Sal: Mondd, hogy elmész valahová a városba szórakozni és jól érzed magad!

Ó. Nem. Lehet, hogy levonszolom a seggem a társalgóba vacsorázni, de ez minden.

Sal: Unalmaaas!

Ez van. Most szundikálok.

Egy kis ideig azon tűnődtem, vajon ugrat-e még ezzel, de nem tette.

Sal: Aludj jól, bájos Emma!

És ez fájt. Mert valaki mástól akartam hallani ezeket a szavakat. Beszélni akartam vele. Én csak akartam… őt.

– Igaza van. Unalmas vagy. – Tate, újra megbökött a lábujjával, én pedig ellöktem. Tiltakozó hangot adott ki. – Menjünk!

– Nem – leteszem a telefonomat. – Nem tudok. Én… – a hangom elakad és elhal.

Tate tekintete élesebb lett. – Valami történik veled. Mondd el!

A nyelvem hegyén volt, hogy letagadjam. De a szavak az engedélyem nélkül törtek elő. – Ó, hol is kezdjem?

– Az elején.

– Azt hiszem ehhez piára lesz szükségünk.

Már a minibár felé tartott. – Rajta vagyok.

És így öntöttem ki a szívemet. De ettől sem éreztem magam jobban.

*****

Végül Tate lerángatott a társalgóba, és a teraszon kötöttünk ki, egy cserepes fikuszok által félig elrejtett privát sarokban megbújva.

Tate rendelt nekünk egy tálca osztrigát és két erős Gimlet koktélt.

– Mi az, semmi gyümölcslé? – ugrattam.

– Ez egy „mosolyogva tűrjük a fájdalmat” szerű este – mondja Tate rezzenéstelen arccal.

Úgy teszek, mintha öklendeznék. – Utálom a szóvicceidet.

– Imádod őket.

A koktéljaink megérkeztek. Tate hátrarázta hosszú haját a válláról és drámaian felsóhajtott. Rózsaszín stukkóval és fehér kovácsoltvas bútorral körbevéve, kicsit úgy nézett ki, mint egy modern kori Rita Hayworth.

– Igyunk a jó italokra és egy pasimentes éjszakára.

– Ámen.

– Emma?

Mindketten összerezzentünk az ismerős férfihang hallatán. Összeszorult a gyomrom.

– Ó, ne bassz ki! – mondja Tate és felnéz a betolakodónkra.

Nem bámultam rá, de felvettem a legjobb „Boldog vagyok és csodásan érzem magam” arcomat. Mert Greg, a félrekúró görbe farkú szélhámos rohadék állt előttem.

– Nem vagy biztos benne? – kérdezem.

Greg arca zavartan összeráncolódott. – Nem vagyok biztos miben?

– Hogy Emma vagyok.

Lehajtotta a fejét. Greg sosem volt jó a rövid szójátékokban. – Persze, hogy tudom, hogy te vagy Emma.

– Úgy mondtad, mint aki kérdezi.

És akkor eszembe jutott, hogy Luciant is így ugrattam, mikor először találkoztunk, de ő rögtön kapcsolt. A fenébe is, nem fogok epekedni utána.

Figyeltem a faszkalapot, aki egy hónappal ezelőtt megpróbálta összetörni a szívemet, ahogy a tarkóját vakargatja, és határozottan idegesnek tűnt. Elkerülhetetlen volt, hogy összefussunk. A Ramsban játszott, így, ha nem éppen idegenben játszottak, valahol a városban ólálkodott. Négymillióból. A fenébe is, miért kellett összefutnom vele?

– Meglepődtem – vonta meg a vállát. Egyébként szép vállai vannak, azt meg kell hagyni. – Örülök, hogy látlak.

– Én nem mondhatom el ugyanezt.

Tate belehorkantott a koktéljába. Szórakozott pillantást vetettem rá, majd udvarias arckifejezéssel irányítottam vissza a figyelmemet Gregre. Viselkedhetnék felnőttként. – Találtál már új helyet?

Felbérelhettem volna valakit, hogy az összes cuccomat hozza el a házából, de üzenetek hadát zúdította rám, és ragaszkodott hozzá, hogy ha már nem lakom ott vele többé, ő sem bírja tovább elviselni. Az együttérzésem nulla.

– Nem. – A szája megremeg, és az elviselhetőnél túlságosan nagyobb szeretettel néz rám. – Úgy tűnik nem találok semmi megfelelőt.

– Rendben. Nos… – felemelem a poharamat. – Szép estét!

Nézd! Nőj fel!

Most pedig kopj le, Greg!

A homlokát ráncolta. Nem húzott el. – Valakivel vagy itt?

– Pont mellette ülök – kiált fel elkeseredetten Tate.

Greg rövid pillantást vetett rá, majd rám összpontosított, és elővette a sármját.

– Nézd, Emma. Beszélnünk kell.

Valaha elolvadtam attól az édes, döbbenetes mosolytól. Biztosan a gödröcskéje miatt. Gregnek gyönyörű gödröcskéje volt. Csak az egyik oldalon. Vedd hozzá a karamellbarna hajat és a búzavirág kék szemeket és máris kedvesnek és őszintének tűnik.  Pedig valójában hazug, csaló…

Az ajkamba harapva, hűvösen néztem rá. Vagy legalábbis reméltem, hogy így volt. – De én nem akarok beszélni. Szóval… – hessegető mozdulatot tettem.

– Ugyan, édesem. Egy évig éltünk együtt. Nem zárhatjuk le így.

Így? Úgy fejezte be, hogy a farkát egy másik vaginába dugta. De mindegy.

Tényleg nem akartam ebbe belemenni. Nem nyilvánosan, ahol Isten tudja ki készíthet fotót, vagy felvételt. Nem, soha. Semmi olyat nem tud mondani, amitől akarnám őt. Már a magyarázata meghallgatása is túl sok erőfeszítést igényel.

A gond az, hogy nyilvánvalóan nem fogadta el a nemleges választ, ami azt jelentette, hogy el kell őt vigyem innen, és a bungalóm magányában kell neki elmondanom. Amit aztán megfertőzne a jelenlétével. A fene egye meg.

– Hagyj nekem néhány osztrigát – mondom Tate-nek sóhajtva.

Az arckifejezése csípős volt. – Nem fogsz beszélni ezzel a péniszpattanással, ugye?

– Péniszpattanás? – szúrja oda Greg morcosan.

– Az vagy, és még annál is több – csattan fel Tate.

Kezemet a karján nyugtattam. – Négyszemközt akarok beszélni vele.

Tekintete végigfutott az arcomon, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg jól vagyok, és én a megnyugtatásul megszorítottam. – Mindjárt jövök.

– Oké. De ha fájdalmat okoz… – elhallgat és jelentőségteljesen néz Gregre, aki forgatja a szemét.

Megfogtam a táskámat, felálltam és szándékosan kiléptem Greg érintési távolságából. – Gyerünk, pattanás. – Nem vártam meg, hanem egy elegáns „teljesen ura vagyok magamnak” lépéssel otthagytam.

– Figyelj, Emma.

– Egy szót se – vágtam közbe, miközben egy elhagyatott kerti ösvényen mentünk keresztül a bungalómhoz. – Addig nem mondok semmit, amíg nem vagyunk teljesen egyedül.

– Rendben.

A kis alkony-rózsaszínű spanyol stílusú bungaló közvetlenül az ösvény mellett állt, és széles terrakotta burkolatú lépcső vezetett fel a bejárati ajtóhoz. Ezt a látványt vártam. Arra nem számítottam, hogy Lucian Osmond ott áll.

A veranda lámpájának aranyló fényében fürdött, éppúgy meglepettnek tűnt, mintha rajtakapták volna valamin, de aztán rájöttem, hogy Greget nézi az oldalamon.

Túlságosan sokkolt, hogy bármi mást felfogjak, minthogy ott áll ő az ajtómban, a szokásos farmerjában és a hideg este miatt egy finoman kötött olívazöld pulóverben, csak tátott szájjal álltam ott.

Aztán a tekintete összekapcsolódott az enyémmel, forró és éles érzelem futott át a testemen. A szívem összeszorult, megdobbant és remegett.

–Em.

Istenem, a hangja. Valahányszor meghallottam, a térdeim elgyengültek. Vettem egy mély levegőt – itt vagy.

Nem fordult el. – Igen.

– Luc Osmond? – Greg. Megfeledkeztem róla. – Oz?

Lucian szája laposra húzódott. – Igen.

Greg elsuhant mellettem, fellépett Lucianhoz. – Greg Summerland. Vadállat vagy a jégen, ember.

Nem kellett volna összehasonlítanom őket, de nem tehettem róla. Mindketten hasonlóan magasak és hasonló vállszélességűek voltak. Greg testalkata a törzsénél kicsit vastagabb volt, amiről tudtam, hogy ő szereti, tekintve, hogy mennyi ütéssel találkozott minden szezonban. Lucian teste karcsúbb volt, izmai precízen szabva, amiről gyanítottam, hogy a hokin kívül az állandó fizikai munkától van.

De ez inkább a mozgásukról szólt. Greg lassan lépkedett, mintha biztos akart volna lenni benne, hogy mindenki őt figyeli. Míg Lucian gördülékeny kecsességgel bírt, lesben álló párduc. Villámgyorsan tudott mozogni, ha akart, de a legtöbbször egyszerűen csak áramlott. Hencegő.

Egymással szemben álltak, Greg az ő várakozó „Gyerünk, bókoljunk egymásnak!” tekintetével, amit a híres sporttársak körül szokott mutatni, és Lucian a mogorva óvatosságával.

Greg kezet nyújtott, de Lucian úgy nézett rá, mintha koszos lenne. Jégzöld szeme felemelkedett, hogy találkozzon Gregével, de nem próbált kezet rázni vele. Ehelyett felém fordult. – Rossz az időzítés?

Tudtam, hogy mire érti. Akartam, hogy Greg itt legyen? Visszamentem hozzá?

Egy gombóc nőtt a torkomba. Hiányzott. Csak egy nap telt el és hiányzott. Annyira elcsesztem.

– Greg épp indulni készült.

Greg, aki látszólag elfelejtette, hogy ott vagyok a nagy Luc Osmond előtt, visszafordult hozzám. – Beszélni akartunk.

– Tudod mit? Most nincs kedvem beszélgetni – intettem a fejemmel az út felé.

– Most Oz-al vagy? – kérdezi hitetlenkedve. Aztán megrázta a fejét, mielőtt válaszolhattam volna. – Tudtam, hogy ezt a típust bírod.

A hátsó fogaim összecsattantak. – Attól eltekintve, hogy férfi, Lucian semmiben sem hasonlít rád.

Lucian felmordult. Már elég jól ismertem ahhoz, hogy értsem, ez a bizonyos hangszín meglepődést jelent. Mégsem tudtam ránézni. Még nem. Dűlőre kellett jutnom az egyre önteltebb exemmel.

– Ne csináljuk ezt. Kérlek, menj el Greg!

Tekintve, hogy Lucian figyelmeztető pillantást vetett rám, amit még Greg sem tudott elmulasztani, és én nem mozdultam, ő kieresztett egy sóhajt. – Rendben. Később felhívlak.

– Bárcsak ne tennéd!

Nem válaszolt, de megállt mellettem, meghajolt és adott egy puszit az arcomra, mielőtt elszökhettem volna. – Később találkozunk, Emma.

Lucianon tartottam a tekintetemet, a szívem szabálytalanul vert a mellkasomban. Egyenesen visszabámult, az arckifejezése kemény és elszánt. Azon kaptam magam, hogy előre mozdulok.

Amint megtettem, Lucian lejött a lépcsőn, hogy félúton találkozzunk. Harminc centire álltunk meg egymástól. Éreztem a bőre illatát, pirított cukor és keserédes csokoládé, megint sütött. Éreztem a teste melegét. Bele akartam préselődni, magamba szívni.

Mozdulatlanul álltam és az arcát fürkésztem. Nem árult el semmit, ünnepélyes arckifejezéssel bámult le rám. Amikor megszólalt, mély hangja durvábban hangzott. – Nem baj, hogy most itt vagy velem? Visszajöjjek? – Úgy mondta, mintha kényszerítené az ajkait, hogy kimondják az ajánlatot. De kimondta. Lucian soha nem kényszerítene, hogy olyat tegyek, amit nem akarok.

Mosolyom erőtlen volt, gyenge és mulandó. – Örülök, hogy itt vagy. Greg a terhemre volt, amiért beszélni akart velem, és én próbáltam tőle minél előbb megszabadulni.

Lucian kiengedett egy gyors, hallható lélegzetet. Csak akkor vettem észre, hogy egy kis fehér dobozt tartott a kezében. Ismertem azokat a dobozokat. Hozott magával sütit.

A remény harcolt az óvatossággal. A legrosszabbra készültem és a legjobbat reméltem. – Szeretnél bejönni?

Még mindig nem vette le az arcomról a szemét. – Igen.

Ez az egyszerű kijelentés megdobogtatta a szívemet a mellkasomban. Csak bólintottam, és az ajtó felé indultam, úgy tettem, mint aki nem reszket az idegességtől és a vágytól. Elővettem a telefonomat és küldtem egy rövid üzenetet Tate-nek, aztán lenémítottam, mielőtt esélye lett volna kérdések hadával válaszolni.

– A barátom a társalgóban vár – magyaráztam beengedve magunkat.

Kissé összeráncolta a homlokát. – Vissza akarsz menni és találkozni vele. Nem értesítettelek. – Olyan óvatos. Megbánta, hogy eljött?

– Nem. A közelben lakik – beléptem a bungalóba. A házat kitakarították, a lámpákat égve hagyták a fő helyiségekben, hogy lágy, romantikus fényt adjon a térnek.

Lucian megállt a kis nappali közepén, széles válla megfeszült, úgy állt a talpán, mint aki mindjárt elmenekül. Akkor tűnt fel, mennyire ideges. Furcsa mód, ettől én kevésbé lettem az.

– Kérsz egy italt?

– Nem – lenézett a kezére és összeráncolta a homlokát, mintha meglepődött volna, hogy a dobozt a kezében tartja. – Ez a tiéd.

Kinyújtotta, ami azt jelentette, hogy közelebb kellett lépnem.

– Köszönöm. – Az ujjaimat zsibbadtnak éreztem, ahogy az ajándékhoz értem. A doboz furcsán könnyűnek tűnt, ami felkeltette a kíváncsiságomat, de nem nyitottam ki. Letettem, és helyette Lucian nyugtalan tekintetével találkoztam.

– Te küldted Salt, hogy találjon meg, ugye? – kérdeztem, amikor kipattant a gondolatfejemben.

Tökéletesen értett, és egy kényszeredett mosoly húzódott a szája köré. – Én voltam.

– Csak egy dolgot mondj meg – mondom kellő komolysággal. – Még mindig megkapom azt a ruhát? Vagy mindkettőtöket meg kell ölnöm?

Lucian valódi mosolya tört elő. – Még mindig megkapod a ruhát.

A válaszul előtörő vigyorom napfényként áradt szét az ereimben.

Lucian élesen szívta be a levegőt. – Hiányzott ez a mosoly.

Nem akarta, hogy sírjak. – Csak egy nap telt el.

– Valóban? – közelebb lépett.

– Legfeljebb fél nap – hebegtem, a szívem eszeveszettül dobogott.

Közeledett, jadezöld szeme meleg volt, de nyugtalan. – Egy évnek tűnt.

– Lucian…

Érintési távolságon belül megállt. Elég közel ahhoz, hogy félre kellett billentenem a fejem, hogy találkozzon a tekintetünk. Bűntudat töltötte be az övét. – Meg akartalak védeni. Meg akartam védeni magamat. – A keze felemelkedett és lebegett, mintha meg akarta volna érinteni az arcomat, de nem merte. – De már túl késő.

– Túl késő? – Az elmém kitisztult abban a pillanatban, ahogy közeledett.

– Igen – reszketett, az ujjbegyét végighúzta a halántékom szélén.

– Legalábbis nekem. Abban a pillanatban kezdett el fájni, amikor elengedtelek, és azóta sem múlt el.

A szemhéjaim lecsukódtak, ahogy elárasztottak a szavak. De túlságosan megégetett az elutasítása, hogy elővigyázatosság nélkül folytassam. – Ezért jöttél ide?

– Azért jöttem, hogy megkérdezzem, fontolóra vennéd-e, hogy velem legyél. Akármilyen hosszú ideig. Csak legyél velem.

Meginogtam. Annyira szerettem volna hozzá bújni. – Annak ellenére, hogy a helyzetünk nem változott?

– Igen – leengedte a kezét, de nem mozdult. – Számomra ez fontos. Nem szórakozok. Kedvellek. Nagyon. Annyira akarlak, hogy az már fáj. És ettől nagyon megrémültem. – Az arcomat kutatta, miközben a hangja komolyra váltott. – Olyan gyors volt, olyan erős, hogy bepánikoltam, Em.

Egy lágy, lüktető érzés futott át rajtam. – Azt hiszed, én nem félek? Most léptem ki egy szar kapcsolatból Greggel, a péniszpattanással.

– Péniszpattanás? – ismételte, küzdve a mosolyával, bár a levegő kettőnk között még mindig feszült volt a bizonytalanságtól.

– Igen. És te is most szakítottál az ostoba Cassandrával.

– Elismerem, hogy Cassandra jobban összezavart, mint gondoltam. Kiábrándító rájönni arra, hogy valaki kizárólag csak a hírnév miatt volt velem, és én észre sem vettem, vagy nem is érdekelt. – Kicsit összerezzent. – Rákényszerített, hogy újraértékeljem a nőkkel való összes kapcsolatomat.

Nem hibáztattam érte. Greg engem is kikészített. A legrosszabb dolog abban, ha valaki tönkretette a bizalmadat az volt, hogy nehezebb volt odaadni azt valaki másnak.

– És mégis szeretnéd megpróbálni? – Nem tudtam miért rugózok még rajta. Olyan régóta akartam. Egy részem azt ordította, hogy fogd már be. De azt akartam, hogy biztos legyen benne.

– Igen Emma, szeretném.

Csuklás emelte a mellkasomat. Tetszettek ezek a szavak. Nagyon tetszettek. – Akkor is, ha lehet, hogy látványosan elbukunk?

– Elmulasztottad azt a részt, amikor azt mondtam, hogy elepedek érted? Hogy a mai nap egy évnek tűnt? Em… te vagy az első ember, aki meg tudott nevettetni, mióta visszavonultam. Akkor is téged akarnálak, ha még mindig hokiznék. Olyan módon élek, mint előtte soha. A világom fényesebb, valóságosabb, ha benne vagy. Bolond voltam, hogy… 

Beléptem a terébe és a karjaimat a dereka köré fontam. – Te is hiányoztál. A mai nap máris jobb, hogy itt vagy.

– A pokolba! – Olyan szorosan ölelt, hogy a csontjaimban éreztem. De nem érdekelt. A szája a fejem tetejére tapadt, és lélegzetet vett, mielőtt remegő kilégzéssel kiengedte volna. – Köszönöm!

– Mit? – kérdezem a mellkasa meghitt melegsége ellenére.

Hosszú ujjak fúródtak a hajamba, és hátradöntött, hogy lemosolyogjon rám. – Azt, hogy vagy.

Aztán megcsókolt. Lágyan, tiszteletteljesen, bocsánatkérőn. Olyan jó érzés volt, hogy a lábujjaimra emelkedtem és belemerültem a csókba. Egy apró morgással felkapta a fejét, és még mélyebbre hajolt, hogy mélyebben csókoljon. A nyelvünk összeért, egy első kóstolás. Minden óvatosságunk, fenntartásunk elolvadt, helyébe feszültséggel teli érintések, nyalások, csípések léptek.

A testem emlékezett, mennyire szerette Lucian csókját, ízét, és túlzott érzékenységbe lendült, a forróság hullámokban árasztott el, ami miatt a szájába nyögtem. Lucian az öklébe fogta a ruhám hátulján lévő laza redőket, a másik nagy keze az arcomra simult, arra mozdított, amerre akart, hosszan, mohón rángatva a számat.

– Mondd, hogy ezúttal van nálad egy átkozott óvszer – könyörögtem az ajkai ellen.

Visszahúzott, hogy találkozzon a tekintetünk. Zilált hajjal, duzzadt ajkakkal szinte kábultnak tűnt. – Én…

– Ha nemet mondasz – figyelmezettem, egy gyors, zilált, tátott szájú csókot lopva –,lehet, hogy megöllek.

Halk kuncogás morajlott a mellkasában, és hirtelen felrántott, egyik karja a fenekem alatt, a másikkal a vállamat fogva. Vigyora édes volt és perzselő. – Nem akartam merésznek tűnni, de mivel a halál is szóba jöhet, igen, van nálam óvszer.

A dereka köré fontam a lábaimat. – Akkor vigyél az ágyba, Brick! Hosszú volt ez a nap.

– Egy év – motyogta vigyorogva és a számat csókolva, ahogy a hálószoba felé lökdös. – Talán több. Örökkévalóságnak tűnt, Em.

Igen, valahogy úgy tűnt.

 

26. fejezet

Emma

Fordította: Christina

Azt hittem, gyors lesz, eszeveszett. De amint beléptünk a hálószoba nyugodt csendjébe, Lucian eltolt magától. A tüzes pillantását végig rajtam tartotta, amíg levette a cipőjét.

– Most már a tiéd vagyok – mondta mély és nyers hangon.

Utánoztam a mozdulatait, anélkül vettem le a magassarkú szandálomat, hogy elkaptam volna a tekintetem róla. Egy apró mosoly jelent meg az ajkai szegletében, amikor hátranyúlt a feje felett és megragadta a pulóverének gallérját, hogy lehúzza magáról. De, amikor megmozdultam, hogy levegyem a felsőmet, felemelte a kezét, hogy megállítson.

– Ne. Én akarom csinálni – felém lépett és olyan közel állt meg, hogy érezhettem a sima bőréből áradó melegséget. Lágy, sötét szőrszálak borították a mellkasát, merev mellbimbóinak csúcsa körül kacérkodtak.

Ahogy a férfierő gyönyörű kiteljesedését bámultam, éreztem, ahogy megingok, ahogy közeledtem felé, szükségét éreztem annak, hogy csókoljam, érintsem, égető forróság és tiszta vágy futott végig a végtagjaimon.

A tekintete életre kelt, folyékony selyemként csúszott végig az érzékennyé vált bőrömön. Mélyeket és folyamatosan lélegzett, de a torka mellett vibráló pulzusa elárulta őt. Végtelen gyengédséggel futtatta végig az ujjbegyeit a pólóm fodros szélén, előre és hátra, az anyaggal játszadozva.

Csendes elmélyüléssel figyelte a mozdulatait, mintha arra lett volna szüksége, hogy végigkövesse, mit csinált velem. Az ujjai becsúsztak a felsőm alá, amitől elakadt a lélegzetem. Pillantása találkozott az enyémmel, majdnem elmosolyodott, félbemaradt ez a gesztusa, amikor megtalálta a bimbómat és egy laza körben megdörzsölte.

Forróság ömlött végig rajtam, annyira erősen, hogy elgyengültek tőle a térdeim. Nyöszörögve megragadtam a karját, hogy megtartsam magam.

– Megvagy – mondta, egyik karjával átölelte a derekamat.

De nem engedett el. A keze gyengéden masszírozta a mellemet, miközben a fejével alámerült. Puha ajkak siklottak végig a nyakam érzékeny bőrén. Megtartott ebben a pózban, kezével a tarkómat fogva, ahogy hosszan elnyúló csókot nyomott a lágy torkom völgyébe.

– Hogy akarod, Em? Lassan és lágyan? – csípte meg a bimbómat. – Gyorsan és keményen?

Közel hajoltam hozzá, ajkamat a masszív vállának vonalára nyomtam. – Egyszerre akarom. Mindent.

Lucian felmordult. – Helyes válasz.

Ajkaink találkoztak, a csók sürgető volt és mindent magával ragadó. Éreztem a combjaimban, végig a hátamon, a puncimban a lábam között. Úgy csókolt meg, ahogy tervezte. Mintha ez lenne minden, amit valaha is akart. És én is visszacsókoltam, imádtam az érzést és az illatát. Azt, hogy az enyém volt, hogy csókoljam.

– Szükségem van rád, Em – ujjai megragadták a derekam, belém csimpaszkodott, ajkai összeolvadtak az enyémmel. – Szükségem van rád.

Egy gyors mozdulattal felemelte, majd levette a felsőmet – majd a szoknyám következett –, majd újra foglyul ejtette az ajkaimat, miközben az ágy felé botladoztunk. Lucian egy morgással leült a szélére, nagy kezeivel megragadta a csípőmet, hogy a combjai közé húzzon.

Lucian tekintete hevesen felvillant, ahogy keze a meztelen mellemre csúszott. Lassan haladt felfelé az ujjaival, a hangja mélyen és nyersen pattogott. – Talán nem helyes, hogy ezekről álmodom.

Szabadjára engedtem a nevetést, de hamar vége szakadt, amikor közelebb hajolt és lágyan megcsókolta a mellbimbóm hegyét. A kezeim a hajába túrtak, hogy ott tartsam őt, miközben újra és újra megcsókolt, szája kicsit elnyílt, hogy alig érezhetően megszívja. Ez a legrosszabb fajta ingerlés volt. A legjobb.

Meleg lehelet suhant végig a bőrömön. – Minden éjjel rólad álmodom, Em. Lázas álmok arról, hogy akarlak téged – nagy tenyere körbe ölelte a mellem, egy kicsit megemelte, így már kényelmesen tudott nyalogatni.

Fény gyúlt a fejemben, a vágy forrósága végighullámzott a hasamon. Megtartott így, nyalogatott és szívogatott, kínozva a sajgó bimbóimat. Szájának minden egyes mozdulata mélyen megérintette a szexualitásomat, lüktettem tőle, elérte, hogy a bensőm édesen összeszoruljon.

Kezei lassan lecsúsztak a csípőmön, nyomot hagytak a bugyimon, mielőtt lehúzta volna. Felnézett rám, miközben kezeivel még mindig a combjaim között matatott. Jégzöld szemei élesen ragyogtak. – Még sosem akartam ennyire senkit sem, mint amennyire téged akarlak. Kérges ujjbegyeivel végigcsúszott a megduzzadt és sikamlós csiklómon. – Most, hogy az enyém vagy, nem tudom, hol kezdjem.

A szemhéjam megrebbent, kezeim a vállába karmoltak, ahogy elkezdett körkörösen dörzsölni. – Nekem ott megfelel.

A mosolya bűn és ígéret volt. – Tetszik, édes?

– Igen.

A puncim bejáratával játszadozott, épp annyi szünetet tartva időzött el ott, hogy érezzem, hogy akarjam. – És ezzel mi a helyzet?

– Ez… – akadt el a lélegzetem. Benyomult, hosszú és erős ujjai kitöltöttek.

– Milyen? – dörmögte sötéten, azok a tehetséges ujjak lassan megdugtak, mintha tengernyi ideje lett volna ezen a világon. Hüvelykujja tompa végével rátalált a duzzadt csiklómra, majd körözni kezdett rajta.

Újra nyöszörögni kezdtem, rádőltem, a karjaimat a nyaka köré fontam. – Annyira kibaszottul jó.

Birtokló és mohó hangot hallatott, ajkával rátalált a bimbóra, hosszú ujjaival belém nyomult. – Atyaég, tökéletes vagy. Annyira tökéletes nekem.

Enyhén begörbített ujjaival eltalált egy pontot, és ennyi is volt. Hullámokban élveztem el, remegtem, forróság árasztott el. Szemeivel fogva tartott, ahogy csábítva kicsikarta belőlem a lehető összes örömöt.

Majdnem fájdalmasnak hangzó nyögéssel, Lucian a padlóra kúszott, széles vállai a lábaim között hevertek. Tenyerével közrefogta a combjaimat, hogy a helyemen tartson. Aztán egy türelmetlen morgással előrehajolt és megcsókolta a lüktető csiklómat. Úgy csókolta, ahogy a számat is, mohón és mélyen, nyalogatta és szívogatta határozottan majszolt ajkaival.

Újra felkiáltottam, a térdeim annyira elgyengültek, hogy meg kellett tartania. Úgy falt fel, mintha desszert lennék, a résemet nyalogatta, mielőtt belém hatolt volna a nyelvével.

Nem bírtam. Túl sok volt. Újra elmentem, a száján vonaglottam.

– Ez az – mondta őrjítő csókok közepette. – Ez az, Em. Dolgozz azzal az édes puncival a számon.

Ó, a pokolba.

Összegömbölyödtem, lemásztam róla, mielőtt az ölébe estem volna. Átöleltem izmos tarkóját és megcsókoltam, beszívtam a lélegzetét, ahogy felnyögött és felfalt.

Lucian felállt, magával húzott. Visszabukdácsoltunk az ágyra, oldalra ficánkoltam, kezeim a farmerján matattak, megpróbáltam lehúzni róla. Farka forró hosszúsága a tenyerembe zuhant, szorosan megmarkoltam, úgy mozgattam a kezem, ahogy tudtam, hogy szereti.

– Fenébe – lökött előre a csípőjével. – Engedd, hogy…

Kezei összegabalyodtak az enyémmel, együtt húztuk le a nadrágját. Amikor végül sikerült, majdnem lehajítottam az ágyról, de az utolsó pillanatban megfogta és a zsebéből egy hosszú csomag óvszert húzott ki.

Rövid mosolya széles és elégedett volt, és azon kaptam magam, hogy lágyan felnevetek. Megállt, tekintete kutakodva fürkészte az arcomat. – Picsába, olyan gyönyörű vagy, Em.

Az egyszerű szavak mélyen a szívembe fúródtak. Amint felhúzta az óvszert a vastag és hosszú farkára, magamra húztam, érezni akartam magamon az erejét és a súlyát. Azt akartam, hogy körbevegye a testem.

Forró makkja a hüvelyem bejáratánál körözött, mindketten megálltunk, tekintetünk egymásba olvadt.

– Em.

Tudtam, hogy mit akart. Ez most más volt. Ez többnek érződött a szexnél. Nem nézett félre, miközben lassan belém nyomult, az egész forró dorongja otthonra talált.

Felnyögtem, majd szélesebbre tártam a lábaimat, vele együtt mozogtam. Nagy volt. És bennem volt. És annyira jó érzés volt, hogy közben levegőt is alig voltam képes venni.

Lucian lehajtotta a fejét, remegett az erőfeszítéstől, hogy lassan mozogjon. – Atyaég. Úristen. Olyan... – kínzó nyögéssel és reszelős sóhajjal elhallgatott, teljesen kitöltött.

Behunytam a szemem, kezeim végigsimították nyirkos hátát. – Annyira jó, Lucian. Annyira jó.

Csak erre volt szüksége. Hullámzott rajtam, sziklaként omlott rám, megcsókolt, elsuttogta, mennyire szüksége volt erre, hogy mennyire akart engem. Ragyogva nőtt bennem, a forróság hullámokban lepett el.

Lucian úgy dugott meg, hogy megtett mindent, tökéletes ravaszsággal és vad határozottsággal. Hencegve. Hamarosan mindketten lihegtünk, gyorsabban mozogtunk, elértünk a csúcsra, amit még tovább akartunk húzni.

– Nem akarom, hogy vége legyen – mondta a számnak. De aztán megdöntötte a csípőjét, eltalálva azt a pontot, amitől felgyulladtam és sikítani kezdtem.

Nem volt több finomkodás, már nem volt hová tovább húzni. Csak ösztönös üzekedés, úgy dugtuk egymást, mintha meghalnánk és nem kapnánk még egy esélyt. És amikor elment, felbámultam rá, azokra a megfeszülő izmokra, azok a jégzöld szemek vágytól és meglepettségtől csillogtak, mintha képtelen lenne elhinni, hogy mennyire jó is ez.

Én sem tudtam. Mert ilyen jó még sosem volt korábban.

---

[1]Cake: Torta