3.-4.-5. Fejezet

 

3. fejezet

 

Emma

Fordította: Red Ruby, Jane

 

Miután hónapokat töltöttem Izlandon, Kaliforniában vezetni olyan volt, mint belépni egy másik világba. Nap, tenger, hegyek. Sok partvonalnak ugyanolyanok a tulajdonságai. De noha csak az év egy részében éltem Kaliforniában, volt valami a fény minőségében, ami olyannak érződött, mint otthon – aranyló és meleg, az autók végtelen áramlása, ahogy a szörfösök úgy bukdácsolnak, mint dugók a vízben, mielőtt elkapja őket egy hullám.

A vízre pillantottam, és egy gombóc nőtt a torkomban. Itt lenni emlékeztetett arra, hogy mi vár LA-ben, és ezzel az összes félelmemre és kétségemre. Ha nem találok egy újabb szerepet hamarosan, rácsesztem. A gond az volt, hogy nem szabadott elmondanunk a szereplőválogatásért felelős igazgatóknak, hogy Anya meghalt. Addig nem, amíg a finálé nem került adásba. Ami abban a nehéz helyzetben hagyott, hogy tegyek úgy, mintha minden rendben lenne. Szóval itt voltam, állítólag szünetet tartok egy szigorú forgatási menetrend után. Mindez a terv része, Dan, az ügynököm és Carrie, a menedzserem szerint. Hadd higgye a világ, hogy ez az élet a szokásos számomra.

Ez persze, hazugság volt. Az, hogy hagytak elmenni a Dark Castle-tól repedéseket okozott törékeny világomban. Hinnem kellett Dannek és Carrie-nek, amikor azt mondták nekem, hogy ne aggódjak, az ajánlatok be fognak folyni az új részekre. Csakhogy nem úgy, mint néhány szereplőtársam, nekem nem ajánlottak semmi szerepet a show holtszezonjában. Máris aggódni kezdtem, hogy beskatulyáznak.

Egy karrier vége Hollywoodban olyan gyors volt, mint a fejsze, amelyik lefejezte Anyát. Ha híre megy, hogy senki sem akar, akkor senki sem fogja megkockáztatni, hogy bármit is felajánljon nekem. Ez olyan volt, mint a végzetnek valami borzalmas önbeteljesítő jóslata.

Hideg és nyirkos kézzel a kormányon, figyelmemet visszafordítottam a vezetésre, és a mellettem lévő ülésbe rogyott férfira. A pilótaszemüveg, amit viselt, eltakarta a szemeit, de széles mellkasának egyenletes emelkedése és süllyedése nyilvánvalóvá tette, hogy elaludt. Újabb lopott pillantást vetettem rá, és kissé elmosolyodtam. Telt ajka még álmában is összeszorult és lebiggyedt a sarkánál, mintha nem akarná megadni magát a békének.

Mosolyom elhalványult. A makacsságon kívül volt valami szívszorító abban, hogy képtelen volt teljesen ellazulni álmában. Fájdalma volt? Erről volt szól? Ki akartam nyúlni, kezemmel végigsimítani állkapcsa erős vonalán, amit most borosta árnyékolt be. De ő nem volt az enyém, én pedig perverznek tűntem volna.

Szóval vezettem. Elég hamar elkanyarodtunk, nem voltunk közvetlenül a víz mellett. Az autópályát letérések, ipari parkok és bevásárlóközpontok szegélyezték. Tudtam, hogy Montecitoba megyünk, de nem tudtam a pontos helyet. Amikor megközelítettünk egy kijáratot, lekanyarodtam, és egy gyorsétteremhez hajtottam.

Lucian összerezzent. Abból, ahogy megrándult és aztán felegyenesedett, nyilvánvaló volt, hogy észre sem vette, hogy elbóbiskolt. Elfojtottam egy mosolyt, tudva, hogy valószínűleg elégedetlen volt a ténytől. Szegény fickónak több mint elég büszkesége volt. Épp ilyen egyértelmű volt a tény, hogy korábban migréntől szenvedett.

Ismertem a jeleket – ahogy próbálta eltakarni a szemét a fénytől, a levegő iránti igény, és napbarnított bőrének sápadtsága. Szenvedett, nem volt hajlandó bevallani. Nem kerülte el a figyelmem, hogy gyanakodott a hirtelen hányingerem miatt – és jó okkal –, de ha más nem is, kiváló színésznő voltam. És ha a játékom pihenéshez juttatta és lehetővé tette, hogy biztonságosan elvezessem magunkat a célunkhoz, ám legyen. Nem mintha azt gondoltam volna, hogy megkockáztatná, de szenvedett és nyilvánvalóan utálta bevallani, hogy nem tudna vezetni.

Szóval probléma megoldva.

Most viszont zavarodottan nézett körbe a parkolóban. – Mi a gond? Éhes vagy?

Az, hogy azonnal az én kényelmem miatt aggódott, cuki volt. Leparkoltam a pick-upot. Szép jármű volt, jól tartott, és tiszta. Mivel ő újította fel Amelie birtokát, tudtam, hogy nem a show kedvéért vezette, hanem a hasznosságáért.

– Semmi gond. Gondoltam mivel közel vagyunk Montecitohoz, hagylak vezetni az út hátralévő részében.

A másik dolog, amit ösztönösen tudtam? Nem akarná, hogy a nagymamája azt lássa, úgy hajtunk be, hogy én vagyok a kormánynál. Egy igazság, ami ragacsos karamellaként nyúlt közöttünk, húzva és tapadva. Idegessé tett engem, és amikor ideges voltam, túl sokat beszéltem.

– Ha így érzed… – fenébe. – Ahh, úgy értem, ha minden rendben van veled.

A motor kattogott, ahogy bámult rám, nyilvánvalóan meghallotta a botlásomat.

Lucian grimaszolt, de elrejtette azzal, hogy megdörzsölte az arcát nagy kezével. A borostájának sercegése hallatszott a csendben. – Én vezetek.

De egyikünk sem mozdult. Folytattuk egymás bámulását, és akkor, mintegy néma egyetértésben, elfordultunk, kinyitottuk az ajtókat és kiszálltunk az autóból. Körbesétáltam az autó elejét, csak, hogy hirtelen megálljak, amikor félúton találkoztam Luciannal.

Elég magas volt ahhoz, hogy le kelljen eresztenie az állát, hogy találkozzon a pillantásunk. Atyám, de egy nagy, gyönyörű férfi volt. Erdőzöld szemek meredtek rám olyan intenzitással, hogy a bőröm elpirult a hőtől. Nem tudtam mozdulni, vagy gondolkodni ezalatt a tekintet alatt.

– Tényleg hányingered volt az autóban?

Az a forró-tejszín hang arra késztetett, hogy elmondjam az igazat. Harcolnom kellett ellene, és azok ellen a rohadt szemek ellen. Felpislogtam rá, csupa édes ártatlanság.

– Lucian, hazugsággal vádolsz?

– Igen.

Hát akkor.

Gránitkemény arckifejezése nem változott, de megcsillant valami fagyos pillantásában, ami elárulta nekem, hogy nem volt annyira mérges, hogy az igazságot akarta tudni. Ketten is játszhatják ezt a játékot…

– Mondd meg nekem, Brick! Bevallottad volna, hogy migréned van, ha megkérdezem?

Feszes ajkai megrándultak, a csillogás jókedvvé nőtt. – Esetleg.

– Hmm.

Sötét szemöldökei megemelkedtek erre. – Hmm? Ez a válaszod?

Vállat vontam. – Miért ne? Te elég gyakran használod.

Ajkainak megránduló sarkai azzal fenyegettek, hogy teljes fél mosollyá bontakoznak ki. De épp időben ellenőrzése alá vonta. – Csak, hogy értsük egymást.

– Azt hiszem értjük. – Ennek nem kellett volna a várakozás pezsgésével megtöltenie engem. De azt tette. Egy üzleties bólintással mozdultam, hogy elhaladjak mellette, de fejének lehajtásával megállított.

Noha ajkai nem érintették meg a fülemet, de ott éreztem őket, mint forró cirógatást a bőrömön. Szinte megborzongtam, amikor hangja sötét suttogásként morajlott. – Köszönöm Emma, hogy megmentettél férfias büszkeségemtől.

Akkor sem tudtam volna elrejteni válaszmosolyomat, ha akartam volna, napsütésként borított be, felmelegített az arcomtól a bizsergő lábujjaimig. – Szívesen, Lucian.

Morgott – ó, mennyire szerettem, ahogy ez a férfi morgott–, és aztán elfoglalta a vezetőülést.

Nem beszéltünk, ahogy kihajtott, de visszakapcsolta a rádiót, és lazának tűnt a kormány mögött. Esküszöm elkaptam egy csipetnyi felőle áradó vaníliaillatot. Nem egy illatgyertya sütis édességét, hanem az igazi vanília sötét virágos jegyét. Nem tudtam elképzelni, hogy egy olyan fickó, mint Lucian kölnit locsol magára, de olyan csábító volt, hogy hajlottam rá, hogy odahajoljak és megszimatoljam.

Totális csőd lenne. A férfi már anélkül is eléggé zárkózott volt, hogy a gallérjába dugnám az orrom.

– Közel vagyunk? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmem.

– Igen. – Lőtt rám egy oldalpillantást. – Bocsánat, hogy elaludtam.

– Időről-időre van migrénem. Az alvás a legjobb rá.

– Hmm.

– Meg fogsz mosolyogtatni, minden alkalommal, amikor hümmögsz, tudod?

Ó, de épp ekkor olyan közel került egy mosolyhoz. – És ez miért rossz?

Tudta, hogy flörtölt? Tudtam?

Ettől függetlenül nem volt okos dolog. Csak egy darabig leszek itt, és Cynthia nagyi legjobb barátjának unokájával lefeküdni nem csak ostobaság volt – fájdalomért kiáltott. Nem ment jól nekem a kötetlen szex. És valahogy tudtam, hogy Lucian nem az a típus, aki marad. Valószínűleg azzal végződne, hogy kerülne engem, én pedig hülyén érezném magam miatta.

Gondolataimba merülve majdnem lemaradtam arról, hogy letértünk az autópályáról, és egy iszonyatosan keskeny úton haladtunk a vidéki tájon. Hirtelen örülni kezdtem, hogy ezen az útszakaszon nem én vezetek. Nem lett volna jó dolog, ha itt eltévedek, miközben Lucian itt alszik mellettem. A ragyogó kék óceán olykor felbukkant a fák között, imitt-amott magas kerítések mögé bújt hatalmas házak teteje látszott. Buja és napos Éden.

Lucian bekanyarodott egy kovácsoltvas kerítéshez, amelyet végtelenbe húzódó fehér stukkódíszítésű falak öleltek körül, és amelyeket lilaakác meg murvafürt díszített. Kovácsoltvas boltív keretezte a kaput, és a Rosemont név volt belegravírozva a közepébe arany betűkkel.

– Isten hozott Rosemontban – mondta Lucian ünnepélyesen.

Olajfák árnyékában haladtunk a birtok felé, és elég lassan mentünk ahhoz, hogy lehúzva az ablakot beleszagolhattam a friss levegőbe.

– Istenem, esküszöm, citrom illatot érzek – mondom nagy levegőt véve.

– Így van, mert a birtokon nagyon sok citrusfa van.

– A citrom a boldogságot juttatja eszembe.

– Boldogság – ismételte meg Lucian.

– Nem tudom másként elmagyarázni – rántottam meg a vállam mosolyogva. – Megérzem a citrom illatát és boldogság, remény tölt el.

Dörmögött valamit.

Az út egy kör alakú felhajtóra vezetett, ahol a fő épület impozánsan terült el. Különböző stílusok ötvözete volt, olasz stílusú villa, hacienda és kaliforniai. Vörös és rózsaszín futó rózsák borították a krémszínű stukkót és feltekeredve ellepték a kovácsoltvas korlátokat.

– Ez csodálatosan lenyűgöző – mondtam szájtátva.

– Igen, az – végre lágyság volt Lucian hangjában, de nem nézett a házra. Leparkolt és a telefonját bámulta, szája vékony vonallá húzódott, ahogy olvasott. – Mamie elszaladt, hogy elintézzen valamit, de egy órán belül itt lesz.

– Mamie?

– Amalie, csak én hívom Mamie-nak. Így hívom a nagymamámat.

– Ez annyira aranyos.

– Próbálsz feldühíteni, igaz?

– Annyira egyszerű. Legalább hagynád, hogy megdolgozzak érte.

Lucian tekintete az enyémbe fonódott, és visszatartottam a lélegzetem, az ágyékomat forróság öntötte el, ahogy arra gondoltam, hogyan tudnám megdolgozni. Lehet, hogy ő is ugyanarra gondolt, mert szemeiben minden lángolt, csak épp hidegség nem. De aztán egyetlen pislogással eltűntetett minden buja vágyat, amit előtte láttam.

Egy szó nélkül szállt ki és kezdte el kipakolni a csomagjaimat. Követtem őt, de, amikor segíteni akartam neki, lerázott. Őszintén, azért egy kicsit lenyűgöző volt, ahogy négy nagy bőröndöt cipelt be látszólag minden erőfeszítés nélkül.

– A Cyrano-ban vagy – mondta, miközben a kanyargós kerti ösvényen elindult, amelyet pálma és citromfák öveztek, kúszó murvafüvekkel.

– Mint Cyrano de Bergerac?

– Pontosan. Mamie szereti elnevezni a vendégházakat híres francia irodalmi személyiségek után. A Dumas majdnem kész. Aztán a Baudelair-en fogok dolgozni.

– Cyrano az egyik kedvenc karakterem.

– Csak a nevet kölcsönözte neki, a dekoráció már nem hajaz rá. – Megállt a nyaralóháznál, amely kicsiny hasonmása volt a főháznak. – Ne várj nagyorrú férfiakat vagy valamit.

– Nagyon csalódott vagyok.

– Túléled – mondta, majd beengedett. Tetszettek a boltíves bejáratok, a fehér stukkó falak, és a sötét fagerendák. Egy pár üvegajtó beengedte a ragyogó kaliforniai napfényt.

– A hálószoba arra van – mutatott a kényelmes nappaliból nyíló oldalajtó felé. – A fürdőszoba fel van szerelve, törölközők és piperecikkek. A konyha is teljesen fel van töltve. És... mi még? – Lucian megvakarta a tarkóját, miközben kritikusan szemügyre vette a kis vendégházat. – Van egy telefonszámlista az asztalon, Amalie-é és a főépületé.

– Minden tökéletes, Lucian, köszönöm.

Dörmögött valamit, mint ahogy az várható volt. Leküzdöttem egy mosolyt. A pasiból áradt a visszavonulási vágy. Úgy gyanítottam, hogy az, hogy egy óráig össze volt zárva egy idegennel, olyan migrént okozott neki, ami a határait feszegette.

Leteszem a táskám egy aranyos spanyol stílusú fotelra. – A jet lag kikészít, azt hiszem szundítok egyet.

– Hagylak is akkor. Csörögj át a házba, ha kell valami. Sal segít bármiben, ha Mamie nem válaszol.

Nem is fáradtam azzal, hogy megkérdezem ki az a Sal. Lucian már hátrált is kifelé a házból, mintha az lángokban állna. Mosolyogni akartam. – Később találkozunk, Lucian.

Pislogott, hosszú szempillái az arcába lógó mahagóni hajszálakba gabalyodott. – Jó pihenést, Emma.

Aztán ennyi volt, már el is tűnt. A ház fura mód üresnek tűnt.

Miután kiszolgáltam magam a hűtőben talált limonádéból, bementem a hálószobába és felkuporodtam a nagy ágyba, hogy felhívjam Tate-t.

– Biztonságosan odaértél? – kérdezte minden bevezetés nélkül. Már túl sokszor sírtam neki a telefonba, így normális volt, hogy védelmező és aggódó volt.

– Igen, a repülőút rendben volt. A birtok gyönyörű. Nemsokára körülnézek. Az ide vezető autóút... érdekes volt. – Amint kimondtam a szavakat, azonnal vissza akartam szívni őket. Nem akartam Lucianről beszélni, de még mindig éreztem a jelenlétét, olyan elevenen, mintha végighordozta volna a kezeit a testemen, ezért nem tudtam magamban tartani.

Mint várható volt, Tate hangja megváltozott. – Érdekes, miért?

Elkezdhettem volna hazudozni, de már eljártattam a nagy számat. – Hol kezdjem? A sofőröm, azt hittem, hogy valami rajongó, aki egy szelfit akar velem. – Kuncogott, amikor elmeséltem a történteket, miközben én is grimaszoltam az emlék felidézése alatt. – Ő valójában Amalie unokája.

– Dögös, ugye?

– Én soha nem állítottam ilyet.

– És ebből tudom, hogy az.

Grimaszolva iszok egy korty limonádét, ami meglepően finom, friss. – Jó, igen, az. De nagyon zárkózott...

– Ne ítéld el, Miss Semmi fénykép.

– Nem látod, de éppen beintek neked.

– Viccelek, de tudod, hogy megesik az ilyen. Átkapcsolsz abba az önvédelmező módba, és attól a pillanattól kezdve mindenkit potenciális fenyegetésnek tekintesz. – Tate is színésznő volt és egy hosszú ideje műsoron lévő népszerű TV-komédiában szerepelt. Hangja élcelődőre váltott. – Mondjuk még velem nem történt olyan, hogy a teljes nyaralásom alatt egy nagyon dögös pasival lettem volna összezárva.

– Istenem. Olyan seggfejnek érzem magam. Látszott rajta, hogy aközött őrlődik, hogy kiröhögjön vagy elrohanjon a reptérről.

– Fogd fel kihívásként. Amint megmutatod neki a valódi éned, nem fog tudni ellenállni neked.

Már így is önmagam voltam, és nem akartam kihívásként tekinteni Lucianra, sőt egyik férfira sem.

– Valójában nincs jelentősége – mondtam erőltetett lazasággal. – A pasizás nincs nyaralási teendőim listáján.

– A férfiaknak mindig ott kell szerepelnie teendőid listáján, Ems. Főként nekik kellene tenni veled bizonyos dolgokat, főleg a nyaralásod alatt.

– Nem áll szándékomba valamibe belekezdeni, mert még csak most gyógyulok ki Gregből. – Már csak a neve kimondásától is kényelmetlenül összerándul a gyomrom. Miután rajtakaptam, már rajta is volt a következő járaton LA-be. Egy hónapig voltam még Izlandon. És amikor kész volt minden, akkor nem volt hova mennem, mert LA-ben közös lakásunk volt, és kurvára nem akartam visszamenni oda, ahol ő is ott van.

Új lakást kellett találnom, rendbe kellett szednem az életem. A vágy, hogy itt letelepedjek nem vallott rám. Általában keresztülvágtattam az életen, feltett szándékom volt, hogy megragadjam az alkalmat és éljek a lehetőséggel. De attól a pillanattól kezdve, hogy a nagyanyám mesélt nekem Rosemontról, megragadtam a lehetőséget, mint valami életcélt, mert valami mélyen legbelül azt súgta, hogy ide kell jönnöm. Lehet, hogy butaság volt. De most itt voltam, és annak ellenére, hogy a találkozásom a morgós és túlságosan dögös Lucian Osmonddal eléggé idegessé tett és már vártam a következő összetűzésünket, jól éreztem magam.

– Greg egy seggfej volt – mondta Tate, visszarántva engem a beszélgetésbe. – De ne mondjál le a férfiakról miatta.

– Ennél azért jobban ismersz – mondtam, miközben a ruhámat babráltam. – Nem arról van szó. Ez... ez a pasi… – Valamilyen oknál fogva nem akartam ezen gondolkodni, nem akartam Lucian nevét csak úgy bedobni. – Minden azt sugallja vele kapcsolatban, hogy el a kezekkel. Soha nem találkoztam zárkózottabb emberrel. És mégis flörtölt velem, ezt nem csak beképzeltem. Flörtölt, aminek valójában nem örült. – És itt nincs menekvés előle. Belegondolsz, milyen kényelmetlen lenne a másnap reggel? Kösz, de nem. Hátradőlök és kiélvezem az egyedüllétet.

– Az egyedüllét szívás, Em.

– Úgy mondod, mint egy extrovertált – küzdök a nevetés ellen.

– Mondja az introvertált.

Mindketten kuncogunk.

– Nos, akkor – mondja – tedd, amit tenned kell, hogy jobban legyél és gyere haza. Hiányzol.

– Te is hiányzol nekem.

Szomorú mosollyal bontom a hívást. Hiányzik Tate, de nem akarok haza menni. Az volt az igazság, hogy jelenleg nincs otthonom. Ez nyugtalanító volt és begubóztam az ágyba, átkaroltam a üresség érzésének fájdalmától lüktető mellkasomat.

 

*****

 

Végül kiderült, hogy tényleg szükségem volt arra a kis szundításra. Az ablak résnyire nyitva volt, az édes lilaakác illatát befújta a lágy szellő, miközben én felkucorodva feküdtem a selymes takarókon, mozdulatlanul és gondtalanul aludtam. Felemelő érzés volt. Kipihenten és éberen tértem magamhoz.

Miután egy hosszú, forró zuhanyt vettem és megszárítottam a hajam, kimentem a nappaliba, ahol megláttam, hogy egy borítékot toltak be az ajtó levélbedobó nyílásán.

Egy kávé és sütemény meghívás volt négy órára. Krémszínű pergamenpapír, valódi szép kézírással. Élénk szivárványszínű pillangó arany szegéllyel díszítette a papír szélét, pont ott, a lendületes aláírás mellett: AMALIE.

Annyira régies és gyönyörű volt. Feltűztem a papírt az ajtón lógó parafatáblára és elkezdtem készülődni. Aztán meg izgulni. Vajon érkezzek korábban? Pontosan? Soha sem késnék – az tiszteletlenség lenne.

Húsz perccel négy előtt úgy döntöttem, hogy nem húzom tovább az időt, hanem elindulok. A levegő hűvös volt, de nem hideg. Követtem a mohával szegélyezett palaszürke kacskaringós ösvényt a főépület felé. A meghívón az állt, hogy az északi teraszhoz menjek, akárhol is volt. Amikor az út elfordult követtem egészen a kapuig, amelyet nyitva hagytak.

Minden megtett lépéssel egyre jobban nőtt az idegességem. És ez elbátortalanított, pedig színésznő lévén minden nap találkoztam új emberekkel, állandó résztvevője voltam társasági eseményeknek. De tudtam, hogy nem emiatt voltam feszült és kipirult, vagy nem emiatt dobogott a szívem egy kicsit gyorsabban. Miatta volt. Látni akartam őt újra és eltűnődtem, hogy vajon fogom-e.

Az, hogy Lucian morgásai és hümmögései két óra alatt a bőröm alá férkőztek, az eléggé nyugtalanító volt. Sőt, egyenesen riasztó volt. Főként azért, mert tudtam, hogy majd úgy próbál elkerülni, mintha pestises lennék. És ez lerítt a nagy, gyönyörű, de feszült testéről.

– Essél túl rajta. Színésznő vagy. Játszd el a lazát – motyogtam magamnak.

– Magadban beszélsz? – hallottam egy ismeretlen hangot a hátam mögül. – Tökéletesen be fogsz illeszkedni.

Az, hogy rádöbbentem, hogy nem vagyok egyedül, annyira megrémisztett, hogy a szívem a torkomban dobogott. Megpördültem és egy spanyolos kinézetű férfi állt mögöttem, hatalmas, Elvises mosoly volt az arcán. Nem volt gonoszság a tekintetében, csupán boldog szórakozottság.

– Hello – köszönt rám és tökéletesen manikűrözött kezét felém nyújtotta, hosszú piros körmök csillantak a tarka napfényben. – Salvador vagyok, de mindenki Sal-nak szólít.

Kezet ráztam vele. – Hello, Sal! Emma vagyok.

– Ó, tudom, hogy ki vagy – széles mosoly jelent meg arcán. Azonnal beleszerettem a bíborvörös rúzsába. – Én tettem a meghívót a postaládádba.

– Tényleg, Lucian mondta, hogy téged keresselek, ha szükségem van valamire. – Csak a neve említése is zizegő várakozással töltött el, amit valahogy kordában kellett tartani. Ugyanakkor, jó lenne tudni, hogy itt lakott-e a birtokon vagy csak itt dolgozott és innen ment haza... Istenem, vajon nős volt? Volt valakije? Flörtölt, nagyon sok seggfej tette ezt, még akkor is, ha kapcsolatban volt. Nem, nem fogok a faszfej Gregre gondolni. Mégis, nagyon sok minden volt, amit nem tudtam Lucianról. És a fenébe is, többet akartam.

Az alsó ajkamba harapok, próbálom kitalálni, hogy hogyan tegyem fel a kérdést úgy, hogy ne tűnjek túlságosan kíváncsiskodónak. – Te... öhm... csak azt akartam kérdezni... – Lucianról akartam kérdezni, ami nem az én dolgom volt. Bosszant a kíváncsiságom, próbálom a csendet kitölteni az első dologgal, ami eszembe jut. – Mi ez a csodálatosan rúzs árnyalat, amit viselsz?

Kacsint, majd könyökével oldalba lök. – Velvet Ribbon. Nagyon nehezen lehet szert tenni rá. Ugyanakkor, van egy extra darabom, ha érdekel.

– Komolyan?

Bólintott és majd a nyitott kapu felé intett. – Természetesen. Szomszédok vagyunk egy ideig.

Amikor belépünk, Sal belém karol és úgy vezet be. – Itt élek a birtokon Amalie-val, én vagyok az asszisztense és a stílus tanácsadója.

Sal olyan tisztelettel és mély szerető gyengédséggel beszélt róla, hogy úgy éreztem, hogy tudnom kellene ki is Amalie, azon kívül, hogy Cynthia nagyi barátja. Az egyedüli emberek, akikről tudtam, hogy stílus tanácsadójuk van, azok vagy híresek voltak, vagy valaki híreshez volt közük. Rápillantottam Sal tökéletesen szabott fekete nadrágjára és az arany selyem Versace ingjére, amiről tudtam, hogy kb. annyiba került, mint némelyik ember egyhavi lakbére. A stílusában Miami és Nashville keveredett, de neki jól állt.

– Amalie már egy ideje meg akart ismerni téged – folytatta Sal.

– Be kell vallanom, hogy én nem sokat tudok róla – elhaladtunk egy szökőkút mellett, amelyben egy meztelen férfi állt, kezében egy háromágú szigonnyal. – Nagyi csak annyit mondott, bűbájos hölgy és, hogy van egy helye, ahol nyugodtan tudok pihenni egy ideig,

– A nagyidnak igaza volt mindkét dologban. – Sal végigvezetett egy íves csarnokon és be egy belsőudvarba, ahol egy újabb szökőkút volt középen. Aphrodité emelkedett ki a hullámok közül. Sal végigkísért egy oldalösvényen a széles pázsit irányába. Itt a főépület két szárnyra szakadt. Körülnéztem, a nagy üvegajtókon keresztül némi bepillantást kaphattam a ház belsejéről.

A ház előtt terült el a medence, gondosan nyírt sövényekkel körülvéve. A sövény másik oldalán egy újabb ösvény indult a hatalmas eukaliptusztól és felfelé irányult a domb felé, ahol egy újabb nyaralóház volt.

– Ez tényleg egy hatalmas birtok – csúszott ki a számon.

– Rosemont egyedülálló – mondta Sal. – Gyönyörű, nem?

Mindketten a távoli mélykék óceánt néztük, amelyen a napsugár lebukó sugarai megcsillantak a távolban. Aztán Sal kifújta a levegőt és a ház mellett húzódó hatalmas oszlopcsarnok felé intett, ahol egy kerek asztal volt megterítve négy székkel körülvéve és úgy nézett ki, mintha egy magas rangú esküvőből származott volna, csillámló rózsaszín abrosz, fűzöld porcelánok, kristálypoharak, vörös bazsarózsa csokrok. Még egy kristály gyertyatartó is ki volt helyezve.

– Azta.

– Szeretjük a felhajtást a partijainkon – mondta Sal.

– Ez egy parti? – Nem, nem fogok utána keresgélni.

– Drágám, minden étkezésnek egy partinak kellene lennie, nem gondolod?

– De, Sal, igazad van.

– Foglalj helyet. Amalie üdvözölni akart, de kapott egy telefonhívást Franciaországból – Sal ferde mosollyal nézett rám. – Rokonok. Nem tudod figyelmen kívül hagyni őket.

– Ez igaz. – Szent Ég, még egy törékeny kristálypillangó is el volt helyezve minden tányérra. A pillangók szárnyai közé egy kis papírra fel volt írva a nevem. Ki volt ez a nő?

A többi pillangón nem volt névtábla, így leültem a helyemre. Három üres szék volt. És nem, még mindig nem akartam rajta agyalni.

Ez az, Em. Csak engedd el.

Amint leültem Sal odajött hozzám. – Kérsz valamit inni? Fehér bor? Pezsgő? Szóda?

– Köszönöm, de meg szeretném várni Amalie-t.

– Megmondom neki, hogy itt vagy – arany felsője csak úgy hullámzott, ahogy visszament a főépületbe.

Egy nyugtalan ideggörcs voltam. Évekig küzdöttem, hogy sikeres legyek a színészi pályán, annyi szarságot lenyeltem, amitől undorodtam, de azért voltak dolgok, amelyekre nem tudtam rávenni magam. Sokszor gondolkodtam az életen, és irreálisnak tűnt, olyan volt, mintha üvegből vagy cukorból lett volna.

Az ujjaim remegtek, ahogy a szoknyám redőit babráltam, miközben a félelem és az idegesség kóválygott bennem. Nem akartam a bukásra gondolni, vagy a veszteségre. De nehéz volt, itt ültem ezen a vad és magányos darab földön, igyekezve nem azt érezni, hogy ez a varázslatos életem utolsó lélegzetvétele.

– Á, itt vagy! – hallottam a rekedtes, de mégis nagyon nőies hangot.

Egy szoborszerű barna nő lépdelt felém, aki ötven és hetven év között bármennyi lehetett, ajkain élénk rózsaszín rúzzsal. Rágógumi rózsaszín selyem nadrágkosztümöt viselt, ezüst kövekkel kirakott könnyű cipőt, ami máson nevetségesnek tűnt volna, de rajta retro chic hatást keltett, és lenyűgözően szép volt benne. Szemeinek pont ugyanolyan színe volt, mint Lucianénak. De ameddig az övéből a hidegség és a távolságtartás áradt, addig Amalie-ből a furfangos ravaszság és fanyar humor.

Azonnal megkedveltem. – Hello!

Felálltam, hogy köszöntsem őt, ő pedig meleg öleléssel és Chanel 5-ös felhőbe burkolva arcon csókolt.

– Annyira örülök, hogy megismerhetlek, kedvesem – hátralépett, a csuklómat megfogta, éles tekintettel vizslatott. – Úgy nézel ki, mint a nagyanyád.

– Igen, mondták már. Köszönöm, Mrs. Osmond, hogy megengedi, hogy itt lakjak.

– Szólíts Amalie-nek és nagyon szívesen látlak – mondta, majd a székeink felé intett és ő is leült. – Valójában te is szívességet teszel nekem ezzel. Ennek a háznak szüksége van egy kis friss levegőre, Sal és én kezdtünk unatkozni.

Semmi említés Lucianról. De én nem fogok, nem tehettem, hogy rákérdezek. Ő a nagymamája volt. És valami azt súgta, hogy ha egy halvány érdeklődést is mutatok az irányába, akkor túl fogja reagálni és vagy az lesz, hogy mindent megtesz, hogy elhajtson az unokájától, vagy éppen össze akar majd vele hozni.

– Ez a hely bámulatosan gyönyörű – mondtam.

– Ugye? – kérdezte egy boldog sóhaj kíséretében. – A második férjem, Frank, tulajdona volt. Kalandor kapitalista. Ami azt jelentette, hogy temérdek pénze volt, de temérdek stressz is járt vele. Szegénynek a szíve három évvel ezelőtt felmondta a szolgálatot.

– Sajnálom.

– Én is. Kedves ember volt, nem életem szerelme, de nagyon jó társ volt.

Azon gondolkodtam, hogy milyen lenne csak azért férjhez menni valakihez, hogy társaságom legyen és elborzadva ráébredtem, hogy egy olyan férfit tűrtem meg magam mellett, akinek csak a külseje vonzott igazán. Amalie legalább olyan valakit választott, akit kedvelt. Engem magába szippantott egy jóképű arc és egy hasonló híres háttér. Ez lett belőlem és ez cseppet sem tetszett.

Soha többet. Nem fogok belezúgni újra egy olyan fickóba, csak azért, mert feszült a farmer a seggén. Többről kellett szóljon a dolog. Egy kapcsolat, ami már túlmutat a fizikai vonzódáson. Ami azt jelentette, hogy nem epekedhetek egy szigorú szemöldök alatt lapuló jáde-zöld szempár után.

Amalie végignézett a nagy birtokon. – Ez tényleg túl nagy birtok egy nő számára. Valójában nevetségesen nagy, de mégis van valami Rosemontban, ami beivódik a csontjaidba és megnyugtatja a szívet. Emellett, temérdek hely van a vendégek számára. – Nevetett a nyilvánvaló kijelentésén, engem is megmosolyogtatott.

– Szóval, kedvesem – tette a hűvös kezét az enyémre –, addig maradsz, ameddig csak akarsz. Adj magadnak időt a gyógyulásra.

A kedvessége váratlan érzelmi hullámokat indított el bennem, amitől gyorsan pislogni kezdtem, hogy eltűntessem a könnyeimet. – Nem kellene ilyen csábító ajánlatot tennie, mert mi van akkor, ha soha nem megyek el? – mert ebben a pillanatban örökre itt akartam maradni. Elbújni, mint egy gyerek.

Szélesen és mindentudóan mosolyogni kezdett. – Valami azt súgja, hogy te sosem maradsz padlón sokáig.

Mielőtt válaszolhattam volna Sal megjelent, maga előtt tolt egy ételes kocsit, amelyen ezüst tálcák és kávés kancsók voltak. Felugrottam, hogy segítsek neki, de elhessegetett. – Boldogulok.

– Rendben, de hadd segítsek – mondtam. Grimaszt vágott és Amalie-re nézett.

– Máris kedvelem őt, te nem, Ama?

Amalie szemei felcsillantak, pont, mint Luciané. – Igen, így van.

Elpirultam. Nem viseltem túl jól a bókokat, ami szerencsétlen eset volt, hiszen híres színésznő lévén, az emberek szerettek hízelegni és bókolni. Nem mintha Amalie és Sal hízelegtek volna, hiszen úgy tűnt, hogy tényleg kedvelik a valódi énem. De a bizonytalanságokat nehéz volt leküzdeni.

– Lehet, végül kiderül, hogy egy rikácsoló hárpia vagyok – úgy éreztem muszáj hozzáfűznöm valamit.

Amalie nevetett. – Istenemre, remélem is, hogy néha előjön belőled némi temperamentum. Úgy gyanítom, hogy nemsokára szükséged lesz rá.

Azzal fogta a ragyogó kövekkel kirakott telefonját, bepötyögött egy üzenetet, majd visszacsúsztatta a zsebébe. – Nos, hol is tartottunk?

Amalie úgy tűnt nagyon is elégedett volt magával. Nem kellett sokáig tűnődnöm, hogy miért, mert pár másodperccel később a morcos unokája bemasírozott, olyan zaklatott arckifejezéssel, mintha valami sürgős esethez hívták volna. Amikor megpillantotta a nagyanyját bájos mosollyal az arcán ücsörögve, lelassította a lépteit és azok az erdőzöld szemek idegesen összeszűkültek. Ebből már tudtam, hogy becsapták.

Ettől függetlenül nem fordult sarkon és nem is viharzott el. Láthatóan összeszedte magát, folytatta útját, szemeiben megtorlás ígérete égett.

4. fejezet

 

Lucian

Fordította: MANDY

 

Tudhattam volna. De tényleg. Amikor Mamie küldött egy üzenetet, hogy szüksége van rám és siessek, pontosan azt tettem, eldobva a kezemből mindent, amivel éppen dolgoztam és jöttem segíteni neki. Tudtam, hogy most van a kávézás és sütizés Emmával. De csak arra tudtam gondolni, mi van, ha Emma megsérült, megbotlott, vagy – basszus – leesett a domboldalról.

Nevetséges. Akkora balek voltam.

Mindez akkor vált nyilvánvalóvá, mikor gyakorlatilag kirohantam a teraszra, és ott találtam a nagyanyámat, Salt és Emmát üldögélni, láthatóan nagy biztonságban és elégedettségben. Emma rámnézett, majd elkapta a pillantását, mintha zavarban lett volna. Valószínűleg abban is volt, miattam. Mivel ott mindenki számára világos volt, hogy a ravasz nagyanyám átvert.

És itt volt a csavar. Egyértelművé tehettem volna, ha megfordulok és elmegyek, de ez egy nyílt üzenet lett volna Emmának, hogy nem akarok a közelében lenni. És ezt nem tudtam volna megtenni. Megpróbálhattam elkerülni őt, de nem akartam udvariatlan lenni.

Kimondottan fájdalmas volt közeledni az asztalhoz. Ez a nő valahogy megnyomott bennem egy gombot, ami által tudatában voltam minden egyes centiméterének. Ő lélegzett, én észrevettem, bassza meg.

– Mamie– mondtam a körmönfont nagyanyámnak.–Üzentél.

Megbánás nélkül ennyit mondott – Á, igen. Kávéidő van. Foglalj helyet.

Úgy összeszorítottam a fogaimat, hogy megfájdult az állkapcsom, ahogy visszanyeltem a bosszúságomat és leültem Emmával szemben. Mamie elég ügyes volt ahhoz, hogy ne mellé ültessen, ahol megfeledkezhettem volna róla, hanem pont szembe vele, ahol láthattam. És kibaszottul akartam.

A maga részéről Emma körbenézett, mintha felmérte volna a helyzetet, hogy kitalálja, hogyan viselkedjen ennek megfelelően. Nem hibáztattam érte. Mindig kínos volt belekerülni más cselszövő rendszerébe.

A nagyanyám megátalkodott volt. Mindig is tudtam. A pokolba, korábban szórakoztatott, amikor másokon gyakorolta az ördögi erejét, valószínűleg ezért kellett most végigszenvednem ezt a kávézást. A karma. Az a ribanc.

Ránéztem az ösvényre, ami elvezethetne innen. De erre most nem sok esély volt.

Mamie rám nézett a sasszemeivel. –Titou, a bögréd.

Egy sóhajt elnyomva odanyújtottam neki a törékeny kínai kávéscsészét, ami olyan kicsi volt a kezemben, hogy egyetlen rossz mozdulatra eltört volna.

Indigókék szemek tapadtak rám, az aranyívű szemöldökök finoman felemelkedtek –Titou? Ez a beceneved? Nem úgy nézel ki, mint egy Titou.

Sal felhorkant, fuldokolva egy korty kávéban és Emma –basszus, még a neve is édes volt – elfintorodott, mintha eszébe jutott volna, hogy talán túl udvariatlan volt.

Mamie kedves és szelíd nevetést hallatott. – Kissé nyakatekert módon, de azt jelenti, kicsi fiú.

Emma szemei elkerekedtek, ahogy pillantása a testemre esett. Lángra gyulladt tőle a mellkasom. Figyelmen kívül hagytam. De nem tudtam figyelmen kívül hagyni fojtott hangját.–Kicsi fiú?

Bassza meg.

Mamie elnézően mosolygott. – Hát igen, akkoriban még kicsi volt.

– Akkoriban lehetett, mikor két éves volt – mondta Sal halkan.

Rávillantottam a tekintetemet, és ő rámkacsintott, mielőtt csókot küldött volna.

– Kettő? –Mamie megrázta a fejét, mielőtt belekortyolt a kávéjába. –Nem, az én Titou-m jó ideig kicsi volt. Míg el nem kezdett játszani.– Olyan gyorsan elhallgatott, hogy majdnem megfulladt, pergamenszerű arca elsápadt.

Bennem minden összeszorult és forgott. Már kezdtem megszokni ezt az érzést, olyan gyakran jött elő mostanában. Majdnem. De távolról sem lett jobb.

Egy apró ránc húzódott Emma szemöldökei közé, amikor felfogta, hogy valami nem stimmel.

De Mamie gyorsan összeszedte magát és szélesen elmosolyodott. – A játék, a futás és ilyesmik biztosan étvágyat csináltak neki, és ettől kezdett növekedni. És ha már az étvágyról beszélünk, egyél. Emma, kedves, egyszerűen ki kell próbálnod ezeket.

Mamie szerette a finomságok széles választékát, így voltak ott válogatott macaronok, egy tányér vajas keksz, félig keserédes csokihabba mártva, kandírozott narancs és kardamom sütemények és a személyes kedvencem, Paris-Brest koszorúfánk praliné krémmel és málnával.

Emma habozott, nézegetve a különböző tálcákat elterítve az asztalon. Szeme elhomályosodott, rózsaszín ajkai szétváltak a lágy kilégzéstől. A vágy és az élvezet eggyé állt össze. Beindultam.

Jézusom, véget ér ez a kávézás valamikor?

– Ó, én nem… – Emma elakadt, láthatóan harcban állt az édesség iránti vággyal. Megértettem. A szezon és az edzések alatt minket is piszkáltak amiatt, hogy miket viszünk be a szervezetünkbe. Az erőnlét volt minden, és az edzőknek határozott elképzeléseik voltak arról, hogyan lehet azt elérni. Nem voltak illúzióim: Hollywoodnak vacak és szigorú szabályai voltak, különösen a nők számára.

Mamie Emma vékony csuklójára tette a kezét. – Régen modell voltam, tudtad?

– Tényleg? – rázta meg Emma kissé a fejét. – Nem vagyok meglepődve. Gyönyörű vagy.

Mamie mindig is az volt, és a legkevésbé sem volt szerény emiatt, de jól tudta alakítani a szerepét.–Jaj de édes vagy.

– Csak egy tényt közöltem.

Úgy gondoltam, egyik nő lenyűgözőbb volt, mint a másik.

– Ez a hatvanas és hetvenes években volt. –Mamie kiválasztott egy kardamom sütit és óvatosan a tányérja közepére helyezte, mintha műalkotás lenne. – Mindenkinek olyan vékonynak kellett lennie, mint egy bot. Azt várták el, hogy cigarettán és vízen éljünk – mondta Mamie egyfajta szigorúsággal, de volt egy kis élcelődés is a hangjában.

A túlzás a szókincsének része volt. Ezzel elűzött néhány embert magától, mivel sosem tudták, hogy mikor gondolta komolyan. Ezek az emberek soha nem kaptak második meghívást.

Emma azonban elvigyorodott. – Soha nem próbáltam a cigaretta diétát. Nem vagyok biztos benne, hogy a tüdőm bírná.

– Valószínűleg nem. Tartsd csak rózsaszínnek és egészségesnek, drágám.

– Megpróbálom.

Nem akartam semmi rózsaszínre vagy egészségesre gondolni Emmán. Morogva nyúltam egy vaníliás meggyes macaronért. Emma észrevette – úgy tűnt, ő is ugyanúgy tudatában van a létezésemnek, mint én az övének – aztán gyorsan másfele nézett. Ahogy én is, ő is megpróbálta figyelmen kívül hagyni a problémát. Valahogy ez csak még rosszabbá tette.

– Dehát milyen az élet étel nélkül? – folytatta Mamie egy vállvonással. – Nem olyan, mint amilyet én élni szeretnék. Úgyhogy… –lecsapta a kezét az asztalra. – Ezt tesszük. Vegyél egyet és élvezd az ízét. Lassan fogyaszd a csemegéket, engedd, hogy az ízek játsszanak a nyelveden. És holnap? – hanyagul megvonta a vállát.– Ha úgy érzed, hogy valamit biztosan meg kell tenned, akkor jó messziről fussál neki, hogy felérj a csúcsra. Vagy csak egyszerűen képzeld el, hogy megteszed és folytasd a napodat, én legalábbis ezt teszem.

Emma nevetett. És a testemen minden szőr felállt. Jézusom, a nevetése minden egyes alkalommal nagy hatással volt rám. Hálószobai nevetés. Olyan, amilyet hallani akarsz egy jó hosszú, laza reggeli dugás után, amikor minden lanyha és meleg és csak az egyszerű vidámság kedvéért nevetsz.

Lenyeltem egy falat macaront és majdnem megfulladtam. Nem tudtam, hogy miért jutott eszembe ez a hasonlat. Soha nem volt ilyen reggelem. Soha nem engedtem el magam senkivel annyira, hogy odáig jussak.

De a kép megmaradt. Láttam őt a napfényben, arany haja szétterült a gyűrött párnán, ajkai duzzadtak és lágyak voltak. Egyik kezemmel az arcomat dörzsölve próbáltam összeszedni magam. Ezt nem csinálhattam. Sal tekintete találkozott az enyémmel és úgy nézett ki, mint aki két másodpercre van attól, hogy szétröhögje az agyát. Igen. Ő pontosan tudta, hogy ez milyen rosszul érintett engem.

– Elképzelted, mi? – kérdezte Emma, még mindig mosolyogva.

Tudtam, hogy a testmozgásról beszélt, de az újonnan megtalált libidóm máshogy hallotta és folyamatosan elképzelt minket az ágyban. Francba.

Mamie újra megvonta a vállát. – Ahogy az életet, az ételt is élvezni kell. Soha ne harcolj vele, mert ritkán nyerünk mi.

Emma mosolyában benne volt a nap ragyogása.

Elfordultam és Mamie-ra koncentráltam. Emmát bátorította, hogy vegyen egy süteményt. És most először az életemben az idegességtől összerándult a gyomrom. Évek óta ették az emberek az ételeimet. Soha nem érdekelt, hogy mit gondoltak róla. A sütés és a főzés a hobbim volt, magamnak csináltam – nem másnak. És most itt voltam és le akartam nyűgözni ezt a nőt azzal, amit én készítettem.

Emma beharapta az arcát, ami nyomán kis gödör keletkezett. Olyan volt, mint egy gyerek ezzel az izgatott arckifejezéssel.–Mmm. Nem is tudom. Mind nagyon jól néz ki. – Elszakította a tekintetét a süteményekről és ránk nézett. – Melyiket ajánljátok?

Sal a kekszekkel kezdett, Mamie pedig a süteményt kínálta.

– A kerék – mintegy morgó parancsként bukott ki a számon.

Basszus.

Emma szemei elkerekedtek. – Bocsi, fenék?

Sal felhorkant.

A székemen mocorogva késztetést éreztem, hogy felálljak és elmeneküljek. Semmilyen körülmények között ne gondolj a csupasz fenekére, te seggfej.

Igen, most már késő.

– A kerékfánk. – A fejemmel a kerék formájú tészta felé biccentettem. – Ez a Párizs-Brest kerékfánk vagy koszorúfánk, egy francia desszert, amit a tizenkilencedik század fordulóján egy bicikliversenyről neveztek el.

– Á – pirult el. Édes volt. – Igen, a kerékfánk.

– Az a legfinomabb.– Mondta Mamie, kiválóan elrejtve, hogy jól mulat. – Ez egy égetett tészta, tudod, amilyen az ekler fánk is. Meg van töltve pralinékrémmel és friss málna van a tetején.

– Ó, igen.

Mielőtt Mamie elérte volna a tálalókést, már a kezemben volt. Nem tudtam leállítani magam. Ha Emma szeretett volna abból enni, amit én készítettem, akkor én fogom tálalni neki.

Még akkor is, ha a látványa valószínűleg meg fog ölni.

Megfogta az asztal két oldalát, mintha megpróbálná visszatartani magát attól, hogy idő előtt nyúljon a tányérjáért. Mohó lány.

A farkam helyeselt. Túlságosan is.

A lehető legnyugodtabban tálaltam neki egy szeletet, tettem még rá néhány málnát, majd Salt is kiszolgáltam, hogy valamit csináljak addig is a kezeimmel.Túl nagynak és esetlennek éreztem, ügyetlenek lettek egy 165 centis vékony nő miatt.

Minden igyekezetem, hogy figyelmen kívül hagyjam Emmát, ámítás volt. Amikor másodjára emelte fel a kanalat, beszívtam a levegőt, figyeltem, ahogy ajkai szétváltak és megpillantottam a nyelvét. A tejszínhabos édesség a szájába csúszott és felnyögött.

Ez a hang körbefogta a farkamat és forró kezekkel simogatta a golyóimat. Majdnem én is felnyögtem. Ismertem az ízt a szájában, hogy milyen sima volt a krém a nyelvén. Az én krémem volt. Én készítettem. A kezeim adták neki ezt a gyönyört, akár tudta, akár nem. Miattam nyögött fel.

Megrohant ennek a gondolata és átjárt, úgy, hogy bele is szédültem.

Újabb kanállal csúsztatott a szájába. Lassan. Élvezve. Belemerültek az ajkai. Szempillái megrebbentek, ahogy sóhajtott.

Édes jó Istenem.

Csend telepedett az asztal köré, mire Emma megállt és félénken körülnézett. Lassan lenyalt a szája sarkáról egy arany morzsát – igen, határozottan meg fog ölni.–Bocsánat. Csak ez annyira jó.

Elégedettség árasztott el, tisztán és hidegen, mint a friss jég. Szerettem volna elvenni tőle azt a kanalat és magam etetni. Hogy újra és újra felnyögjön. Basszus.

Morogva magamhoz húztam egy kardamom süteményt. Ha most egy darab fánkot ettem volna, biztos beleélveztem volna a gatyámba.

– Hol vetted ezeket? – kérdezte Emma a Mamie-t.

– Ó, ezeket nem vettem – felelte. – Házi készítésűek.

– Igazán? – dobott Emma egy málnát a szájába. – Csodálatosan tudsz sütni.

Gyors figyelmeztető pillantást vetettem Mamie-ra, így ő csak belekortyolt a kávéjába és tétován dúdolgatott. Igen, gyáva nyúl voltam, és nem akartam, hogy Emma megtudja, az én sütijeimet ette. Pedig így volt. Szégyenlős lettem…

Sal egész idő alatt figyelt minket, láthatóan pokoli viccesnek találta a helyzetemet. De ahelyett, hogy feláldozott volna, mentőövet dobott – valószínűleg, mert ő is itt lakott és nem akart félig nyitott szemmel aludni.

– Mamie sokoldalú. – Letette az üres kávés csészéjét és egy pezsgős pohár után nyúlt. – Ő tanított meg engem is varrni.

– Ez igaz – tette hozzá Mamie. – Aranyos kisfiú volt, mindig bejárt az öltözőmbe a ruháimmal játszani, amíg az apja itt dolgozott.

– Apu Amalie üzleti vezetője – magyarázta Sal.

– Egyszer – kezdte Mamie– Salvador véletlenül elszakított egy Halston-t.

– Jaj – jajgatott Sal és eltakarta a kezével az arcát. – Az egy vintage arany selyem estélyi volt.

Fogalmam sem volt, hogy az mi, de Emma fájdalmas kifejezését látva, ő sejtette.

Mamie szeretettel nevetett. – Annyira ideges volt miatta, hogy megtanítottam, hogy lehet megjavítani a szakadásokat.

– Sosem beszéltünk róla – vigyorgott Sal. – Aztán a tizenhatodik születésnapomra nekem ajándékozta azt a ruhát.

Emma keze az állán pihent. – És viselted?

– Sajnos, akkoriban még nem voltam elég bátor hozzá. Mire az lettem, már nem jött rám a combomnál. De még mindig a szekrényemben lóg. Neked kellene kiszabadítanod a hideg, halott karmaim közül.

Emma megint felnevetett. Újabb macaront tömtem a számba. Valószínűleg ételmérgezéssel hagyom majd el az asztalt, de vagy teletömöm a számat édességgel, vagy Emmát bámulom ábrándozó szemekkel, mint egy idióta.

– Örültem, hogy valakivel megoszthatom a divat iránti szeretetemet– mondta Mamie. – Sajnos Titou-t nem érdekelte.

– Honnan tudhattad, Mamie? – vettem egy másik macaront. –Sosem ajánlottad fel.

– Hát, akkor most megtehetem – csapott rá a játékosan a kezemre.

A szám sarka felfele görbült. – Túl késő. Már megsértődtem és nem érdekel.

– Hisztis fiú – kuncogott Mamie, mielőtt ráncolta felém az orrát.

Emma éles szemekkel figyelt minket. – Ti ketten nagyon közel álltok egymáshoz – mondta, mikor a tekintetünk találkozott.

– Már akkor is közel álltunk, mielőtt a szüleim meghaltak.

Ha Mamie meg is lepődött azon, hogy Emmának beszéltem a szüleimről, nem mutatta, de gyengéd, érzelgős pillantással nézett rám. De aztán eszembe jutott a kotnyeleskedése. Vetettem rá egy oldalpillantást. – Amikor kicsi voltam, esténként mesét olvasott nekem lefekvés előtt.

Mamie-t hirtelen nagyon érdekelték az ujjain lévő ormótlan koktélgyűrűk. Tényleg elhitte, hogy elfelejtettem a kis cselét, hogy ideráncigáljon?

A figyelmemet visszafordítottam Emmára. – A kedvencem,A fiú, aki farkast kiáltott volt.

Emma ajka megrándult, fény gyúlt a szemében és azon kaptam magam, hogy úgy reagálok rá, mintha valami könnyedség szállta volna meg a mellkasomat, kiterjesztve azt az üreges barlangot.Küzdöttem egy mosollyal, keményen küzdöttem, pedig mást sem akartam jobban, mint szélesen vigyorogni és nevetni vele.

– Rendesen megijesztett – mondtam szelíden. – Soha többé nem vezettem félre egyetlen szegény lelket sem.

– Jó, rendben – vágta rá Mamie derűsen. – Vedd úgy, hogy megfenyítettél. Most pedig fogd be a szád és edd a sütidet. Jó fiú, nem?

Kiszakadt belőlem egy kuncogás, mielőtt elrejthettem volna. De jó érzés volt. Jobban éreztem magam, amikor Emmára néztem, ajkai nyitva voltak, mintha csodálkozna, kék szemei pedig csillogtak. Aztán rámmosolygott, mintha egyszerűen egy nevetéssel feldobtam volna a napját.

A mosolya felnyársalt, telibe talált és egy pillanatra nem tudtam, hogy kell lélegezni.Csak olyankor éreztem ilyet, amikor siklottam a jégen, átcikáztam a védőkön és egy édes kis csuklómozdulattal beküldtem a korongot a hálóba.

Hidegen és sötéten zuhant rám a gyász és a veszteség. Abbahagytam a nevetést és azon kaptam magam, hogy talpra ugrok és sietségemben megcsörrentek a tányérok. Vér zubogott a fülembe, a torkom sajgott és szorított. A hangom messzinek tűnt, mikor azt mormoltam bénán. – Elnézést, vissza kell mennem dolgozni.

Aztán elhúztam onnan a fenébe, tudva, hogy mindenki utánam bámul és tudtam, hogy komplett idiótát csináltam magamból. Csak egyszerűen nem volt elég erőm a figyelmességhez. Egy dolog azonban biztos volt. Távol kellett maradnom Emma Marontól.

 

*****

 

Egy órával később Mamie levadászott. Nem volt nehéz megtalálnia, a konyhában voltam. Mivel a hoki kikerült az életemből, a konyha lett a menedékem, az egyetlen hely, amelyet ismerősnek és igazinak éreztem. Itt még mindent teljesen az ellenőrzésem alatt tartottam. Itt még én voltam a király.

Nem néztem fel, miközben egy Meyer citromot facsartam ki. Volt egyfajta megelégedettség egy gyümölcs elpusztításában.

– Mit készítesz? – kérdezte és odajött a hosszú márvány munkalap mellé. Tekintettel arra, hogy a nagyanyám apja, a dédapám tanított meg, Mamie tudta, hogy milyen sokat jelentett nekem a sütés és, hogy mennyire szükségem volt arra, hogy visszataláljak hozzá.Aznap, mikor visszatértem Rosemontba, legyőzve és leverve, nem tett mást, csak belökött a konyhába és azt mondta, hogy kezdjek el dolgozni. Azóta főzök neki és Salnak.

– Citromos pitét.

A tizenkét kis tortaformára pillantott, amiket előkészítettem. –Kis tortácskák. Finom.

Morogtam. Megcsináltam a tortácskákat, majd nekiálltam a tésztának, amit éjszakára a hűtőbe terveztem tenni. Reggeli tekercsekkel kísérleteztem és a módszer úgy tűnt, hogy működik. De a tészta szeszélyes szerető volt. Ami egyik nap működött, a másik nap lehet, hogy nem.

De akkor is szívesebben dolgoztam most tésztával, hogy egy kis… energiát adjak le. De a tortácskák… hát, azt is meg kellett csinálni.

– Elnézést, hogy olyan hirtelen távoztam. – Fájt ezt mondani, de vannak dolgok, amik mindig fájnak.

Mamie könnyedén és bizalmatlanság nélkül leintett. – Megértem. Bár a vendégünk talán nem.

A vendégünk. A gyomrom bizsergett. Majd két méter magas voltam és száz kiló csupa csont és izom. A férfiak féltek szembeszállni velem. És mégis úgy menekülök egy 165 centis nő elől, akit egy kézzel fel tudnék emelni, mintha égne a ház.

Mit gondolhat most rólam? Fogtam egy másik citromot, felvagdostam és puszta kézzel áttörtem a szitán. Friss citrom illata árasztotta el az érzékeimet. Ő is szerette a citrom illatát. Azt mondta, hogy a boldogságra emlékezteti.

A konyha meleg volt a sütőből kiáramló hő miatt, ahol bagetteket sütöttem. A tűzhelyen a mai vacsora párolódott, ontva magából a borban sült zöldségek és a kakukkfű illatát. Rendszerint örömöt leltem ezekben a dolgokban, de ma valahogy nem.

– Úgy gondolod, hogy bocsánatot kéne kérnem tőle is, ugye? – böktem ki.

Mamie egy hosszú pillanatig meredt rám, aztán sóhajtott. – Csak ha te is akarod. A hamis bocsánatkérés semmit nem ér.

– Rendben, megteszem – mondtam, miközben a citromra koncentráltam. – De nem akarom.

Nevetett és hűvös kezét a karomra tette. – Jaj, Titou, a nyers őszinteséged csodálatos dolog. Sose változz meg.

– Hmm.

– Egyelőre hagyd. Majd talán később…

– Mamie. – Letettem a citromot és felé fordultam. – Abba kell hagynod a kerítést.

– Kerítést?

Hosszan néztem rá. – Komolyan. Nem állok készen egy kapcsolatra.

A gondolattól, hogy megnyíljak valakinek, még kevésbé olyan valakinek, aki a szívemet birtokolhatja és ezáltal össze is törheti, felfordult a gyomrom.

Tény, hogy távol tartottam magam a nőktől, mióta Cassandra angolosan távozott az életemből, alig egy hónappal azután, hogy abbahagytam a játékot. Teljesen világossá tette, hogy a jégen elfoglalt pozícióm volt az, amit értékelt. Így újra eléggé magam alá kerültem akkoriban – be kellett látnom, hogy én is hibás voltam ebben. Nem volt éppen könnyű a közelemben lenni. Keserű voltam, mikor elment, de ő maga nem hiányzott, ami azért sokatmondó volt. Olyan felszínes emberré váltam, aki azért akart valakit, mert megkönnyítette az életét, és nem pedig azért, amilyen belül volt.

– Ki beszélt itt kapcsolatról? – kontrázott Mamie, mintha nem pontosan ebben mesterkedett volna. – Csupán arra gondoltam, hogy örülnél egy korodbeli társaságának.

– Sal a korombeli– mutattam rá, csak hogy bosszantsam.

– Ha tényleg töltenél is valamennyi időt vele, akkor talán nem is aggódnék annyira.

– Elég időt töltünk együtt. Ő megmondja nekem, mit akar enni, én meg megmondom neki, hogy ne hagyja a cipőit a medencénél. – Annyiszor botlottam már meg a kibaszott lila klumpáiban… Hajlottam arra, hogy legközelebb fejbe dobom az egyikkel, ha megint orra esek.

– Ó, igen, ezek elég mélyreható beszélgetések – gúnyolódott, aztán letörölte a pultot, mintha megpróbálná megtisztítani. Az én munkaterületem mindig makulátlan volt. – Emma más.

Nem mondod.

– Talán kapcsolatba kerülhetsz vele.

– Kapcsolatba?

– Igen, kapcsolatba –Mamie felsóhajtott. – Egy kicsit ő is letért az útról.

– Mamie…– Fáradt kézzel megdörzsöltem az arcom. – Én nem letértem kicsit az útról. Én… – összetörtem. Összeszorult a torkom, fogtam egy karton tojást és egy tálat. – Már nem az vagyok, aki voltam. Az… már elment. És ami a helyén maradt, az nem olyasmi, amit egy nő akar, már ha van egy csöpp kis esze.

A tojás a tál oldalához csapódott, óvatosan feltörtem és szétválasztottam a sápadt fehérjéket az aranyszínű sárgájától. – Fejfájások, csalódottság, düh, levertség. Próbálom irányítani ezeket a dolgokat, de mindegyik ott van állandóan. Ne told őt felém. Sokkal többet érdemel ő annál, mint amit én valaha is nyújthatnék neki, Mamie.

Nem láttam, hogy a nagyanyám megmozdult volna, de hirtelen törékeny karjai átölelték a derekamat, hátulról megölelt, fejét a vállamra hajtotta. –Titou, angyalom.

Becsuktam a szememet, félelmetesen közel voltam a síráshoz. Én nem sírtam. Még akkor sem, amikor közölték velem, hogy vége a hokinak. De meg kellett őt győznöm.–Mindent elvesztettem, ami bármit is jelentett nekem.

Mamie meglepően erősen és hevesen megszorított. – De itt vagy. Élsz – visszahúzódott és mérgesen nézett rám. – Lehet, hogy most azt érzed, hogy semmid nincs. De élsz. És csak ez számít.

Éppen ez volt a gond. Maradhattam volna a sportban, amit tiszta szívemből szerettem. Kockáztatva, hogy meghalhatok. Az életet választottam, de nem így éreztem. Néhány hét múlva kezdődött az edzőtábor. És ez sötét lyukat ütött a mellkasomba.

Kifújtam a levegőt és feltörtem egy másik tojást. – Itt vagyok – értettem egyet. – És ennek most elégnek kell lennie egyelőre.

Hümmögött, és ez a hang nagyban emlékeztetett a saját semmitmondó hangjaimhoz. –Nem fogom erőltetni tovább, Titou. Csak tartsd fejben, hogy van itt egy fiatal nő, aki szintén egyedül van és ugyanolyan bizonytalan az életben, mint te.

Mintha el tudnám felejteni.

5. fejezet

 

Emma

Fordította: Soraya

 

Lucian hirtelen távozása után – miután felállt és elmenekült az asztaltól – a hátralévő időt azzal töltöttem, hogy kínos beszélgetést folytattam Amalie-vel és Sal-lal.

Egyikük sem mentegetőzött Lucian miatt, és nem is vártam el tőlük. Nyilvánvalóan valamilyen személyes ügy történt vele. Nem az én dolgom volt ezt helyrehozni – vagy őt. De ez nem akadályozott meg abban, hogy jobban meg akarjam ismerni. Ez zavaró volt.

Hosszú sétát tettem a kertben kanyargó ösvényeken, melyek a tenger felé néztek. Mire végeztem, a nap egy folyékony tűzgömbként süllyedt el a kék tengerbe. Megnéztem a naplementét, karjaimat magam köré tekertem, hogy felmelegedjek, majd elindultam vissza a házamhoz.

Azt mondtam Amalie-nek, hogy otthon maradok vacsorára, és amikor visszatértem, egy tál ételt találtam a tűzhelyen, egy üveg vörösborral és egy ropogós bagettel. A lábasban ízletes coq au vin volt, amit megízleltem a kandalló mellett, miközben a kenyérdarabokat belemártogattam a sűrű, sötét mártásba és a zamatos cabernet kortyolgattam.

Egy dolog biztos volt. Kaja terén el leszek kényeztetve. Majdnem nem vettem észre a kis fehér dobozt a hűtőben, csak akkor lettem rá figyelmes, amikor eltettem a maradékot. Kíváncsian kivettem a dobozt és kikötöttem a piros masnit, ami zárva tartotta.

Egy aranysárga sütemény volt benne, a puding olyan finom és fényes volt, úgy ragyogott a konyhai világításban, mint egy kis nap. A torta közepén egy apró, tejszínhab szív ült, egyetlen rozmaring levéllel a közepébe szúrva.

El voltam ragadtatva, kivettem a süteményt és egy tányérra tettem. Majdnem túl szép volt, hogy megegyem és a diétámnak sem volt szüksége több édességre, de eszembe jutott a délutáni desszert, a finom karamellás-tejszínes ínyencség és nem tudtam ellenállni.

A pudingot tisztán kettéválasztottam a kanalammal, a tészta csak egy kicsit morzsolódott. Becsuktam a szemem, betettem a kanalat a számba és felnyögtem. Édesen savanykás citrom, ragyogó, mint a hajnal, finom krémmel és vajban gazdag piskótával keveredett. Az arányok tökéletesen eltalálva, úgy csúszott végig a nyelvemen, mint egy csók, megfoghatatlan ízként játszadozott a számba, arra csábítva, hogy harapjak még egy falatot.

A munkalap fölé hajoltam, csukott szemmel ettem a sütit, egyik édes falat a másik után. Hagytam, hogy megtöltse az érzékeimet.

Nem normális elérzékenyülni a desszert miatt, de azon kaptam magam, hogy könnyezem. Furcsa módon, de remény íze volt a süteménynek. Mintha minden rendben lenne a világban, ha léteznek ilyen dolgok, mint ez.

Valaki minden ügyességét és gondosságát beleadta valamibe, ami nem tart sokáig, arra való, hogy élvezzük a pillanatot. Cserébe, én is úgy éreztem magam, mint akivel törődik valaki.

A kanalam megcsörrent az üres tányéron, és nyöszörögve nyitottam ki a szemem. Nem voltam hajlandó lenyalni a tányért. De aztán beadtam a derekam és az ujjamat végighúztam a tányéron, hogy bekapjak egy utolsó falatnyi pudingot. Az ujjamat szopogatva, betettem a tányért a mosogatóba, majd felkaptam a vastag gyapjú pulóvert, amit a széken hagytam.

Szükségem volt egy kis levegőre egy ilyen élvezet után. Még mindig elérzékenyülve, de egyben elégedetten léptem ki az erkélyre a hálószobámból. Az én helyzetemből, tisztán láttam a közvetlenül alattam lévő medencét.

A bekapcsolt világítással a medence mély türkizkék színben ragyogott a sötétben. A vízből felszálló gőz, egyértelművé tette, hogy a medence fűtött, és egy pillanatra arra gondoltam, hogy úszom egyet. De túl jóllaktam ahhoz, hogy megmozduljak.

A kilátás elbűvölő volt. Lámpások világították meg a kertben kanyargó ösvényeket. Édith Piaf szomorkás és keserédes hangját sodorta ide a szél az enyhe éjszakában. Karomat az erkély rácsán pihentettem és a „La vie en Rose-t” hallgattam, szinte olyan érzés volt, mintha egy klasszikus filmben lennék. Már láttam is a forgatókönyvet:

HELYSZÍN: RÉGI KALIFORNIAI BIRTOK – ÉJSZAKA

Fiatal nő bámul sóvárogva az éjszakába. Pulóver lóg a vállán a hideg ellen.

Annyira elragadott a fantáziám, hogy majdnem nem vettem észre a mozgást a medence melletti árnyékban. Egy férfi lépett a fénybe és a vizet bámulta. Farmerben és hosszú ujjú, sötét színű ingben háttal állt nekem. De rögtön felismertem a magasságát és a vállainak szélességét. Lucian.

Letett egy szerszámosládát a medence létrája mellé, és elővett egy csavarhúzót, hogy meghúzza a csavarokat a lábazatnál. Miután ezzel végzett, félretette a szerszámosládát, felállt, hogy kinyújtóztassa izmait, mielőtt leeresztette karjait.

Miközben én őt bámultam, addig ő a vízre meredt, mintha az választ adhatna neki. Hogy mire? Fogalmam sincs, de aggodalom suhant át a testemen. Mert olyan elveszettnek tűnt. Lehet, tévedek ezzel kapcsolatban, de a testbeszéd tanulmányozása része volt a munkámnak. Az övé szinte legyőzötten sikítozott.

Kicsit felegyenesedtem és azon gondolkodtam, hogy szóljak-e neki. De mit mondanék? Fogalmam sincs. Magára kellene hagynom. Épp ezt akartam tenni.

Aztán megmozdult.

Minden gondolat kirepült a fejemből, amikor áthúzta a fején az ingét és felfedve hátának elegáns ívét, a sima bőr alatt hullámzó kemény izmokat. Istenien kidolgozott szoborszerű karjai, lenyúltak és…

– Oh, Jesszus Mária – morogtam hevesen.

Levette a farmerét és lecsupaszította a fenekét, ami őszintén szólva, pompás látvány volt. Azok a kemény gömbök megfeszültek, ahogy hosszú lábaival arrébb rúgta a farmerját.

Fordulj el! Tűnj el innen!

Nem kellene néznem. Magányra vágytam és gátlástalanul néztem, ahogy Lucian meztelenre vetkőzik. Ő is megérdemli a magánszférát. De pislogni se tudtam. Mozdulni sem. Csodálatos… volt. Az ujjaim megragadták a rácsot, szorosan markolták.

A medence fényei egy nem evilági zöldes árnyalatot adnak a bőrének. Felemelte a karjait és… fejest ugrott. A víz hullámzott a nyomában. Valósággal remegtem a vágytól, ahogy követtem a mozgását a medence alján, halvány nyílként szelte át a türkiz ragyogást.

Csendesen felszínre bukott a medence túlsó oldalán, majd megfordult, hogy hosszakat ússzon. Tökéletes forma. Hosszú, erős karok. Tiszta, egyenletes csapások.

Édith Piaf tovább énekelt, ahogy Lucian egy egyenletes, de brutális tempót diktált. Egymás után úszta a köröket. Eléggé megszédültem a pimasz gondolataimtól az állóképességével kapcsolatban. Az éjszaka hűvös volt, de a testem forró. Istenem, annyira jónak látszott a víz. Szinte éreztem, ahogy végigfolyik a felhevült bőrömön.

A szívem olyan ütemben lüktetett és dobolt, ahogy a karjai szelték a vizet minden egyes csapással. Nem pislogtam. Elhitettem magammal, hogy rajta kell tartanom a szemem. Hogy megbizonyosodjak arról, hogy jól van.

A legrosszabb kifogás. De volt valami abban, ahogy ostromolta a vizet, ahogyan a teste mozgott, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

A „Non, je ne regrette rien” című dal kezdődött, mikor végül megállt, és a karjait a medence közelebb eső részén pihentette. Ott lebegett néhány másodpercig, talán, hogy levegőt kapjon. A víz a hajából az arcába csöpögött.

Mennem kellene. Mennem kell.

Mindjárt.

Pompás, reményteli, keserédes zene áradt szét az éjszakában.

Éreztem magam körül. Körülötte. És ebben a pillanatban fájt a szívem Lucianért. Nem tudtam, hogy mi fájt neki vagy, hogy mi ösztönzi őt. De a széles vállaira akartam tenni a karjaimat és átölelni őt.

Aztán a medence szélére tette a nagy kezeit és erőlködés nélkül, könnyedén kitolta magát a vízből.

– Édes irgalom... – A térdeim elgyengültek, és megragadtam a korlátot, hogy el ne essek. Ó Édith, én nem bánok semmit sem.

A teste egy életre kelt Bernini szobor volt – Triton lenézett az egyszerű halandókra. A víz végigcsorgott az izmok fodrozódó síkjain, lecsorgott a mélyedéseken és a faragott barázdákon egyenesen a…

A farkáig. Még messziről is lenyűgöző volt. Hosszú, vastag, széles fejjel és telt golyókkal. Az ajkaim szétnyíltak, az arcom felhevült és a mellbimbóim megfeszültek.

Lucian végighúzta a kezeit a csöpögő haján, hátrahúzva a fénylő, sötét hajzuhatagot a tiszta, erős arcából. Nem csinos vagy modellszerűen jóképű. Túl nyers volt ahhoz, csupa kemény vonás és agresszió. De gyönyörű volt.

És zord. A boldog részeim kihűltek. Az arckifejezése teljesen rideg volt. Hideg, mint a jég. Egész éjjel tudnék költőien mesélni a külsejéről, de ez nem változtatna azon a tényen, hogy ez a férfi végső soron egy idegen. Egy ember, aki távolságtartó és zárkózott, mint egy jégfal. Olyan férfiakkal nőttem fel, akik ugyanezt az arckifejezést viselték. Elmenekültem ezektől a férfiaktól. És ma ő is csaknem elfutott tőlem. Emlékeznem kell erre, és tartani a távolságot.

Lassan hátráltam. Odalenn, Lucian körbefordult, hogy összeszedje a ruháit vagy, hogy megint ússzon, nem tudom. Nem néztem oda. Eleve nem kellett volna odanéznem, nem kellett volna hagynom, hogy vele kapcsolatban elragadjon a fantáziám.