27. - 28.- 29. Fejezet

 

27. fejezet

Emma

Fordította: Christina

– Atyaég, erre már szükségem volt.

Lucian nyirkos mellkasán fekve éreztem, ahogy a teste meglepetten összerándult pont azelőtt, hogy egy szívből jövő nevetés tört volna ki belőle, megrázva az ágyat is. Belemosolyogtam a bőrébe és közelebb bújtam hozzá. Amilyen izmos teste volt, csodálatosan tökéletes volt átölelni.

Szélesen mosolyogva addig fordult felém, amíg egymásra nem néztünk. A jeges zöld szemei most melegséggel teltek meg és a mosolya egyre szélesebb lett. –Ó, tényleg?

Képtelen voltam abbahagyni, hogy hozzáérjek, végighúztam az ujjaimat az elegáns vonalú kulcscsontján. – Meglepettnek tűnsz. Kétségbe vontad a képességed, hogy örömöt szerezz nekem, Brick?

Villámgyorsan elkapta a kezemet és megcsípte az ujjbegyeimet. Felnyüszítettem, bár nem fájt, mire újra vigyorogni kezdett. – Ha elbuktam volna, legközelebb jobban próbálkoznék.

Közelebb nyomultam és a melleimet a mellkasának toltam, amitől buja borzongás futott végig a testemen. – Micsoda önzetlen felajánlás.

Lucian tekintete elálmosodott, ahogy a keze végigcsúszott a vállamon, hogy átölelje a nyakamat. – Adj bele mindent, vagy menj haza.

– Jó mottó – simítottam végig dudorodó bicepszén. Uramatyám, ennek a pasinak gyönyörű karjai vannak – izmos, anélkül, hogy visszataszító lenne.

Egyetértően mormogott. – Gyakorlat teszi a mestert, meg ilyesmi.

Amikor kuncogni kezdtem, teljesen magához húzott. Bőr a bőrhöz. A hangja egy oktávval mélyebb lett. – Nekem is szükségem volt rá – könnyű, de hosszan tartó csókokkal szórta teli a halántékomat, az arcomat. Mindenhol ott volt körülöttem, meleg és határozott, az égetett cukor és a mocskos szex illata.

Lehunytam a szemem, karjaimmal átöleltem a nyakát. A nyelvemet lágyan végighúztam erős vállán, hogy megízleljem sós bőrét.

Lucian megborzongott, mélyen a torkában hümmögött.

– Adj nekem öt percet – mondta reszelős hangon, orrával a hajamba fúródva –, és még gyakorolni fogunk egy kicsit.

– Öt percet? – húztam őt, a hangom nyúlós volt, mint a méz.

– Nők – panaszkodott a torkom völgyébe –, megkaptál egymás után háromszor. Hagyd egy kicsit pihenni a férfit.

Nevettem, a boldogság bugyborékolt bennem. Csak rövid ideje voltunk szeretők, de olyan volt, mintha mindig is együtt lettünk volna. Nem az volt ismerős, ahogy vágytam rá – ez annyira új és erős volt, hogy azon tűnődtem, kapok-e belőle valaha is eleget ahhoz, hogy eloltsa a szomjamat. Csak az érzés, hogy mennyire könnyű volt vele lenni. Mennyire vicces. Nem tudtam visszaemlékezni, hogy a szex mikor volt ennyire mulatságos. És könnyű.

Talán az volt mások számára. De én mindig azzal voltam elfoglalva fejben és azon aggódtam, hogy néztem ki, mit mondtam. Az igazi horror az volt, amikor attól is kiborultam, hogy színleljek az ágyban. Ez nem én voltam.

Ám Luciannel nem tudtam más lenni,csak önmagam. Még ha akarnám is, ő észrevenné. És kirángatna a kagylóhéjamból, ahová megpróbálok elrejtőzni.

Mintha a gondolataimban olvasna, a hátamra lökött, majd a kezében pihentette a fejét, ahogy lefeküdt mellém. A másik kezét gyengéden a melleim közé tette, mintha a szívemet akarná őrizni. Ez a mozdulat annyira gyengéd volt, hogy összeszorult tőle a mellkasom. Úgy tűnt, nem vette észre, de elégedett arckifejezéssel tanulmányozott. – Szomjas vagy?

Addig nem gondoltam rá, amíg nem kérdezte meg. – Lemehetek egy kis vízért.

A nevetőráncai elmélyültek a szeme körül. – Mindjárt itt vagyok – megcsókolt, majd egy könnyed mozdulattal végiggördült az ágyon és felkelt.

Hátradőltem és végignéztem, ahogy teljesen meztelenül végigsétál a szobán. A meztelen Lucian fesztelensége olyan látvány volt, amiért hálásnak kellett lenni, az az őrületes fenék minden egyes mozdulatra megfeszült, majd elernyedt. Még a lábikrái is elképesztőek voltak. A látvány túl hamar elszállt, ahogy bement a fürdőszobába kezet mosni.

Ahogy ezzel megvolt, lebaktatott a konyhába. Újra elhelyezkedtem az ágyban, egy kicsit felráztam a szétszórt párnákat és kiegyenesítettem a lepedőt, ami valahogy hosszában összecsavarodott. Egy zörgő tálca jelezte Lucian visszatérését. Visszadőltem a párnákra, felületesen lélegeztem és felemeltem az egyik kezem.

– Lassíts! – kértem. Amikor megtette, sötét, szárnyra emlékeztető szemöldöke szórakozottan megemelkedett, mire elvigyorodtam. – Engedd meg, hogy jól megnézzelek magamnak.

Egy pír alakult ki a nyakánál, majd felkúszott a füléig. De engedelmeskedett, a testtartása laza maradt, csípőre tette az egyik kezét. – Ez elég lassú?

– Azt hiszem, ezt meg kell örökítenem az utókor számára. Azt hiszem, sosem csodáltam még ennyire egyetlen férfi lábát sem.

Erre elmosolyodott, de ez inkább „Nevetséges ez a nő, de tetszik” mosolynak tűnt. – Ha jól viselkedsz – tette le a tálcát az éjjeliszekrényre –, akkor megengedem, hogy meglovagold később a combomat.

Ettől nem kellett volna az egész testemnek várakozva és forrón összeszorulnia ennyire erősen. De így történt.

Lucian végignézett rajtam. – Bár meg kell mondanom, nem tettél magadnak szívességet azzal, hogy felvetted azt az inget.

– Olyan rossz?

– Nagyon – mondta szigorúan. – Vagy azonnal leveszed, vagy nincs comblovaglás.

– Igenis, Lucian.

Az ajkai megrándultak, átnyújtott egy pohár hideg vizet egy szelet citromkarikával. Rámosolyogtam.

– Mi az? – ült le az ágy szélére.

– Te. Tettél egy szelet citromot a vízbe – kortyoltam egyet.

– Ettől jobb íze van – dörmögte, még mindig egy kicsit rózsaszín volt az arca a füle körül.

– Így van – ittam még egy kicsit, majd átadtam neki. – Imádnivaló vagy.

Megforgatta a szemét, majd ivott még.

– Szeretsz gondoskodni az emberekről.

Lucian megkínált még egy kis vízzel. – Rólad szeretek gondoskodni.

Lehúztam egy újabb nagy korty vizet. – És komoly veszélyben vagyok amiatt, hogy hagyom, hogy egyfolytában ezt csináld velem. De ez több annál. Megvan az a veleszületett képességed, hogy egy hétköznapi dolgot valami rendkívülivé teszel.

– Megpróbálsz zavarba hozni, ugye? – elfogadta a poharat, majd megitta a maradékot.

– Nem. Csak bókolok neked.

Lucian letette a poharat, zavart arckifejezés játszott az arcán. –Fogalmam sincs, hogyan kell kezelni ezt.

Az őszintesége megijesztett. – Tőled szinte mindenki dob egy hátast, akivel találkozol. Még az a seggfej Greg is.

Lucian lehajtotta a fejét, megrázta egy kicsit. – De már nem vagyok ugyanaz az ember. Még akkor is, amikor játszottam, az a fajta dicsőítés megszokott volt. Ez inkább az előadásomnak szólt, mint az embernek, aki voltam.

Lassan bólintottam. – Amikor azt mondják nekem, hogy mennyire imádják Anya Hercegnőt, nem tudom megállni, hogy ne gondoljam ezt: „Még szép, hogy ezt teszed. Ez a munkám.”

– És ha még mindig siránkoznak, vagy bele akarnak kötni, nem tudod megállni, hogy ne gondold azt, hogy bolondok, akik még akkor sem értékelik a tehetséget, amikor ez nyilvánvaló – mindeztegy olyan ember száraz humorával mondta, aki átélte ezt.

Felnevettem. – Igen, igaz. Bár szörnyen hangzik, ha hangosan iskimondod.

– Ilyen a hírnév furcsasága– újra finoman megrázta a fejét, majd a tálcához fordult, és felemelte a fehér sütis dobozt. – Még nem bontottad ki.

– Túl ideges voltam – kinyújtom a kezem a dobozért, és ahogy átadta, a zavartsága egyre csak nőtt az arcán.

– Miattam voltál ideges? Készen álltam, hogy letérdeljek előtted, Em.

A szívem megrándult a mellkasomban, a pillanatot azzal próbáltam elfedni, hogy a dobozt zárva tartó zsineggel matattam. Egy mozdulattal kibontottam, és a virágként díszelgő doboz kinyílt, felfedve az ajándékot.

Zihálás tört fel belőlem. Egy vattacukorfelhőbe egy tökéletes kis gömb alakú gâteau[1] volt ágyazva, amelyet olyan sötét és fényes csokoládé borított, hogy úgy ragyogott, mint az éjféli égbolt. De nem ettől tátottam el a számat csodálatomban.

A gömb tetején egy rózsaszín és arany pillangó volt, ami cukorüvegből készült. A finom szárnyai annyira szépek és vékonyak voltak, hogy a fény átragyogott rajtuk. Annyira valóságosnak tűnt, hogy félig arra számítottam, hogy el fog repülni.

– Lucian…

– Néha így látlak téged – mondta mély hangon, szemét a süteményen tartva. – Gyönyörű és ritka, amit nem lehet feltartóztatni, csak kincsként megtartani.

A szemem elhomályosult. Kikészített. Hívott már korábban gyönyörűnek, de nem ennyire nyilvánvaló módon. És mégis attól féltem, hogy csak múlandónak látott engem. Nem akartam röpke pillanat lenni az életében. Bár nem tudtam rávenni magam, hogy ezt kimondjam. Úgy nem, hogy az ajándéka a kezemben volt.

– Ez gyönyörű. Tökéletes – néztem fel rá, féltem, hogy az egész szívemet a szememben látja. – Ezt nem ehetem meg!

Összehúzta a szemöldökét. – Miért nem?

– Ez művészet. Nem mehetek oda, mint Godzilla, és zúzhatom darabokra.

Lucian fuldoklott a nevetéstől. – Neked tényleg nagyon vad fantáziád van. Ez azért van, hogy megegyük, Szimatka.

– Ne hívj így. Ez egy emlékezetes pillanat.

Lucian felhorkant, kinyújtotta a kezét és kivette a kis süteményt a dobozból. Ügyetlenségemben tönkretehettem vagy leejthettem volna az egészet. De az ő kezei sziklaszilárdak voltak, ujjaival ügyesen levette a gömbről a pillangót, visszatette a dobozba, majd felém nyújtotta a süteményt. – Harapj egyet, Em.

Annyira vágytam rá, hogy megnyaljam az ajkam, de visszatartottam magam egy pillanatra. – Ez már mindig így lesz veled, igaz? Úgy értem, hogy etetsz.

A pillantása a számra siklott. – Igen. Nem akarom felfedni az okokat, hogy miért. Csak azokat, amik elégedettséggel töltenek el.

A szavak felrobbantak a mellkasomban, mélyen felragyogtak bennem. Lucian előtt sosem kóstoltam egyetlen ételt sem úgy igazán, a lelkemből. Csak megfigyelőként mentem végig az életemen, csak tettettem, hogy jól szórakozom. Vele minden pillanat azért volt, hogy élvezzem, hogy megízleljem.

Szememmel fogva tartva az övét, kinyitottam a számat, hogy megetethessen. Az orrlyukai megremegtek, ahogy becsúsztatta az ajkaim közé az édességet.

A keserédes étcsokoládé mélyen és élesen bevonta a nyelvem. Majd beleharaptam a puha süteménybe, szabadjára engedve a telt ízű csokoládékrémet. Nem csokoládé volt – talán, kávé vagy esetleg karamell, nehezen megfogható volt az íze. De a sötét keserűség és a selymes krém kombinációja miatt valami egészen újjá varázsolta, gazdaggá, de nem túl émelygőssé.

Elégedett hangot hallattam, amitől Lucian tekintete elragadottá vált. – Finom?

– Tökéletes – nyaltam meg az ajkam. – Még.

Élesen beszívta a levegőt. – Fenébe, ezt nem gondoltam át.

Lefelé pillantottam, amitől újra megnyaltam az ajkam. Kemény volt. Csodálatosan az. Vastag és lüktető. Felvonva a szemöldököm, végighúztam az ujjam a krémes süteményen, összegyűjtve egy kis masszát. – Jobb, ha megeszed az utolsó falatot – tanácsoltam. – Elfoglalt leszek.

– Mi a…

Rákentem a krémet a farka duzzadt végére, majd mélyen bekaptam.

– Ó, a picsába, … ó… – kínzó nyögés szakadt fel a torkából, ahogy egyik kezével belemarkolt a lepedőbe, a fejét hátrahajtotta. – Em…

Gyönyörű volt. És finom. Úgy ízleltem meg őt, ahogy megérdemelte, lassan, elidőzve. Addig, amíg nyöszörögve nem mondta a nevem, teljesen kikészülve és lihegve.

Csak később, amikor rám zuhant – fejét a mellkasomra fektette, karját úgy vonta a derekam köré, mintha szüksége lett volna arra, hogy öleljen, hogy lenyugodjon – csapott arcul a desszertjének igazi értelme. A teljes sötétség elnyeli a fényt. Egy fényes szépség, ami nem azért készült, hogy véget érjen.

– Én vagyok a pillangó. Te vagy a sütemény.

Sután, mégis teljesen a mellem felé fordította az arcát, pihekönnyű csókolt lehelt rám. – Édes, nekem mindkettő vagy.

De nem voltam meggyőzve. És szerintem ő sem. De most ez elég volt.

 

28. fejezet

Emma

Fordította: Jane

Az egyik nagy előnye a háznak, amit béreltem, az volt, hogy akkora ebédlő asztala volt, hogy hat ember is elfért körülötte. Amióta Tate folyton részletekkel bombázott telefonon keresztül, és Lucian beismerte, hogy Broomy és Sal is elkísérték és szintén a szállodában szálltak meg, áthívtuk őket ebédre, kihasználva a szoba nyújtotta magán teret.

Noha én és Tate napszemüvegek és kalapok mögé bújva gyakran elkerültük azt, hogy lencsevégre kapjanak, fikarcnyi kétségem sem volt afelől, hogy Luciannak és Broomy-nak ez nem menne. Az a két pasi egyszerűen túl jóképű volt ahhoz, hogy ne keltsenek feltűnést. Annak ellenére, hogy nem tudtam L.A. mennyire volt hoki imádó város, azt tudtam, hogy épp elég ember ismerte fel Luciant máshol, szóval itt sem lenne másként. Ha még Salt is belevesszük az egyenletbe, akkor az olyan lenne, mintha villódzó neon fényjellel hirdetnénk a partinkat.

– Köszönöm, Istenem – motyogta Tate, amikor öntöttem neki egy kis pezsgőt. – Már attól féltem, hogy kapok egy üzenetet, hogy kibékültél Greggel.

– Fúj – húztam fel az orrom. – Tudom, tudom. De az emberek mindig követnek el butaságokat. – Lucianra pillantott, aki, annak ellenére, hogy most nem ő főzött, éppen a rá jellemző precizitással terítette meg az asztalt.

– Ő ott, a legjobb döntés, amit valaha is hoztál, leszámítva a karrieredet.

Elpirultam, majd felemelve a poharam, koccintottunk.

– Ez egy privát csaj buli vagy csatlakozhatok én is?–kérdezte Sal. Egy olíva zöld eredeti jampecos öltönyt viselt, amihez egy cseresznyepiros pöttyös nyakkendőt párosított. Ez az öltözet annyira lenyűgözte Tate-t, amikor megismerkedtek, hogy kezét a mellkasára tette és felkiáltott.

– Nyugodj le, én Chicana[2] szívem.

Ez megalapozta a barátságukat. Felé nyújtottam egy poharat.

– Nem is tudom, előbb mesélj a ruháról.

Volt pofája ártatlannak mutatkozni.

– Álnok kígyó módjára viselkedtem, beismerem! És senki másért nem tettem volna meg, de szegény Luc annyira szánalmasan nézett ki – vigyorgott Lucianra, aki felkapta a fejét, amikor meghallotta a nevét és felénk pillantott. – Ezen kívül, megfenyegetett, hogy Sal Burgert csinál belőlem.

– Ilyen fenyegetés nem hangzott el – forgatta a szemét Lucian.

– Lehet, hogy nem szóban – vágott vissza Sal, majd magával vitte a pezsgősüveget az asztalhoz. – De voltak pillantások, és mi mind tudjuk, hogy mire képesek azok a pillantások.

– Ebben igaza van – mondtam vigyorogva, majd leültem a Lucian által felkínált székre. Lucian felhördülve lehuppant mellém.

– Nos, most kurvára elégedett magával – mondta Brommy, miközben becsusszant a Tate és köztem lévő székre. – Olyan, mintha dorombolna magában. Biztonságban érzem magam, hogy tudom, a te szakértő kezeid között hagyom őt, Emma.

– Az, hogy az asztal másik oldalán ülök, nem jelenti azt, hogy nem tudom szétverni a segged – vágott vissza Lucian lazán. És, hogy őszinte legyek, most egy elégedett, ellazult és nyugodt ember látszatát keltette. Jó volt ránézni. Még jobb volt, amikor tekintete találkozott az enyémmel, és annak az emléke, hogy mit csináltunk tegnap éjjel és ma reggel, ott szikrázott közöttünk.

Újra akarom, ez áradt a tekintetéből. Leizzadtam egy pillanat alatt. Nemsokára, üzentem vissza. Hamarabb, mint gondolnád, édesem. Erre mérget vehetsz. Jött a válasz.

Nevetés hangja szakította meg a néma kommunikációnkat, és amikor Brommy-ra néztem, kaján vigyor terül szét az arcán.

– Csak nézz rá – gesztikulált Brommy a hatalmas kezeivel. – A szemeivel megdugja és úgy vigyorog, mint aki most fogott először ci…– egy zsemle nagyot csattant a homloka közepén. Lucian fenyegetően nézett rá.

– Pofa be, vagy a következőt a szádba tömöm.

Broomy nevetett.

– És itt is van a régi Oz – letörölt egy képzeletbeli könnycseppet, de aztán megadóan felemelte a kezeit, amikor Lucian felmordult. – Oké, oké, befogom.

Elrejtettem a mosolyomat egy falat saláta mögé. Broomy nyers volt, de nem tévedett. Lucian tényleg boldognak tűnt, és én okoztam ezt, miattam mosolygott még a szeme is, és nevetett ilyen könnyedén. A sok szenvedés és meghátrálás után, az, hogy valakivel, aki épp olyan sokat szenvedett, ilyen örömteli pillanatokat élhetek meg olyan volt, mintha napsütés folyna az ereimben. Tate Sallel csevegett, nem igazán figyelt ránk, mert Sal épp a különböző ruhákat mutogatta neki, amiket a legutóbbi vásárlási körútján szerzett be.

– El kell vinned magaddal legközelebb – mondta azzal a határozottsággal, amelyet jól ismertem, viszont a gyanútlan férfiak kevésbé.

– Chica, akár ma is mehetünk. De az is lehet, hogy már van is valamim a számodra…– mondta Sal, miközben a képei között keresgélt. – Tessék.

Tate a kezébe vette a telefont és felsikított a kép láttán.

– Akarom!

Brommy, aki nyilvánvalóan szerette volna felhívni magára a figyelmét, már attól a perctől, hogy megérkezett, előrehajolt és ránézett a telefonra.

– Gyönyörűen néznél ki benne.

Tate rápillantott, csücsörített vörös ajkaival.

– Nem fogok lefeküdni veled, szóval ne is próbálkozz.

– Csalódnék, ha egy közös akció alatt szóba jönne az alvás vagy a fekvés – mosolygott rá Broomy. Tate ránézett, majd jólesően nevetni kezdett. Tudtam, hogy levette a lábáról. Ami lenyűgözött, mert általában normális esetben inkább a szóbeli kibelezést választaná.

– Szent Ég – suttogtam Luciannak, odabújva hozzá, mert nagyon jó illata volt, és mert még közelebb akartam lenni hozzá. – Ez talán tényleg működött.

– Fogalmad sincs róla, hogy hány éven keresztül kellett ennek szemtanúja legyek – mondta, ajkai a fülemet cirógatták.

Az eszemet egy pillanatra köd lepte el az érintésétől és közelségétől. Élesen szívtam be a levegőt, majd felnéztem rá. Mint mindig, a tekintete most is képes volt elolvasztani és lángra lobbantani. Figyelme az ajkaimra terelődött, majd ő is mélyen szívta be a levegőt.

– Miért is hívtunk meg mindenkit ide?

– Mert tele bombázták üzenetekkel a telefonjainkat, és mert jó barátok vagyunk.

– És mert előbb vagy utóbb levadásztunk volna benneteket – szólt közbe Brommy.

– Olyan a hallása, mint a denevérnek – suttogta kuncogva Lucian.

– És olyanok a reflexeim, mint egy macskának – tette hozzá Brommy.

Lucian keze hirtelen fellendült és a levegőben elkapta a felé dobott zsemlét. Felsikkantottam, összerándultam a székemen,annyira gyorsan mozgott. Lucian önelégülten nézettBrommy-ra.

– A csatár legyőzi a macskát.

És akkor, egy kimagasló pillanatig, megjelent az igazi Oz, a nagy és erős játékos, aki mindenkinél jobb volt ebben a sportban. Áradt belőle a magabiztosság, a pimaszság, ameddig újra rá nem ébredt, hogy már nem ő a középcsatár. A felismerés fájdalmas volt, ahogy rároskadt, ahogy az arckifejezése hirtelen megváltozott, ahogy a feszültség láthatóan úrrá lett rajta.

Szenvedtem miatta, mert a gyötrelem, ami abban a rövid pillanatban megmutatkozott egy olyan emberről szólt, aki már nem tudta, hogy ki is ő valójában. Kéretlenül és akaratlanul is anyám tanácsa jutott eszembe, amit a férfiakról mondott.

Ne próbáld összeszedni az összetört darabkáikat. Nem leszel képes újjáteremteni őket, olyanokká, amilyenek valaha voltak.

 

29. fejezet

Emma

Fordította: Rin

– Túl erősen szorítod!

– Nem is. Csak kötekedsz velem.

– Nem, amikor a tökéletesség a cél. Tartsd erősen, de próbáld nem kiszorítani belőle az életet vagy mindenhová fröcsögni fog. És figyelj a végére!

– Nem hiszem el, hogy máris kritizálod a technikámat. Csak most kezdem.

– Szimatka, soha nem fogod megtanulni, ha nem bírod a kritikát.

Egy horkantással letettem a cukrászzsákot és az alkarommal megtöröltem a homlokomat.

– Mondd még egyszer, hogy ez mennyire is pihentető?

Lucian fehér fogai megvillantak, amikor felkacagott. Csípőjével a pultnak támaszkodott és óvatosan visszatűrte a fülem mögé a hajtincsemet, ami csiklandozott.

– Azt hiszem, ehhez kevés türelmed van, édesem.

– Türelem – motyogtam. – Még nem fojtottalak meg, nem igaz? Szólj, ha túl erősen szorítom.

Vigyorgott és lehajolt, hogy gyengéden megcsókolja ajkaimat.

– Ebben az esetben igen. De ha rajtam akarod kipróbálni…

Megböktem a csiklandós pontján, mire egy mély férfias kacagással elhúzódott, ami engem is mosolygásra késztetett, annak ellenére, hogy magam alatt voltam.

– Ne merészelj célozgatni. Rosszkedvű vagyok.

Laza fogással elkapta a csuklómat és a szájához emelte a kezemet.

– Csodálatos vagy.

A tekintetemet fogva tartva vette meleg szájába az ujjamat és nyelvével megcirógatta.

Elöntött a forróság a lábaim között, de a szemének kedves gyengéd és szerető pillantása volt az, ami miatt a belsőm tűzben égett.

– Megbocsátok.

Erre Lucian csókja kicsit hosszabb volt, de annál édesebb. Hozzá simultam, teljesen megfeledkezve a tortáról, karjaimat a nyaka köré fonva. Megengedtem magamnak, hogy élvezzem őt, elengedjem magam, és csak érezzem.

Amióta hazatértünk Rosemontba, nem lassítottunk, hiszen néhány percnél tovább nem tudtuk távol tartani egymástól a kezeinket. De óvatosak voltunk, mindegyikünk a maga módján, óvva a szívünket azzal, hogy egy választóvonalat húztunk, hogy ne beszéljünk túl sokáig vagy túl mélyen az érzelmeinkről, amiket jobb, ha megtartunkmagunknak.

Azt mondtam magamnak, hogy ez okos döntés. De minden egyes, Lucian társaságában eltöltött nappal kevésbé éreztem magam biztonságban és inkább hibának tartottam, hogy nem mondtam el, amit éreztem. Színésznő voltam, tudtam, hogyan kell eljátszani egy szerepet. De nem ezt akartam csinálni Luciannel. A probléma az volt, hogy nem tudtam, hogyan döntsem le az óvatosság falát, ami köztünk volt. Könnyű volt elterelni a figyelmet, főleg, amikor Lucian olyan dolgokat tett, mint például felemelt és a pultra ültetett, csendes komolysággal széttárva a combjaimat, hogy közelebb lépjen hozzám és mélyebben megcsókoljon.

– Ember – panaszkodott egy mély hang. – Ne a konyhában!

Széthúzódtunk, hogy lássuk, ahogy Anton undorodva néz ránk.

– Az isten szerelmére, itt ételt főzünk, Luc.

Lucian a tarkómon tartotta a kezét, és felhorkant.

– Aki folyamatosan félbe szakít, az elkészítheti a saját ételeit.

– Hé, Anton – mondtam, megelégedve azzal, hogy Lucian karjaiban maradok, annak ellenére, hogy az unokatestvére nem jó szemmel nézte.

Anton szemrehányóan rázta felém az ujját. – És te, Amerika hercegnője.

Lucian biztosan érezte, hogy feszült vagyok, mert a szorítása éppen annyira feszült meg körülöttem, hogy támogatást nyújtson. De a baj megtörtént. Boldog zümmögés elillant a hasamból és egy nehéz súly váltotta fel.

Egy éjszakát szántam arra, hogy átolvassam a nekem küldött forgatókönyveket. Mind rossz volt, mert csak az Anya Hercegnő szerepem vagy az elavult romantikus vígjátékaim gyenge utánzatai voltak. Nem lett volna ellenemre egy jó romantikus vígjáték, szellemesség és erkölcs, de az általam olvasott forgatókönyvek nem úgy sikerültek. És nem akartam, hogy bekategorizáljanak. Őszintén szólva valami tartalmasat akartam, amibe belemélyeszthetem a fogam. Valami, ami Anyával ellentétes volt.

– Ezzel az édesen szép arccal – mondta ügynököm – nehéz lesz meggyőzni az igazgatókat. Hercegnőként tekintenek rád.

– Nem kevesebb, mint öt férfit nyársaltam fel a Dark Castle-ben – vágtam vissza. – Szó szerint többet likvidáltam. Semmi édes nem volt benne.

– És mégis így látnak téged.

Az egész, savanyú ízt hagyott a számban és megfordultam, hogy kicsenjek egy kis csokoládé vajkrémet a pulton álló tálból. Lucian csendes aggodalommal figyelt, miközben lenyaltam az ujjamat. Általában az, hogy figyelte, ahogy lenyalom az ujjamat, más váltott volna ki belőle, de elég jól ismert ahhoz, hogy megértse, merre járnak a gondolataim. A hajam függönye alatt megsimogatta a bőrömet, majd Antonhoz fordult.

– Valamit szerettél volna, vagy egyszerűen csak próbálsz átgyalogolni az embereken és idegesíted őket?

Nem mulasztottam el Anton szemében a csalódott villanást. A látszólagos öröm ellenére, hogy Luciannel kötekedett, zavarta, hogy ilyen könnyen elutasították. Talán még bántotta is. De nem az én dolgom volt döntőbírót játszani köztük.

– Carlos azt mondta, hogy visszautasítottad a Raston adománygyűjtését.

Lucian szeme összeszűkült figyelmeztetésként.

– Igen, azt tettem.

– Ki az a Carlos? – kényszert éreztem arra, hogy megkérdezzem.

– Az ügynökünk.

Anton odanyúlt és megragadott egy almát a szemközti pulton fekvő kerámia gyümölcstálból. Őszintén szólva meglepett, hogy megosztoztak egy ügynökön, látva, milyen borzasztóan jönnek ki. De furcsa érzés volt az is, hogy ezt nem tudtam. Semmi okom nem volt rá, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy amikor Lucian életének számos aspektusáról volt szó, a sötétben tapogatóztam. Anton hatalmasat harapott az almából és a csámcsogás közepette beszélni kezdett.

– A Raston adománygyűjtés egy jótékonysági esemény, amelyen Ozzy fiú mindig is részt vett.

– Ant.

Lucian éles figyelmeztetését nem vette figyelembe.

– Őrületes összeget gyűjtenek az éhes gyermekek számára – Anton folytatta, miközben intő hangon beszélt hozzám. – Gyerekek, akiket meghívnak korcsolyázni a hőseikkel, mint a jó öreg Luc.

Lucian keze lecsúszott a nyakamról, amikor arrébb lépett és megragadta a mosogatórongyot a mosogatóból. A pólója alatt látszottak az izmai, miközben dolgozott, módszeresen letörölte a pultot és közben úgy tekintett rá, mintha az érintetlen felületnek egy jó fényezésre lenne szüksége.

– Ahogy mondtam Carlosnak – morogta ugyanazt a pontot törölgetve –, mivel már nem játszom, a jelenlétem felesleges lenne.

– Ha felesleges lenne – vágott vissza Anton – nem hívtak volna meg.

– Őszintén szólva, meglepődtem, hogy kaptam meghívót – mondta Lucian anélkül, hogy felnézett volna.

– Akkor nemcsak makacs vagy, hanem teljesen eltévedt is. A rajongók szeretnek. Látni akarnak.

– Menj el, Ant.

Anton felsóhajtott és rám pillantott.

– Beszélj vele, hogy megértse, jó? Tudják, hogy nem hallgat rám és ezek a gyerekek sokkal fontosabbak, mint az összeroppant egója.

Ezzel kilépett a konyhából és engem otthagyott egy férfival, aki lyukat akart súrolni a márvány pultba.

– Szerintem már tiszta – álltam meg egy bólintással a pultnál. Lucian szünetet tartott, lassan pislogott, majd a rongyot a mosdóba dobta. Nem fordult felém.

– Ez az, ahol megpróbálsz irányítani engem, mert azt kell mondanom, hogy kíváncsi vagyok, hogy szerinted hogy fog működni.

Horkantottam, éppen csak annyira, hogy tudassa vele, hogy feldühített. – Alapvetően támadó játékos vagy, nem?

Megmerevedett, én pedig összerezzentem, amikor rájöttem, hogy ez valószínűleg olyan módon bántotta, amit én nem akartam.

– Lucian – mondtam halkabban, bűnbánattal. – Nem azért vagyok itt, hogy irányítsalak. Azért vagyok itt, hogy támogassalak. Ha megengeded nekem.

Ekkor felém fordult, makacs arckifejezéssel, és keresztbe fonta karját a mellkasán, ahogy engem figyelt.

– Ez mindkét irányban működik?

– Igen… – ráncoltam a homlokomat. – Miért nézel így rám, mint aki nem hisz nekem?

– Nem úgy nézek rád.

– Ó. Akkor magyarázd el ezt a fintort, mert én vagyok az, aki közönnyel van felfegyverkezve és rólam mondják, hogy gyilkos szorításom van – és megragadtam a habzsákot ennek szemléltetésére. Ez kiérdemelt egy félmosolyt, amiért ölni tudtam volna, de ami sajnos hamar el is halt.

– Akarsz a forgatókönyvekről beszélni, Em, amiket elolvastál? – hangja nyugodt volt, de komoly vád volt benne.

Letettem a zsákot.

– Azt gondolod, hogy mert még nem beszéltem a nekem küldött baromságokról, akkor nem kellene beszélned velem arról, ami történt Antonnal az előbb.

Lucian csípővel a pultnak támaszkodott.

– Mindkét irányban működik, nem? Azt akarod, hogy nyissak feléd, akkor te miért nem teszed?

– Rendben. Nyitok feléd. Én aggódok. Többet akarok tenni a karrieremért, mint amennyit kínálnak nekem. Ki kell találnom, hogyan tudom ezt megtenni, amikor a hatalmasok birtokolják az összes kártyát. Amikor nem vagyok veled, túl sokat gondolkodom ezen. Akármikor megfájdul a gyomrom. És néha, az éj sötétjében nagyon igyekszem nem kiborulni emiatt, mert tudom, hogy sokkal jobb helyzetben vagyok, mint a legtöbb ember és nem kellene panaszkodnom, azért, mert híres színésznő vagyok, aki nem találja az útját. De még mindig félek és bizonytalan vagyok, és utálom ezt – megálltam és remegve kifújtam a levegőt. – Ez elég, ha megosztom veled?

Lucian ellépett a pulttól, szája komor vonallá vált. Két lépésselelért hozzám és mielőtt tiltakozhattam volna, magához húzott és a karjaiba vont. Remegve simultam a mellkasa széles falához.

– Sajnálom – kulcsolta össze határozottan az ujjait a tarkómon a hajamnál. – Utálom, hogy így érzel.

Bólintottam és a tenyeremmel izmos testét simogattam. Közelebb bújt hozzám, mintha megpróbálná megszüntetni köztünk lévő teret. – Nem, komolyan mondom. Nem kellene egyedül cipelned ezt a terhet.

– Mint te?

Halk suttogásom elhallgatta. Aztán kifújta a levegőt.

– Igen, mint én.

Megdörzsöltem a mellkasát.

– Ez a lényeg, Brick. Ha együtt akarunk lenni, képesnek kell lennünk elmondani ezeket a dolgokat egymásnak.

Sötét nevetést hallatott.

– Erről szól ez az egész kapcsolat?

– Nekem azt mondták.

Lucian sóhajtva fésülte a hajamat az ujjaival.

– Nem túloztam, amikor azt mondtam, hogy ebben nem vagyok jó.

– Nem, tényleg nem – ugrattam.

Lucian felmordult.

– Te csibész.

Megbökte egy csiklandós pontomat, amitől nevetni kezdtem, majd eléggé hátrébb léptem, hogy találkozzon a tekintetünk. Kedves volt, de fáradt.

– Cassandra azt akarta, hogy osszam meg vele a gondjaimat. Az elején megpróbáltam, de azután könnyebbnek tartottam, ha mégsem teszem.

– Miért?

– Ez nevetségesen fog hangzani, de mindig egyetértett velem, még akkor is, amikor legbelül tudtam, hogy én tévedtem – vonta meg a vállát és összerezzent. – Azt éreztem, hogy nem szeretnék ilyen típusú támogatást.

– Greg azt mondta nekem: Bébi, ne panaszkodj tovább. Olyan könnyű dolgod van hozzám képest.

Lucian összevonta a szemöldökét.

– Faszfej.

– Igen, az – tűnt el a mosolyom. – Nem hiszem, hogy egészen mostanáig tudatosult volna bennem, hogy mennyire összezavarta a fejemet.

Bólintott és elgondolkodva harapdálta az alsó ajkát. Egy percig egyikünk sem szólt. Annyi falunk volt, rejtettek és olyanok, amelyek mintha ostrom alatt állnának. Figyelmeztetett, hogy érzelmi roncs, de talán őt is figyelmeztetnem kellett volna magamról.

– Elképzelem, hogy elmegyek arra az eseményre és csak azt látom, hogy ott állok, mint egy szomorú figyelmeztető történet – mondta hirtelen őszintén, szemei ​​elkomorultak. – Nézd szegény Oz, nem tud játszani, pedig a legjobb korban van. Fogjátok meg a kezét, gyerekek, adjatok neki egy nagy biztató ölelést.

– Ó, Lucian.

Felemelte a kezét, elrettentve, mert a szeme elfátyolosodott.

– Ott állok azokkal az emberekkel, akikkel korábban játszottam és akik ellen versenyeztem. Srácok, akik még tudnak játszani. És ott vagyok én, akinek el kell sétálnia, amikor vége van.

– Akkor ne menj. Ha ennyire fáj neked…

– Mindkét módon fáj.

Kezével végigsimított az arcán, miközben megtört hangon morgott.

– Szánalmas vagyok, ha elmegyek. Szánalmas vagyok, ha otthon maradok.

– Nem vagy szánalmas.

Mosolya keserű volt.

– Folyamatosan ezt mondom magamnak, de neked nem kell.

Fájt érte a szívem, de ezt tudta. A merev tartásból egyértelmű volt, és ahogy óvatosság és figyelmeztetés keverékével nézett rám. A kezemet a pult hűvös márványához nyomtam.

– Nem akartam Macon és Delilah esküvőjére menni. Arra gondoltam, hogy minden barátom és volt munkatársam szánakozva néz majd rám… – rezzentem össze. – A büszkeség kegyetlen dolog, nem igaz?

Az állának merev tartása volt az egyetlen jele annak, hogy vette. A tekintete eltávolodott tőlem és tudtam, hogy megpróbálja összeszedni magát.

– De az elutazás elvette az összes "mi lett volna, ha" gondolatot. Megcsináltam. Vége van. Az élet megváltozik, de nem sajnáltak meg úgy, ahogy gondoltam.

Lucian vetett rám egy pillantást a vastag szempillája alól.

– Egy kulcsfontosságú különbség van, édesem.

– Mi az? – tudtam, hogy mi az, de azt akartam, hogy ő mondja ki. Mert nem én leszek az a nő, aki mindent megkönnyített neki. – Még mindig csinálni akarod.

– Nem akarod.

– Nem valamilyen kiállításon. Nem… – vett egy levegőt, majd gyorsan kiengedte. – A pokolba, Em. Nem hiszem, hogy kezelni tudnám, hogy újra jégre kell lépnem, tudva azt, hogy nem térhetek vissza a sporthoz.

A jég. Teljes lelkéből szerette. Tudtam. Mindenkinek tudnia kellet, aki látta, ahogy játszik. A jég a része volt, és figyelmeztetés nélkül kivágták belőle.Álltam a tekintetét, hagytam, hogy lássa, hogy megértettem.

– Ha azt mondanám, hogy nem tudok korcsolyázni, megtanítanál?

Pislogott, de a döbbenet őszinte mosolya húzódott a szájára.

– Mi?

– Megtanítanál? – ismételtem. – Viccből? Hajlandó lennél erre, ha azt mondanám, hogy borzalmas korcsolyás vagyok?

A mosoly egyre szélesebb lett.

– A pokolba, te jó vagy.

– Jó?

– Ne nézz olyan ártatlan nagy kék szemekkel, Szimat.

Megérintette az állkapcsom szélét.

– Pontosan tudod, mit csinálsz, így csábítasz.

– Működik? – fogtam nagy durva kezét az enyémbe. – Fogsz korcsolyázni velem, Lucian?

– A fenébe – motyogta, de nem tűnt szomorúnak. A zöld szeme valami meg nem nevezett érzelemtől szikrázott. – Rendben, édesem. Elviszlek korcsolyázni. Megpróbálom. Érted.

 

---

[1]Gâteau – francia sütemény

[2]Chicana: mexikói származású