33. - 34. - 35. Fejezet

 

33. fejezet

Lucian

Fordította: Maya

A ház Los Felizben volt, ahol az út felkanyarodott a Griffith csillagvizsgáló felé. A stukkóval díszített privát kapu mögött egy magánterület húzódott, amelyen egy 1920-as évekbeli spanyol stílusú ház terült el. Sok szempontból Rosemont egy kisebb verziója volt, terrakotta zsindelytetővel, fehérre vakolt falakkal, sötét boltíves ajtónyílásokkal és sugárzó mennyezettel. Rózsák kapaszkodtak a falakra és pettyezték az udvart.

A lépéseink csendesek voltak, ahogy átvezetett egy faragott kőkandallóval ellátott nagy nappalin, egy tölgyfával burkolt könyvtár mellett, be egy fénnyel teli széles ablakú konyhába, kilátással egy medence oázisára. A kopott márványpultok hűvösen és selymesen nyúltak el a tenyerem alatt. Felmértem a duplafalú kemencéket és a nyolcégős tűzhelyet. Ez egy szakács konyhája volt. És egyértelműen a szeretett otthon szíve.

– Privát – mondta Emma a kifelé nyíló boltíves dupla ajtókhoz sétálva – és csendes.

– Szép világos – a tekintetem bejárta a konyhát, beleértve a nagy, bejárható kamrát és reggelizőt is. A raktáramban ott volt Jean Philipe régi farmasztala. Tökéletesen illene ide, ragyogna a napfényben.

Üvegajtós szekrények és polcok töltötték meg a távolabbi falat. Több, mint elegendő hely tálak, tányérok, konyhai edények és cserépedények tárolására. Magamon érezve a tekintetét felnéztem Emmára.

Félénken rám mosolygott. – Tetszik neked.

– Igen – nem magyaráztam el, hogy a szívem azzal fenyegetett, hogy kiveri a mellkasomat.

– Megveszem.

Ez volt az. Számítottam rá, mi másért hozna el megnézni egy eladó házat? De a megerősítés mégis úgy ért, mint egy jól irányzott gyomron vágás. – Hány hálószobás?

– Öt – nem mozdult el napfényből.

– Egy embernek elég nagy.

– Igen. De jó érzés itt lenni. Mint otthon – a tekintete nem riad vissza az enyémtől.

Otthon. Az övé. Távol az enyémtől. De tényleg volt otthonom? Rosemont Amalie-é volt. Igen, mindig szívesen voltam ott, és az volt a menedékem. De vajon otthon volt, vagy csak egy biztonságos hely volt, ahol el lehetett bújni a világ elől?

Még egyszer végigsimítottam a pulton. Ellentétben a kaliforniai csúcskategóriás otthonokban lévő sok pulttal, ez régi volt. Története volt, a meséjét a halvány foltok és a márvány selymes simasága mondta el. Kiváló lenne a csokoládé temperálásához és a tészta sodrásához.

Otthon. A kísértés, hogy Emmával létrehozzunk egyet, úgy égette a belsőmet, mint a forrásban lévő cukor, édesen, de fájdalmasan. Mert ezt nem tehettem. Legalábbis most nem. – Mikor költözöl?

A padlódeszkák nyikorogtak, ahogy egy kicsit közelebb lépett. – Amint tudok. Talán két hét múlva.

Ezt feldolgoztam. Mindig is így volt, hogy el kell mennie. És nem volt olyan messze Rosemonttól. Miért mart ez belém? Miért éreztem hideget a bőröm mentén, mintha már elment volna?

Bassza meg. Ez fájt. Azt mondta, boldoggá tettem. Boldoggá és büszkévé akartam tenni.

– Lucian?

– Igen? – próbáltam, hogy könnyedén hangozzon, de a szó tömör volt.

Az arckifejezése fájdalmas volt, mégis barátságos, mintha valami olyasmit próbált volna elmondani, amit nem vettem észre. – Hol élsz valójában?

– Hogy érted, hogy hol? Rosemontban élek.

A szemöldöke között egy kis ránc keletkezett. – Mindig ott laktál?

– Természetesen nem – végigsimítottam a tarkómon. – Volt egy lakásom DC-ben. Egy szép hely Georgetownban, kilátással a Potomacre. Eladtam, mert többé már nem volt rá szükségem.

Azt hitte, ennyire rosszul megy a sorom? Krisztusom, sztár voltam. Több, mint nyolcvanmilliót kerestem a játékos éveim alatt, és még több jött be az együttműködésekből. Gazdag ember voltam. Őszintén szólva, valószínűleg többet kerestem, mint ő. Még a játék nélkül is. Rögtön fasznak éreztem magam, amiért ezt gondoltam.

A mogorva tekintetem talán több gondolatomat kivetítette, mint amennyire tudatában voltam, mert megrázta a fejét, ahogy mentegetőzött. – Ez csak... soha nem beszéltünk róla. Az életedről. Rosemontban laksz, mintha bujkálnál.

– Nem bujkálok. Azért vagyok ott, mert... – összeszorult a torkom, és mérges hangot adtam ki, hogy megtisztítsam. – Mamie-nak társaságra van szüksége.

Fenébe. Ez teljesen nevetségesen hangzott. És ezt mindketten tudtuk.

– Ezért? – kérdezte halkan és gyengéden. – Életed hátralévő részét Amalie társaságának fenntartására szenteled?

A gyomrom felfordult, és nyögve elkaptam róla a tekintetemet, aztán dühös lettem emiatt és dacosan visszapillantottam rá. – Ő a nagymamám.

– Tudom. De mi van a te életeddel? – Most már közelebb volt, a hosszú konyhasziget túloldalán, velem szemben. – Olyan fiatal vagy. Annyi lehetőséged van.

– Így van – vágtam közbe, érezve azt a régi neheztelést, azt a régi felgyülemlett frusztrációt fellángolni – és élek is velük.

Szünetet tartott, megint a szemöldökét ráncolta. – Élsz velük – ismételte bizonytalanul.

Kifújtam a levegőt. – Nem akartam ezt épp most megbeszélni. De beszéltem Rickmannel.

– A régi edződdel?

Bólintottam. – Rickman, igen. És Clarkkal a csapatom vezérigazgatójával, valamint Jack Morisonnal, a tulajdonossal – a kezeim szétterültek a pulton, kitámasztottam, ezzel arra kötelezve magam, hogy egyhelyben maradjak. – Ha az orvosok zöld utat adnak, és ha jól érzem magam a játékhoz, visszavesznek.

Mintha az összes levegő elsuhant volna a szobából. Emma szája tátva maradt, és rémülten bámult rám.

– Visszavesznek? – elsápadt. – De nyugdíjba mentél.

– Mindannyian tisztában vagyunk ezzel, Em.

– Nyugdíjba mentél – mondta még erélyesebben –, mert fennállt a veszélye, hogy károsodik az agyad. Véglegesen.

– Tudom – csattantam fel. Aztán mély levegőt vettem. – De még mindig csúcsformában vagyok. Újra a jégen lenni... jó érzés volt. Még mindig képes vagyok erre. Én csak...

– Csak mi? Kibaszottul meghalsz? – mondta éles hangon, aztán az ajkába harapott, mintha igyekezne lehiggadni.

– Óvatos leszek – mondtam én is küszködve, amikor csak kiabálni akartam. – Nagyon óvatos.

– Jégkorong. Egy erőszakos testi sport – grimaszolva felhorkant. – Pont az a sport, ami miatt ebbe a helyzetbe kerültél.

– Emma...

– Ne Emmázz nekem! – legyintett a kezével, mintha oldani tudná az ingerültségét. – Ne... békíts engem!

– Rendben. Nem foglak – megragadtam a pult oldalait. – Akkor ne oktass ki, mintha egy tudatlan gyerek lennék!

– Akkor ne viselkedj úgy, mit egy tudatlan gyerek! – vágott vissza hevesen. – Használd azt a nagyon szuper és nagyon értékes agyadat! Ez ésszerűtlen...

– Ó, az isten szerelmére...

– Azt a briliáns agyadat használtad, amikor visszavonultál. Átkozottul használd újra!

A fogaim összecsattantak, és összeszorítottam őket, képtelen voltam kiabálás nélkül válaszolni.

Az energia sistergett Emma körül, megvilágította a szemét, Gyönyörű volt és félelmetes. – Mi van Delilah ajánlatával? Szeretsz sütni, desszerteket készíteni. Egy művész vagy...

– Én egy hokis vagyok – a kiáltásom visszhangzott a térben és visszapattant rám. – Ez minden, ami valaha voltam vagy akartam lenni! – a hang, ami kiszakad belőlem, mint egy megsebzett állaté, megszégyenít és feldühít. Ököllel a pultra csaptam. – Ne oktass ki engem, hogy ki és mi vagyok, amikor itt van az esélyem, hogy... hogy... bassza meg.

Elfordultam, összeszorult a torkom. Zihálva csípőre tettem a kezemet és gyorsan pislogtam, hogy megtisztítsam a szemhéjam mögötti égető szúrást.

A csend súlyos és fagyos volt. Lehunytam a szememet és mély levegőt vettem. – Életem legjobb formájában vagyok, Em. Meg tudom csinálni. Most óvatos leszek. Tudom, mi forog kockán.

A szavak olyan törékenyek voltak, mit a vattacukor. De nem törte össze őket, ahogy vártam. Nem harcolt velem. A sóhaja lágy volt, kifújta a levegőt. Nem is hallottam volna, ha nem lettem volna annyira ráhangolódva a válaszára, és vártam a harcot, amit meg akartam vívni.

– Soha semmi mással nem leszel boldog, ugye? – mondta.

Valami végighullámzott rajtam, és mindössze csak annyit tehettem, hogy tagadóan megráztam a fejemet. Zárkózottan és távolságtartóan, az utolsó dolog, amire számítottam, az volt, hogy a karjai hátulról körbefonnak, hogy hozzám préselődik és szorosan tart.

Nem számítottam rá. De a pillanat, amikor megtette, beleremegtem, a szívem a bordáim ketrecének feszült. Megérintettem az alkarját, megdörzsölve a selymes bőrét, szükségem volt erre az érintésre.

– Nem akarok harcolni – mondta.

Ekkor megfordultam és közelebb húztam magamhoz. – Én sem akarok.

Csendesen álltunk, összeölelkezve a konyhában, ami hamarosan az övé lesz. Arcomat a fején nyugtattam, belélegezve hajának az illatát, beszívva a teste melegét. De Emma túl hamar elhúzódott és hátradöntötte a fejét. Indigó tekintete végigsiklott az arcomon.

– Ha a régi csapatodban játszol, az azt jelenti, hogy visszatérsz DC-be.

Az igazság úgy hullámzott, mint egy tóba dobott kavics. Megint valami olyan hangot adott ki, amit nem akartam. De most kint volt. Hagytam, hogy a karjaim lecsússzanak róla, pedig az egyetlen, amit akartam, szorosabban tartani őt. – Semmi sincs eldöntve. Ez csak egy próbatárgyalás volt, de igen, ha játszom... DC-ben telepedek le, de folyton utazok majd.

– Ismerem a gyakorlatot – mosolya fanyar és erőltetett volt. – Én is nagyon elfoglalt leszek. A forgatás hamarosan elkezdődik. Valójában jövő héten lesz az első találkozóm. Tudod, átgondolni néhány ötletet, találkozni a stábbal, meg ilyesmik.

Ellépett, körbejárta a konyhát. – Ennek a helynek egy jó farmasztalra lenne szüksége. Valami olyasmire, mint Amalie-nek van. Talán egy lógó tartóra rézedényeknek és serpenyőknek a konyhasziget fölé.

Emma csacsogása nem volt jó jel. Úgy éreztem, mintha csomó lenne a mellkasomban és egyre nagyobb lett, amikor arról beszélt, hogy mit akar tenni ezzel a hellyel.

– A fő hálószobának van egy részben zárt erkélye, ami a medencére néz... – A hangja elhalkult, ahogy a homlokát ráncolta. És tudtam, hogy a rosemonti kis ház erkélyére gondol, és arra az éjszakára, amikor figyelte, ahogy meztelenül úszok.

Elárasztott a bánat. Úgy érzem magam, mint egy halott. Számunkra ez a vég. Meg akartam állítani. Meg tudtam volna tenni. Csak ki kellett mondanom a megfelelő szavakat. De azok hazugságok lennének. Meg kellett próbálnom, különben örökké azon gondolkodnék, hogy jól döntöttem-e. Soha nem heverném ki a veszteséget. És nem tudtam volna több veszteséget elszenvedni az életemben. Most nem.

– Nem akarlak elveszíteni – böktem ki.

Emma kényelmetlen arckifejezéssel rám pillantott, ezzel kirajzolva arcának feszes vonalát.

Visszabámultam, könyörögve, hogy értse meg. – Csak most találtam rád. De nem tudok elsétálni ettől az utolsó esélytől. Megint önmagamnak akarom érezni magam, Em.

Felsóhajtott és leroskadt a válla. – Tudom, hogy meg kell tenned – Jól láthatóan nyelt egyet. – Én nem megyek sehova, Lucian.

De én igen. És mindketten tudtuk, hogy ez engem ugyanúgy elvisz tőle.

 

34. fejezet

Emma

Fordította: Jane

Nem voltam zsibbadt, mert a zsibbadtsághoz az kellett volna, hogy ne legyenek érzelmeim, de én mindent éreztem. Borzasztó görcsös érzelmeket. Nem tudtam, hogy lehetséges ennyire félteni valakit, aki ennyire elszánt volt, hogy figyelmen kívül hagyja a veszélyt, amellyel szembenézett.

Néztem Lucian szigorú arcát, ahogy éppen arra koncentrált, hogy elvégezze az utolsó simításokat a sült lazacon, amit éppen ebédre készített. Sárga napsütés áradt be a konyhaablakon és megcsillant a sötét haján. Nyugodtnak tűnt, de nem elégedettnek.

Nem lehetett rajta segíteni. A visszaút Rosemontba nagyon feszültséggel teli volt, mindketten csendben voltunk a saját térfelünkön. Minden másodpercét utáltam. Valahogy Lucian lett az életem középpontja, és ez az élet nem volt egy boldog hely, amikor feszültség volt közöttünk.

Nem mintha bármelyikünk is be akarta volna ismerni, hogy egy hosszadalmasan elnyúló vitázás kellős közepén vagyunk. Nagyon jó voltam a fájdalmam leplezésében, ahogyan ő is. És ez egy borzalmas megoldásnak bizonyult, mivel a szorongásom és a fájdalmam minden csendben töltött pillanattal egyre csak nőtt.

Most, egy nappal később, ebédet készítettünk a családjának. Jobban mondva, Lucian készítette, én csak társaságot nyújtottam neki a szokásos helyemről, a konyhai padon.

Egy néma sóhaj szaladt át rajtam. Abban reménykedtem, hogy tetszeni fog neki annak a háznak a konyhája, amelyet meg akartam venni. Abban reménykedtem, hogy egy lehetőséget fog látni benne, hogy abból a házból otthont varázsoljunk kettőnknek. Ami egyszerűen marhaság volt a részemről. Túl korai volt elvárni tőle, hogy velem éljen. Nem, mintha gyűjtöttem volna elég bátorságot ahhoz, hogy egyáltalán megkérdezzem. Soha nem beszéltünk szerelemről, sem az örökkön örökkéről. Miért vártam el tőle bármit is?

De mégis megtettem, újra légvárakat építettem, beleképzelve magunkat egy kisebb Rosemont verzióba. Egy saját helyet magunknak, de ő egyetlen legyintéssel elsöpörte. Elmenni készült.

Talán könnyebben megemészthettem volna, ha nem egy olyan karrierért teszi, ami nagy valószínűséggel meg is ölheti. Grimaszolva elfordultam.

– Elkészült – mondta, mély hangja átvágta a csendet.

– Hozom a kenyeret.

Feszülten és görcsösen beszélgettünk mostanság. Nehezen nyeltem, elvettem a nagy kenyereskosarat, miközben a hideg zöld szemeivel figyelt. Tudtam, hogy bosszantja, hogy nem voltam benne azonnal az eszement tervében. Azonban azt is tudtam, hogy őszintén nem akart bántani. Zsákutcában voltunk.

Lucian hozta a főételt, menet közben belefutottunk Tinába, aki visszaszaladt jeges teáért.

– Nos, akkor – mondta Amalie, összecsapva ékszerekkel díszített kezeit. – Ez mesésen néz ki.

Sal odébb tolt egy fatányért, amin vörös, szeletelt paradicsomok voltak, hogy helyet csináljon a halnak.

– Iszonyatosan éhes vagyok.

– Te mindig farkaséhes vagy – mondta Lucian szárazon, amivel kiharcolt magának egy beintést Sal neon zöldre festett ujjaival.

– Hol van Anton? – motyogta Amalie, a teraszra nézve, mintha bármelyik pillanatban kiugrana a sövény mögül. De aztán megjelent a konyhaajtóban, Tinának segített az italokkal, két üveg bort hozott magával. Ültem és néztem, ahogy az Osmondok egységesen együtt mozognak, minden rezdülésükből árad a béke és ugyanakkor az elvárás is. És akkor ott ült középen Lucian, keményen és vizslatóan irányítva őket.

Szomorúság keveredett a mérhetetlen szeretettel. Mindenki irányába. Olyan emberek voltak, akik szerették az életet, a jó ételeket és a jó beszélgetéseket. És ezt megosztották mindenkivel, akinek vigaszra volt szüksége.

Miután Sal töltött egy pohár chardonnay-t, Amalie felemelte a poharát, csillogó jádezöld szemeivel végig nézett rajtunk. Lehet, hogy Lucian volt a kapitány ezen a hajón, de Amalie volt a királynő.

– On trinque?[1]

Az unokája azonnal válaszolt.

–  À votre santé.[2]

Sal és én megismételtük, majd összekoccintottuk a poharainkat mindenkivel. Amikor Luciannal összeérintettem a poharam, a szemembe nézett és annyit motyogott, hogy „À ta santé.”

Lehunytam a szemem, az érzelmek gyorsan és keményen árasztottak el. És ő ezt tudta. Visszapislogtam a könnyeimet és elvettem a paradicsomos tálat, amit Tina felém nyújtott.

– Nos, akkor – mondta Amalie –, ha már minden gyermekem itt van, lenne egy bejelentésem.

Morajlás volt az asztalnál, és úgy tűnt, hogy rajtam kívül mindenki felszívja magát.

– Úgy döntöttem, hogy hiányolom Franciaországot, ezért visszatérek Párizsba – legyintett a kezével.

– Minden tavasszal visszamész Párizsba – mondta Lucian, tekintete komor és egyhangú volt.

– Csendet – szipogott, mintha meg lenne sértődve, de tudtam, hogy nem így volt. – Véglegesen Párizsba költözöm. Lejárt az itteni időm, új emlékeket kell szerezzek.

Ez a nő 75 éves, és ő irányította az életét és úgy, ahogyan éppen a kedve tartotta. Ezt szerettem volna én is, olyan bátornak és életvidámnak lenni, mint ő.

–El fogod adni Rosemontot? – Lucian nem tudta elrejteni a hangjában rejlő félelmet. Nem hibáztattam érte. Ez volt az ő mentsvára és a gyerekkora egybe olvasztva.

– Persze, hogy nem – mondta Tina, egy kis idegességgel a tekintetében. – Neked fogja adni.

– Nekem?

– Meglepettnek tűnsz – horkantott Anton.

– Mert az is vagyok, semmivel sem illet meg engem több jog, mint az itt jelenlévők közül bárkit is.

– Ó, kérlek, te vagy a kedvence.

– Te pedig csak azért nem, Ant, mert egy segg… – Amalie összecsapta a tenyerét. – Csend, mindenki. – Cserében mindenkire ránézett. – Persze, hogy nem adom el, Lucian. Milyen nevetséges feltételezés. És ti ketten, hogy is gondoljátok, hogy ilyen jellegű kivételezést mutatok bárki irányában is?

Tina összerándult.

– Elnézést, Mamie. Csak annyi, hogy Lucian itt élt veled gyerekként, és mostanában ő kezdte el felújítani a helyet.

Anton egyszerűen csak morgott. Amalie ivott még egy kortyot a borából, mielőtt folytatta volna.

– Természetesen, időnként még el fogok látogatni Rosemontba, de négyetekre bízom a birtokot, egyenlő részben.

– Négy emberre? – pislogott Anton ledöbbenve. Amalie felhúzta a szemöldökét.

– Te, Lucian, Tina és Salvador.

Sal fulladozni kezdett, réz színű bőre majdnem sötét barnává vált. – Amalie… te… én…

– Olyan vagy számomra, mintha az unokám lennél, kedvesem – mondta keményen, de szemeiben kedvesség tükröződött. – És nem fogadok el nemleges választ.

Világos volt, hogy képes lenne szembeszállni bármelyik unokájával, aki ellen merne szegülni neki. Sal visszafojtott lélegzettel dőlt hátra, most már izzadva, kifehéredve.  Lucian széles, szórakozott mosolyt villantott felé.

– Lásd be, Sallie, hivatalosan is egy vagy közülünk.

– Puta…

Tina átnyúlt az asztal fölött és megpaskolta a kezét.

–  Mamie-nak igaza van, mi mind szeretünk, Sal.

Anton csupán csak vállat vont.

– Épp olyan része vagy Rosemontnak, mint Mamie – mondta, majd a nagyanyjához fordult. – Az a helyzet, Mamie, nem lehetek itt, hogy vigyázzak a birtokra, mert, mint azt jól…

Mamie egy pillantással elhallgattatta.

– Nos, nem várom el, hogy valamelyikőtök egész évben itt maradjon, noha, bármelyikőtök szeretné, természetesen ide költözhet. Akárhogy is legyen, van egy letéti alap, amely fedez minden költséget és adót.

Lucian és Anton egymásra néztek. Elég jól ismertem Luciant ahhoz, hogy tudjam, egyikük sem fog hozzányúlni ahhoz a pénzhez, hogy fizessék Rosemont kiadásait. Ami Tinát illeti, fogalmam sem volt, hogy mit fog tenni. De aztán hirtelen mintha kivirult volna.

– Én szeretnék itt élni – fordult Lucian és Sal felé. – Ha ez megfelel nektek is.

– Édes, hallottad Mamie-t, ez a hely éppannyira a tied is, mint a miénk – válaszolta Lucian, szemei körül nevető ráncok jelentek meg.

– Igen, de egy ideje itt élsz, nem szeretnék gondot okozni.

– Te most engem kérdezel? – nevetett erőtlenül Sal. – Én még mindig próbálok magamhoz térni a sokkból.

– Várj, segítek – mondta Lucian, majd úgy tett, mintha meg akarná csípni Salt, aki elhúzódott. Lucian kuncogott, de hirtelen elhalt a nevetése, és megfeszült a székében. – Az a helyzet, hogy egy ideig nem leszek Rosemontban.

– Ó? – Amalie mindentudó pillantást küldött felém, mintha várta volna már ezt. Be akartam bújni az asztal alá. Annyira, de annyira nagyot tévedett. – Fejtsd ki, Titou.

Lucian megköszörülte a torkát, ivott egy kortyot a jeges teájából, majd újra köhintett.

– Visszahívott a Caps, hogy tárgyaljunk arról, hogy visszamenjek játszani.

Olyan volt, mintha egy bomba robbant volna, mert az asztal körül mindenki felmorajlott.

– Te kibaszottul őrült vagy?

– Luc, ne!

– Madre de dios!

– Non, non, non!– Amalie minden nem-et, egy asztalcsapással hangsúlyozott ki. Könnyek gyűltek a szemében. – Nem teheted, Titou. Egyszerűen nem!

Lucian felszegte az állát és határozottan ránézett.

– Mamie, de igen, megtehetem.

– Az, hogy megteheted, nem jelenti azt, hogy meg is kellene tenned – villant rá a tekintete.

– Semmi sincs kőbe vésve. Meg akarják nézni, hogy hogyan boldogulok, én meg látni fogom, hogy hogyan érzem magam a jégen.

– Megígérted, Lucian – hangja elcsuklott, ahogy a nevét kimondta, majd félrenézett.

– Tudom – Lucian álla megfeszült. – De meg kell tennem önmagamért. Nem érted, vagy bárki másért.

Összerándultam, amikor felháborodott pillantásukat rám szegezték.

– Ne nézzetek így Emmára – mondta Lucian keményen. – Neki semmi köze ehhez az egészhez.

Ez jobban fájt, mint azt vártam, lehajtottam a fejem, ujjaimmal egy vászon szalvétát morzsolgattam az ölemben.

– Nem fogok részt venni ebben – mondta Amalie, majd felállt. A hangja remegett, ahogy a makacs, túlzottan büszke unokájára nézett. – Teljes szívemből szeretlek, de nem fogom végig nézni, ahogy tönkreteszed magad.

Ott hagyott minket, és akkor láttam némi megingást Lucian tekintetében. De nem próbálta megállítani. Akkor és ott megértettem, hogy Lucian soha nem fog szeretetért és megértésért könyörögni. Nem tudta, hogy hogyan kell.

 

35. fejezet

Lucian

Fordította: Maya

A bejelentésem nagyjából olyan jól sikerült, ahogy vártam, vagyis látványosan rosszul. Még azután is fájt, hogy számítottam a reakcióra. Úgy éreztem, mintha a mellkasom beomlana, a gyomrom kavargott és égett.

Egymás után hagytak ott az asztalnál, keserű csalódottságuk tisztán és mélyen érződött. Mindannyian, kivéve Emmát. Ő még most is csendben ült mellettem, kecses vállai megereszkedtek.

– Nos – mondtam. –Ez aztán szarul ment.

Olyan sokáig nem szólt semmit, hogy azt hittem, talán nem vesz rólam tudomást, de aztán jól hallhatóan nyelt egyet, és felemelte a fejét. Indigókék szemei tele voltak bánattal.

 – Mit vártál?

Megrándultam, mert az ő csalódottságát gyűlöltem a legjobban. –  Nagyjából azt, amit kaptam.

Sokatmondóan felhorkant, de többet nem mondott.

Szembefordultam vele. – Csak mondd ki!

Pír öntötte el az arcát. Jó. Harcolni akartam.

– Mit akarsz, mit mondjak, Lucian?

– Bármit. Az igazat.

– Nem akarod az igazságot.

Hátralöktem magam az asztaltól. – Tudom, hogy mindannyian aggódtok.

– Nem – vágott közbe élesen. – Meg vagyunk rémülve.

Éreztem az ütést és mély levegőt vettem. Nem értette. Egyikük sem értette. – Azt akarom, hogy büszke legyél rám.

– Az vagyok. Sokféleképpen. Okos vagy, sokmindenben nagyon tehetséges, fanyar humorú és annyira erős. Te egy harcos vagy, Lucian. Ezt annyira csodálom benned.

– Akkor, hogyhogy nem látod, hogy ez én vagyok, aki harcol? Visszamászom a csúcsra.

Az egyik keze megragadta az asztal szélét, ahogy odahajolt. – Te egy ideálba kapaszkodsz. Ez nem harc. Ez kétségbeesés.

Sajnált engem. Ez rosszabb volt, mint bármilyen harag, amit felém szórhatott volna. A bőrömre tapadt, megfojtott.

– A kibaszott pokolba – vicsorogtam a fogaim között. – És te azt állítod, hogy ismersz engem? Mit tudsz te a veszteségről? Azért jöttél ide, hogy elbújj egy kis csalódás után. Még mindig van karriered.

Emma egy királynő méltóságával álltfel és ellépett az asztaltól. – Szép. Látom, megérkeztünk az összecsapáshoz.

– Mit vársz tőlem, mit tegyek? – vágtam vissza, a kétségbeesés és a düh élessé és erőssé tette a szavaimat. – Amikor gyávának festesz le?

– Nem tudom – elkeseredetten legyintett a kezével. – Talán lépj hátrébb, és nézd meg rendesen, mit csinálsz. Olyan bátor voltál, hogy visszavonultál. Bátor és erős.

– Nem bátorság volt. Hanem félelem.

– A bátorság az, ha félsz és mégis megteszed, amit meg kell tenned.

– Közhelyek. Nagyszerű.

Emma engem fixírozott, az arca kipirult. De én folytattam.

– Hogyhogy nem látod? Én ezt értünk teszem. Próbálok olyasvalaki lenni, aki emelt fejjel méltó arra, hogy melletted álljon.

Olyan volt, mintha megpofoztam volna. Szó szerint visszahanyatlott a sarkaira, mielőtt felegyenesedett volna. Eltartott egy pillanatig, mire válaszolt, és amikor megtette, a hangja lassú és állhatatos volt.

– Úgy tűnik, azt hiszed, hogy egy kapcsolat arról szól, hogy mennyi hírnevet és elismerést tudsz letenni az asztalra. Én nem ezt akarom. Az Cassandra volt. És sajnálom, hogy elhitette veled, hogy csak ez számít.

– Ez nem... – elakadtam, mert nem tudtam, hogy igaz-e, amit mondott. És ez pokolian frusztrált. Szükségem volt rá. Csak rá. Nem Cassandrára, nem bárki másra. Úgy gondoltam, Emma a lelkem mélyéig megért engem. Hogyhogy nem látta, mennyire szükségem van erre az esélyre?

– Jóban-rosszban – mondta félbeszakítva a gondolataimat. – Betegségben vagy egészségben. Nem így kellene lennie?

Nem tudtam szembenézni a szomorú tekintetével. Kiabálni akartam. Összetörtem és összeomlottam a szavaival együtt.

– Egyszer azt mondtad, hogy ragyogok – mondta. – És hogy ezen semmi sem változtathat. Sem egy szerep elvesztése, sem egy kudarc. Miért nem látod ugyanezt magadban? Mert te is azt teszed, Lucian. Olyan fényesen ragyogsz.

– Pontosan ezt próbálom tenni, a fenébe is! Te mondtad, hogy elbújtam Rosemontban. Igazad volt. Próbálok változtatni ezen.

Pánik kúszott végig a lelkem peremén.

– Lucian… Istenem. Miért nem látod? Én… – felemelte a kezeit, aztán leejtette őket, mintha legyőzték volna. – Már nem tudom, mit mondjak.

A végérvényesség, ami áradt a hangjából a szívemig hatolt.

– Szóval ennyi? Dobsz engem?

Mindannyian elhagytak. De ő maradt. Azt hittem...

– Nem, Lucian. Nem foglak elhagyni téged. Elmondom neked, hogy mit érzek. Hogy a gondolat, hogy ezt teszed, megrémít és összetöri a szívemet. – a mellkasához szorította az öklét. – Ez a te döntésed. Te döntöd el, hogyan tovább.

– Nekem nagyon úgy hangzik, mint egy ultimátum, Em.

Logikusan gondolkodva tudtam, hogy igaza van. Mindenben. De a szívem? A szívem azt mondta, hogy meg kell próbálnom. Követnem kellett volna a szenvedélyemet. Jean Philipe tudta. Figyelmeztetett, hogy nem leszek elégedett, ha nem teszek meg minden tőlem telhetőt, hogy közel tartsam magamhoz, amit szeretek. Igaza volt, összetörtem, amikor otthagytam a hokit. Ha ez és Emma megmaradna nekem, egész lennék.

Emma lágy hangja átsuhant a köztünk lévő szakadékon. – Nem azt mondom, hogy tedd ezt, vagy mást. Azt mondom, hogy válassz! Válaszd azt az életet, amit szeretnél, de ne lepődj meg, ha azok, akik törődnek veled, nem képesek maradni és végig nézni.

*****

Emma

Amint a vendégház biztonságában voltam, nekitámaszkodtam az ajtónak, és felzokogtam. Hatalmas zokogás söpört végig a testemenés megrázkódtam. Bebotorkáltam a hálószobába, találtam egy doboz zsebkendőt, és összekuporodtam az ágyon, hogy tovább sírjak.

A gátak átszakadtak és nem volt megállás. A lelkem fájt, a szívem megrepedt. Éles szilánkokban hullott le, hogy mélyre vágjon. Úgy éreztem, mintha belülről véreznék, jéghideg patakokban zúdult rám a fájdalom és a megbánás.

A visszatérése a sportba talán meg fogja ölni őt. Esetleg károsítja az agyát.

Legszívesebben belekapaszkodtam volna, és könyörögtem volna, hogy maradjon ki ebből, maradjon biztonságban. És sikítani akartam, és belerúgni a makacs ostobaságáért, az önfejű arroganciájáért. Csakhogy láttam a kétségbeesést és a fájdalmat a szemében. Ő is összeomlott, és semmi, amit mondtam vagy tettem, nem változtatott volna az útján. Csak még mélyebbre ásná magát, és még jobban neheztelne rám emiatt.

Azt mondta, nem akar elveszíteni. De már megölte annak egy fontos részét, ami mi voltunk. Nem volt szüksége arra, hogy engem válasszon az élet helyett – ezt soha nem kérném tőle. De ő úgy döntött, hogy orosz rulettet játszik az életével. Hogy nézhettem volna ezt végig?

És ez volt az első hazugság, amit mondtam neki. Hogy nem hagyom el őt. Mert nem tudtam itt maradni és végignézni ezt. Nem tudtam.

Szerettem őt. Minden porcikáját. Ez volt a legtisztább, legjobb érzés, amit valaha is átéltem. És ez volt a legrosszabb. Egy félelmetes, ejtőernyő nélküli szabadesés.

A föld megremegett alattam, az elkerülhetetlen tény csontig hatoló zsibbadással telepedett le bennem. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy amint az életed tökéletes lesz, a sors megtalálja a módját, hogy elrontsa. A sors újra bejelentkezett, újra és újra kopogtatott, az a rohadék megint kihúzta lábaim alól a talajt. Újabb torokhangú zokogás szakadt fel belőlem, én pedig összecsuklottam, és a karjaimat a derekam köré kulcsolva próbáltam visszafojtani a fájdalmat.

Egy meleg kéz ragadta meg a vállamat, én pedig megijedtem, felpillantottam, és láttam, ahogy Lucian fölém tornyosult.

– Em... – A hangja elcsuklott, ahogy kimondta a nevem. – Kicsim.

Elhúzódtam tőle, elborzadva, hogy így talált rám, nem akartam, hogy lássa. De már túl késő volt. Bemászott az ágyba, és magához szorított. – Em... ne...

Eltakartam az arcomat a kezemmel

Óvatosan elhúzta a csuklómat. – Emma. Édesem...

– Ne! – Nem tudtam, mit mondtam. Csak azt, hogy el akartam bújni.

– De igen. Nézz rám, Emma!

Lehajtotta a fejét, a pillantásom találkozott az ő a szomorú tekintetével.

Az ajkam megremegett. – Én csak... Én csak... – elfordultam, és a könnyeim elvakítottak.

De ő tudta. Persze, hogy tudta. Lucian olyan szinten ismert engem, amilyen szintre senki másnak nem sikerült eljutnia.

Kezemet a kezébe fogva lehajolt és megcsókolt. Egy lélegzetvételnyi ideig ellenálltam, aztán beadtam a derekam, és sürgetően szükségem volt rá. Az ajkai az enyémre vándoroltak, odaadóan és vigasztalóan. Újra megcsókolt. És még egyszer. Mintha vezekelt volna. Mint a bűnbocsánat.

Egyik keze utat talált a tarkómhoz, és ott tartott. Megnyugtatott. Hagytam, hogy átvegye az irányítást, magával ragadjon, lassan ledolgozta a ruhát a sajgó testemről, könnyed érintésekkel simogatta érzékeny bőrömet, mintha minden egyes görbületét feltérképezné, hogy elraktározza az emlékezetében.

Úgy csókolt meg, mintha ez lett volna az utolsó és az első kóstolása. Amikor végül belém hatolt, mindketten felsóhajtottunk, szempilláim összezárultak, hogy csak érezni tudjak.

A hűvös, félhomályos szobában szeretkezett velem, imádott a testével, a kezével, a szájával, mindent megadva nekem. És amikor nem bírtam már, amikor könyörögtem a megkönnyebbülésért, akkor gyengéd csókokkal és lassú lökésekkel átbillentett.

És újra teljesen összetörte a szívemet. Mert engem még soha nem szerettek így. Soha nem érintettek meg úgy, mintha egyszerre lennék teljesen értékes és tökéletesen nélkülözhetetlen.

A karjaimban tartottam, miközben ő erős remegések közepette élvezett el. Lucian szorosan átölelt, a lélegzete kapkodó és meleg volt a bőrömön. Egy hosszú pillanatig egyikünk sem szólalt meg, de amikor végül megszólalt, szaggatottan suttogta az arcomnak.

– Sajnálom, Em. Annyira sajnálom.

Sajnálta. De nem akart változtatni az útján. És most már én sem tudtam.

---

[1]On trinque: Koccintás

[2]À votre santé: Egészségedre