21.- 22. - 23. Fejezet

 

21. fejezet

Emma

Fordította: Niky

A takaró zizegésére ébredtem, és egy meleg kéz gyengéden megsimogatta az arcomat. Kinyitottam a szemem, és ő ott volt, sötét haja kócos, zöld szeme ragyogott. Mosolygott, a szigorú vonásokon lassan felszakadozó hajnal lággyá és nyitottá tette.

– Szia, Em.

– Mézes pite.

A mosolya egyre nőtt, a szívembe nyúlt és megszorította. És akkor előrehajolt, a szája az enyémre vándorolt egy hízelgő csókra, ami elolvasztotta a bensőmet. Gyengéd volt, áhítatos. Egy ígéret. Az ajkába mosolyogtam, és ő is, visszahúzódott, hogy újra találkozzon a tekintetünk, mintha szüksége lett volna arra a megerősítésre, hogy valóban ott vagyok.

Aztán mintha nem tudott volna mit tenni, ismét lehajtotta a fejét és még merészebben megcsókolt, belekortyolt az ajkamba, megnyalta az alsó ajkamat, majd a felsőt. A kezem a nyakának erős ívére tévedt, hogy megkapaszkodjon, és hogy közelebb húzzam. De túl hamar véget vetett ennek egy rekedt nevetéssel. – Felkelek és elmegyek a boltba.

– A boltba? – Ez volt az utolsó dolog, amire számítottam, hogy ezt mondja.

Lucian összeráncolta a szemöldökét, a tekintete jelentőségteljes volt. – Igen, a boltba. És aztán hazamegyünk, hogy a vásárlásomat hasznosítani is tudjuk.

Megértés suhant át rajtam. – Ah. Igen. Vonszold el a szép segged a boltba, Brick.

Még egy nevetést hallatott, gyorsan és felületesen megcsókolta az ajkamat, csak egy kicsit időzött a végén. Egy nyögéssel kigurult az ágyból.

Nem tudtam, hogy figyelmen kívül kellene-e hagynom a hatalmas erekcióját, ami lenyűgözött. Nem, ne törődj vele, gondoltam, miközben egy ironikus, teljesen bűnbánó pillantást vetett rám, és a fürdőszobába sétált, feszes buborék feneke úgy mozgott, mint egy költemény.

Szédülés futott át rajtam. Már korábban is estem bele férfiakba. Volt viszonyom és hosszú távú barátom is. Ennek ismerős területnek kellett volna lennie. De nem volt az. Ez volt a különbség aközött, hogy beugró vagy egy színdarabban, vagy a főszereplő. Minden egyszerűen több volt.

És ettől meg kellett volna ijednem. De nem ijesztett meg. Legalábbis eleinte nem. Nem, amikor visszavezettünk Rosemontba, a szél belekapott a hajamba, Lucian az oldalamon. Csak a várakozást éreztem. Szükséget, vágyat, boldogságot.

A boldogság olyan törékeny dolog volt az életemben. Megtaláltam, belekapaszkodtam két kézzel, csak, hogy aztán elillanjon, amikor még nem számítottam rá.

Csak, amikor beálltunk Rosemont parkolójába, akkor érzékeltem, hogy valami nincs rendben, hogy Lucian már nem volt nyugodt, nem mosolygott. Mereven mozdult, tekintete lecsúszott rólam.

– Jól vagy? – kérdeztem idegesen. Vajon megbánta, hogy leengedte a falakat?

Elfordította a fejét, a teste megfeszült. – Csak fáradt vagyok.

Fáradt. Istenem, ez úgy hangzott, mintha én mondtam volna Gregnek, amikor tudtam, hogy szexet vár tőlem és én nem akartam. A szívem kihagyott egy ütemet, majd fájdalmasan elkezdett dobogni. Lucian felkapta a táskáinkat, és elindult az ösvény felé. Követtem, nem tudtam, hogy mit mondjak.

Már majdnem az elágazásnál voltunk, ahol az út kettévált, az egyik az én bungalómhoz, a másik Lucian medencés háza felé. Megfeszültem a nyugtalanságtól, ahogy azon tűnődtem, melyik utat választja. De nem jutott messzire, amikor Sal megjelent, és látszólag gondtalanul sétálgatott.

Lucian megállt. – Ez azt jelenti, hogy Anton elment?

Sal gúnyosan elmosolyodott, forró rózsaszín ajkai fölkunkorodtak. – Nem. Ez azt jelenti, hogy bár szeretem a mamámat, de nem bírtam volna ki még egy napot, amíg ő telenovellákat bömböltet órákon át.

– Talán tényleg meg kellene fontolnod, hogy saját lakást vegyél magadnak – mondta Anton a hátam mögül, amitől meglepődve felugrottam.

Sal és Lucian is meglepően hasonló fintorral fordult felé.

– Neked nincs máshol dolgod? – kérdezte Sal. – A pokolban például?

Anton vigyorgott. – Nekem túl meleg van a pokolban. Szóval, úgy néz ki, hogy itt ragadtál velem. Legalábbis az edzőtáborig –grimaszolva elhallgatott, és ránézett Salra, mintha az ő hibája lenne, hogy Anton elszólta magát.

Lucian mereven állt, mint egy deszka, de ajkai sötét mosolyra görbültek. – Fejezzétek be, hogy lábujjhegyen járkáltok körülöttem. Bosszantó. – Azzal elsétált, és mindannyiunkat magunkra hagyott.

Nem bántam, hogy elsétált az unokatestvére mellett, de az fájt, hogy nem vett tudomást rólam. Ráadásul felbosszantott. Nem néztem Salre vagy Antonra, ahogy elhaladtam mellettük, és Lucian után mentem.

Gyors volt, bár a léptei egyenletesek voltak. Nem értem utol, amíg ki nem nyitotta a medenceház ajtaját.

– Ott hagytál.

Elhallgatott, majd káromkodott az orra alatt. De nem fordult meg. – Sajnálom, Em. Nem gondolkodtam.

– Nem gondolkodtál– ismételtem meg. És akkor komplett idiótának éreztem magam.

Csak egy éjszakát töltöttünk együtt. Egy éjszaka csókolóztunk, mint a kanos, kétségbeesett tizenévesek. Nem tettünk ígéreteket. Legalábbis semmi konkrétat. Talán túl sokat hittem.

Szélesebbre nyitotta az ajtót, és belépett, hagyva, hogy ismét kövessem.

Ingerültségem felszökött, bizsergett és kavargott a gyomromban. Jól van, lehet, hogy én többet láttam bele a tegnap estébe, mint Lucian. Volt valami, és átkozott legyek, ha csak ennyiben hagyom.

– Mi a fene folyik itt?

Miközben a táskákat a padlóra dobta, lehajtotta a fejét, és nagy levegőt vett. – Semmi. Hosszú volt az éjszaka, és talán pihennünk kellene.

– Lucian.

Felemelte a fejét, és találkozott a tekintetemmel. Az övéi homályosak voltak, az arckifejezése feszült és kemény.

Vettem egy nagy levegőt, és kiengedtem. – Most választhatsz. Kizársz vagy beengedsz. Remélem, az utóbbit választod.

Pislogott, mintha megütötték volna, és egyszerre csak megereszkedtek merev vállai. – Sajnálom – mondta érdes hangon. – Nem tudok... most nem...

Megerősítettem magam, ahogy a csalódottság átcsapott rajtam.

Félig tehetetlenül, félig frusztráltan felemelte a kezét. – A fejem, Em. Nem tudok...

Ó. Ó.

Tettem egy lépést, de a vicsorgása megállított.

Szorosan a tarkójába markolt. – Szerintem nem teljesen érted azt a borzalmat, amit attól érzek, hogy elmondjam a nőnek, akit mindennél jobban akarok, hogy nem tudok teljesíteni, mert kurvára fáj a fejem. Biztosan valami kozmikus tréfa, de most nincs bennem annyi, hogy nevessek.

Olyan szerencsétlennek, olyan csalódottnak tűnt, hogy a szívem nagyot dobbant.

– Én sem tudok nevetni – mondtam halkan. Most, hogy beismerte, már én is láttam a jeleket. A jeleket, amelyekről túlságosan elterelték a figyelmemet a saját vágyaim, és a bizonytalanságom miatt nem vettem észre. Megint fájt neki. Nagyon.

– Emma. Szívem. Nem akarom, hogy gyengének láss.

– Nos, ez jó. Mert én csak erőt látok.

Lucian láthatóan nyelt egyet, képtelen volt válaszolni. Az éles vonalak az arcán szenvedésről árulkodtak, de ő nem engedett – csökönyös volt ízig-vérig.

Könnyed mozdulatokkal becsuktam az ajtót, majd nekiláttam, hogy behúzzam a nehéz függönyöket a kis ház körül, elzárva a ragyogó napfényt és ez hűvös, félhomályos csendbe merített minket.

Lucian úgy állt, mint egy szobor, és engem figyelt. Odamentem hozzá, észrevettem, ahogyan nagy teste mintha a kimerültségtől meginogna.

– Feküdj az ágyba, bébi.

Remegés futott végig az ajkán. – Bébi?

– Mint az édes, kedvesem, legkedvesebb Lucian.

– El fogok pirulni.

Húzza az időt. Mintha nem venném észre. Ostoba ember.

– Rendben –megfogtam a kezét ellenállás nélkül hagyta, és az ágy felé vezettem. Ez az ember takaros volt, ezt meg kellett hagyni. Az ágy be volt vetve, az ágynemű friss. – Az ágyba veled.

Csak egy pillanatra állt meg, tekintete köztem és az ágy között vándorolt. Végre úgy tűnt, átszivárog azon a vastag, makacs falán, hogy én sem fogok engedni, és egy gyenge mosolyt adott nekem.

– Igen is, asszonyom.

Fájdalmas lassúsággal levetkőzött a boxeralsójáig, majd a fájdalmáról árulkodó sóhajjal mászott be az ágyba. Betakartam, majd megsimogattam a vállának merev ívét, mielőtt elindultam volna a fürdőszobába, hogy megnézzem, van-e nála gyógyszer. Túl sok mindent találtam, köztük egy migrénre való receptet. Ismét rádöbbentem, hogy mennyi fizikai fájdalommal kellett megküzdeniük a sportolóknak. Az, hogy Lucian szinte sírva fakadt, amikor a fejfájása megütötte, elmondta, hogy mennyire rossz volt.

Összeszedtem a maradék készletet, és visszamentem a hálószobába. Lucian már elterült, a karja egy párnát szorongatott. – Lucian– suttogtam, mire megmozdult, és egyik jáde zöld szeme felnézett rám. Odanyújtottam egy tablettát. – Vedd be ezt.

Egy nyögés kíséretében megfordult, és fél könyökre támaszkodva bevette a tablettát a pohár jeges teával, amit neki hoztam.

– Idd meg az egészet! – mondtam.

– Igen is, asszonyom – hagyta félbe, amikor levettem a strandruhát. Pohár félig a szája felé tartva, összeszűkült szemmel követte a mozdulataimat szemlélődő tekintetével. – Gyönyörű vagy.

Öröm áradt szét bennem. De csak szemérmesen néztem rá. – Nem most van itt a bókok ideje. Idd meg a teádat.

Egy apró mosoly játszott az ajkán, és azt tette, amit mondtam, átadta nekem az üres poharat, amint végzett. Túlságosan is tudatában voltam annak, hogy fehérneműben vagyok, és hogy a szeme rajtam van, megragadtam a hűsítő csomagot. – Ezt hova tegyem? Nyakra vagy homlokra?

Valami megmozdult a szemében, egy olyan érzelem, amit nem tudtam azonosítani, és a torka nyelni próbált. Amikor megszólalt, a hangja reszelős volt. – Nyakra. Kérlek.

– Rendben, csússz arrébb.

Éberen, mégis csendben helyet csinált nekem, amikor hátra dőltem a párnákra, Lucian megdöbbentett azzal, hogy a testemhez simult, és a fejét a melleim tetejére helyezte. Amikor a hűsítő csomagot vaskemény nyakára helyeztem, elégedetten felsóhajtott, és még jobban átkarolta a derekamat.

Magamban mosolyogva végigsimítottam az ujjaimmal a sűrű haján. Éreztem a tegnap estét, őrjöngő és vágytól terhes volt. Megnyugtatva őt, hagytam, hogy élvezzem a selymes szálak egyszerű érintését. A haja kivételesen sűrű volt, és hullámos. Irigyeltem, az én hajam nagy nehezen kezelhető kupac volt.

Lucian felnyögött, mintha kiragadták volna belőle a hangot. A válla teteje kőkemény lett. Lenéztem, és láttam, hogy az arca húzott és összepréselt volt.

– Rossz a helyzet, igaz? – suttogtam.

– Igen. – Nehezen lélegzett az orrán keresztül, mintha megpróbálná kifújni a fájdalmat. Ismertem a migrénnek ezt a szintjét. A fogai beléd fúródtak, és úgy rángattak, mint egy rongybabát. Kiszabadulni ebből nagyon nehéz és kimerítő volt. De tudtam rá egy módot.

– Lucian? Fájt már a fejed valaha is a szextől?

Elhallgatott, a meglepetés lüktetése átjárta a testét és az enyémet.

– Em... tényleg nagyon szeretném, de...

– Nem, én nem kérek ilyet.

– Oké. – Zavartnak tűnt, a szavai nehezek voltak. – Nem, a szex nem okoz fejfájást. Ha jobban leszek, akkor már mehet is. Ígérem.

Mosolyognom kellett. – Biztos vagyok benne, hogy úgy lesz. – A lehető legfinomabban, ahogy csak lehetett, kibogoztam magunkat, és lecsúsztam vele szembe. Alig nyíltak ki a szemhéjai, én pedig megsimogattam az arcát. – Szeretnék kipróbálni valamit, ami segít abban, hogy jobban érezd magad. Bízol bennem?

– Nem tartanálak magam mellett, ha nem bíznék. – Megfeszítette a kezét a derekamon, mintha bizonyítékot nyújtana. – Mire gondolsz?

– Orgazmust akarok neked adni. – Erre tágra nyíltak a szemei, és én folytattam. – Ez segíthet. Nekem is segít, amikor szenvedek.

Lucian szeme álmos volt, mozdulatai lassúak, de a mosoly, amely kacérkodott a száján, egyértelművé tette, hogy mindenféle mondanivalója lenne. Aztán a tekintete összeszűkült. – Azt akarod mondani, hogy valaki elélveztet téged, amikor migréned van?

A hüvelykujjam végigsimított az összehúzott szemöldökén. – Nem. Én magamnak csinálom. De inkább most neked akarom csinálni, ha nem gond.

A mosolya felszabadult. – Néha azon tűnődöm, hogy vajon álmodlak-e téged.

Az érzés kölcsönös volt.

Visszanyomom a párnához. – Nem álmodsz. Most pedig pihenj. Hadd csináljam.

*****

Lucian

Azt mondta, hogy ez nem álom volt. Nem voltam benne biztos. Úgy éreztem, mintha az lenne, a hűvös keze a vállamon, ahogy hátamra irányította, ahogy fölém emelkedett, a haja felhője olyan volt, mint a holdfény a félhomályos szobában. Indigókék szemei mosolyogtak, ahogy a nyakamat simogatta. Nekem pedig sírni támadt kedvem.

A fejfájás miatt. Mindig érzékennyé tett. Nem ő. Az nem lehetett.

Kiválóan tudtam hazudni magamnak.

Sima tenyerei végigsimítottak a mellkasomon, feltérképezve azt, mintha csak érintés útján akarta volna megismerni a formáját. A koponyámra nehezedő nyomás ellenére, amely azzal fenyegetett, hogy széttöri a koponyámat, az öröm végigfutott a kezei által feltérképezett helyeken. Úgy érintett meg, mintha egy váratlan kincs lennék, amire rátalált, és csöndes gyönyörrel fedezett volna fel.

Borzongás futott át rajtam, és a karjaimat a fejem fölött kinyújtva csendben könyörögtem még többért.

Érints meg mindenhol. A tiéd vagyok.

Dúdolt az orra alatt, mintha elégedett lenne, és lehajolt, hogy megcsókoljon. Megosztott ember voltam: a fejem szétszakadt, a testem dagadt a lágy gyönyörtől. Nem kételkedtem a szavában, hogy egy orgazmus segítene. Emma nem volt az a típus, aki kihasználja a helyzetet. De azon kaptam magam, hogy nem tudtam, milyen jó érzés volt, ahogy az ajka lágyan végigsimít a bőrömön. A feszültségem elolvadt, és lehunytam a szemem, hagytam, hogy a fejem oldalra dőljön, és belesüllyedjek a párnába. Csak éreztem.

Gyengéd kezek, puha ajkak, és forró kis lélegzetvételek a hasamon. A gyönyör, sűrű szirup, amely végtagjaimra ömlik. A farkam felemelkedett, elnehezült a vágytól. Annyira újak voltunk együtt, minden jel szerint, nekem kellett volna őrülten zihálnom, és meg kellett volna próbálnom átvenni az irányítást. De én lassan melegítettem a viaszt, hogy formálódjak az ő akaratához.

Emma végig simított az alsónadrágomon, és én felnyögtem. Azt akartam, hogy levegye, hogy ne legyen akadály köztünk. Mintha meghallotta volna a néma követelésemet, megcsókolta a mellbimbómat, és lassan letolta a gatyámat. Felemeltem a fenekem, hogy segítsek neki. A farkam a hasamnak csapódott, ahogy kiszabadult. Emma az elismerés hangját adta ki, majd ügyes ujjaival körbefogta.

– Kérlek – suttogtam. A testem gyenge volt, de a szükségletem egyre erősebb, elnyomott minden mást. Engedelmeskedett, simogatott, ajkát az alsó részemre tapasztotta, hasizmomon, a csípőmhöz vezető V-alakon cikázott.

– Em... – A könyörgésem nyögésbe tört, ahogy forró szája körül ölelt engem. Nem volt több szó. Hagytam, hogy a kezében tartson, hogy azt tegye, amit akar, és hálás voltam érte.

És olyan jó érzés volt, hogy csak feküdtem és tűrtem, próbáltam nem nyomulni a szájába, mint egy állat. De ő egy kéjes pukkanással kiszabadította magát és felnézett rám.

Enyhén zihálva bámultam vissza rá, készen arra, hogy bármit megígérjek neki, amikor megcsókolta a lüktető farkamat. – Gyerünk – mondta. – Baszd meg a szám.

Majdnem elmentem ott helyben. Még egyszer mélyen beszívott, és egy hang szakadt ki belőlem, ami részben fájdalmas volt, részben "Ó, Istenem, kérlek, soha többé ne hagyd abba." A legjobb módon szedett szét.

Hőhullámok nyaldosták a bőrömet, ahogy óvatosan pumpáltam a szájába, könnyedén mozogtam, mert nem akartam fájdalmat okozni neki, és mert önmagam megtagadása egyenesen kínzás volt. Úgy látszik, ez tetszett nekem.

Úgy szopott, mintha desszert lettem volna – miközben a kezével a hasamon egyenletes köröket húzott a feszes, érzékeny bőrömön. Ez volt az az érintés, a tudat, hogy azért csinálja ezt, mert gondoskodni akar rólam, ami egyenesen a végsőkig taszított.

Remegő kezem megérintette a feje búbját. – Em. Bébi, én... el fogok... –ziháltam, amikor valami igazán ihletett dolgot tett a nyelvével. – Én el fogok...

Egy utolsó szívással kiszabadította magát, és felemelkedett, hogy megcsókoljon, a keze pedig a fájó farkam köré tekeredett és simogatta. A szájába lihegve, a csókom vad és mocskos volt, én pedig a gyönyörtől remegve élveztem el. És az összes feszültség, az összes fájdalom feloldódott, mint a forró teába dobott kockacukor.

Egy nyögéssel lehanyatlottam, egy csont nélküli, jól használt férfihalomként. Emma gyengéden megcsókolta a szám, aztán leszállt az ágyról, és egy hűvös mosdókendőért nyúlt. Lehunytam a szemem, és szolgálatkészen feküdtem, miközben ő óvatosan megtisztított. Az érintésének gyengédsége azzal fenyegetett, hogy összetöri azt, ami még megmaradt belőlem, görcsösen nyeltem, képtelen voltam kinyitni a szemem.

Cassandra sokat foglalkozott velem, persze, de sosem látta az igazi énemet, a tökéletlen, szerény dicsőségemben. Mélyen legbelül tudtam ezt. Szerettem ezt. Biztonságosnak éreztem. Nyugodtnak. Emmával kapcsolatban semmi sem volt biztonságos vagy könnyű. Ő ismert engem úgy, ahogy senki más. És mégis itt volt, és gondoskodott rólam.

A takaró megmozdult, ahogy visszabújt az ágyba, és a fejét közel pihentette az enyémhez. – Jobb?

Jobban voltam? A migrénem feloldódott a többi részemmel együtt. De vajon jobban voltam? Nem. Tényleg fennállt a veszélye, hogy teljesen elveszítem a szívemet és a lelkemet. Ahogy álomba merültem, egy gondolat nem hagyott nyugodni: annak a lehetősége, hogy ennek a nőnek adjam az összetört darabjaimat, félelmetes volt.

 

22. fejezet

Lucian

Fordította: Aiden

Gyengén, ám fejfájás nélkül ébredtem. Emma kezelése hatékonynak bizonyult. Egy részem kíváncsi volt, vajon csak álmodtam-e. De mivel meztelen voltam, golyóim és hasizmaim jólesően sajogtak, tudtam, hogy nem álom volt. Megtette értem. Olyan mohósággal érintett meg, hogy túl gyorsan mentem el. Olyan szelídséggel érintett meg, amitől összeszorult, majd csordultig telt a szívem.

Annyira, hogy szinte fájt. Kényelmetlen volt ez az érzés – ez a helyzet –, olyan volt, mint egy túl korán lekapart var. Ágyamon elterülve a mennyezetet bámultam, arra ösztönözve a testem és az agyam, hogy térjenek vissza a valóságba és működjenek.

Emma nem volt mellettem. Nem rémlik, hogy felkelt volna, már magamhoz tértem, pedig évek óta nem aludtam ilyen jól. Hangok szűrődtek ki a függöny mögül, melyek elválasztották a hálószobámat a ház többi részétől. Gyanítottam, hogy a konyhában volt. Az asszony a konyhában elég fenyegetést jelentett.

Morogva keltem ki az ágyból. Egy percbe is beletelt, mire talpra kecmeregtem, aztán egy vénember gyorsaságával elindultam a fürdőszobába. Lehet, hogy agyrázkódási szindróma miatt nyugdíjaztak, de az igazság az volt, hogy a testem, mint sok más csapattársamé, éveket rávert a valódi korára. A fizikai fájdalmak előszeretettel voltak jelen, mikor felkeltem.

Most éreztem a régi szúrást a bal térdemben, a tiltakozás ziccereit a hátamon és a jobb vállamban. De ezek a fájdalmak jók voltak, emlékeztettek rá, hogy még életben vagyok. A zuhany alatt lesúroltam magamról a fájdalmat és a migrén nyomait. A nap már alacsonyan járt az égen, egy egész napot rabolt el tőlem a kín és az alvás. Nem így terveztem.

Míg Emma szája áldás volt, kibaszottul becsülnivaló – egy lázas álom –, ezért meg kellett, hogy háláljam neki. Megízlelni. Elrabolni. Nem csak ott feküdni tehetetlenül, rászorulóként. Kárpótolhatnám.

Miután megtörölköztem, és rövidnadrágot húztam, kiosontam a nappaliba. Megtorpantam a tűzhelyem előtt álló lány láttán. Még nem vett észre engem, az orra alatt dudorászott és kavargatott valamit egy edényben, aminek olyan illata volt, mint a paradicsomlevesnek. Az egyik pólóm volt rajta, mely leért a combja közepéig, szabadon hagyva szépen ívelt, karcsú lábait. Elakadt tőle a lélegzetem és a szívverésem meglódult.

Megdörzsöltem a mellkasom, félig meggyőződve afelől, hogy nem kaptam szívinfarktust. De miatta volt. Csak miatta. Forralja a levest. Ez a nő értett hozzá, hogyan forgassa fel az életemet. A pokolba, már meg is tette.

Mintha meghallotta volna a belső pánikomat, felém fordult. Ragyogó, boldog mosolyt villantott rám.

– Hé, felébredtél? Melegítek egy kis levest – kuncogott, hangja csiklandozta a bőrömet.

– Úgy tűnik.

Az összes feszültség elolvadt, mint vajkrém a meleg süteményen. Küzdöttem, hogy ne kezdjek sóhajtozni, mint egy leszedált bolond. De valószínűleg kudarcot vallottam, mert boldog mosolya visszatért, most már szélesebben, mintha izgulna, hogy lát engem. Testem ernyedt volt – talán még jobban is, mint kellett volna. Ahogy odamentem üdvözölni őt, kezemet karcsú tarkójára csúsztattam, mielőtt lehajoltam volna megcsókolni azt a csinos, rózsaszín száját.

Limonádé és Emma íze volt, olyan íze, amit nem tudtam meghatározni, de gyorsan a kedvencemmé vált. Dorombolt az élvezettől, ahogy lassan, utoljára mélyet lélegeztem belőle és elhúzódtam.

– Éhezem – mondtam rekedt hangon. Rá éheztem. És ő tudta ezt. Arca túl kifejező volt. Magamra nézve ezt felelősségnek tartanám, de Emmával más volt a helyzet. Sóvárogva vágytam rá, hogy nézzem őt, és kitaláljam, mire gondol, épp abból, ami az arcára van írva.

De gyenge voltam. Így leültem, és hagytam, hogy kiszolgáljon, tudván, hogy örömmel teszi. Értettem. Embereket táplálni – örömet szerezni nekik étellel – csontig hatoló élmény volt.

Delilah ajánlata villant át az agyamon, amitől a pulzusom kicsit szaporább lett. Egy időben gondolkodtam azon, hogy olyan szakács lehetnék, mint Jean Philipe. De nekem nem ez volt az álmom. Ő sosem látott engem igazán játszani. Mit gondolna most rólam? Cél nélküli botorkálás. Utálta volna ezt.

Remegő gyomorral valószínűleg nem volt természetes a mosolyom, így Emma egy tálat rakott elém.

– Köszi, Szimatka.

Letelepedett a mellettem lévő székre és kanalazni kezdett, szemében őszinte aggodalommal meredt rám.

– Jól vagy?

Bár erősnek látszott, ahogy rám nézett, de úgy éreztem, csak a gyengeségét mutatta volna meg.

– Jól vagyok – feleltem újabb hamis mosollyal a szám körül. – Főleg miután… hogyan is nevezzük… kezeltél?

– Kiszívtam belőled a rosszaságot – feleselt pimasz mosollyal.

– Akkor azért vagyok jól.

Viszonylag csendben ettünk, és hagytam, hogy adjon egy szelet kenyeret és egy pohár limonádét. Mert ez őt boldoggá tette. És egy boldog Emma olyan belső fénnyel izzott, hogy le sem tudtam róla venni a szememet.

Megvártam, amíg letakarította a tányérokat, néztem, ahogy hetyke feneke mozog és feszül a pólóm vékony anyaga alatt, miközben lehajolt, hogy betegye az edényeket a mosogatógépbe. Amikor a közelembe ért, átkulcsoltam a derekát és az ölembe rántottam.

Készségesen jött, még nevetett is egy kicsit. Éreztem, ahogy elhelyezkedik a combomon, forróság áradt belőle. Kezeim rátaláltak a kívánatos fenekére és elismerően belemarkoltam, majd közelebb húztam magamhoz. Az, hogy képes voltam megérinteni őt, ajándék volt, egy álom. Emma kezei a mellkasomon pihentek, és az érintése olyan volt, mintha a bensőmet simogatná.

– Hello – suttogtam, majd mosolyogva gyengéden megcsókoltam. Egy finom kis „Hello”, egy kis ízlelés.

Éreztem, hogy ő is mosolyog. – Hello!

Újra megcsókoltam, elismerően.

– Köszönöm, hogy gondoskodsz rólam, Emma.

Az elismerés mindent megért, mert láttam a boldogságot fellobbanni a szemeiben. Ujjait a hajamba fűzte.

– Szívesen, Lucian.

Szeretkezni akartam ezzel a nővel. Lassan, kiismerve minden titkát, hogy mitől sóhajt, mitől könyörög kegyelemért.

Szám az arca bársonyos bőrétől a nyaka hajlatáig haladt. Libabőrős lett, fejét hátra vetette, hogy jobb hozzáférést adjon, ujjai a mellkasomnak feszültek. Édes, finom illata volt. Telt mellei a mellkasomat súrolták, élesebben vettem a levegőt és keményebben markoltam a fenekébe.

Kívántam, nagyon megkívántam őt. Olyan módon hulltam darabokra miatta, amit soha nem jósolhattam volna meg. És én ezt egyszerre szerettem és utáltam. De nem hagytam abba a csókolgatást, még a nyelvem is előbukkant, hogy megízleljem a bőrét. Emma újra megremegett, hozzám dörgölőzött, ujjai a hajamba markoltak.

– Lucian?

– Hmmm… – lehunytam a szemeimet, úgy furakodtam még közelebb a torka finom bőréhez.

– Kérdezni szeretnék valamit, de attól félek, hogy mérges leszel miatta.

Szavai végigsöpörtek a bőrömön és ledermedtem. Majd egy sóhaj kíséretében úgy tettem, mintha a pulzusom nem ugrott volna épp az egekbe. De valószínűleg megérezte, annyira közel volt hozzám. Sokkal jobban érdekelt a csókolózás, mint a beszélgetés, ezért ajkaimmal visszafelé haladtam az álla vonalához.

– Ennek nagyon csali hangzása van, édesem.

– Az is – mondta, majd megcsókolta a halántékom, az orcám. – De ugyanakkor komolyan is beszélek.

Két opcióm volt, előre haladni vagy meghátrálni. De mivel a kérdése közben is tudtam simogatni, meg tudtam érinteni, így meghátráltam.

– Akkor kérdezd – mondtam, miközben a torkát cirógattam. – Majd levezetem a feszültséget a nyakadon.

Éreztem, hogy jól szórakozik.

– Legyen. A fejfájásaid. Jársz orvoshoz?

Nem lepődtem meg, még csak csalódott sem voltam, mert érdekeltem annyira, hogy feltegye ezt a kérdést. Védtelennek éreztem magam. Gyengének. Igyekeztem a hangom kontrolálni, kezeimet lefoglalni a hajlatai simogatásával.

– Igen, Em, megfigyelés alatt állok. Múlt héten voltam kontrollon. Az agyam gyógyul. Valójában egyre jobban néz ki.–Az orvosom elégedett és lenyűgözött volt, hogy milyen szépen gyógyulok. – A fejfájások száma egyre csökken. A migrének akkor vannak, amikor stresszes állapotban vagyok, ennyi az egész.

Emma megrémült arckifejezésétől grimasz jelent meg az arcomon.

– Istenem, Luc.

– Nem rád értettem.

– Amikor megismertél is migrén tört rád, majd amikor mi… – elvörösödött, tekintete az arcomra szegeződött. – Idegessé teszlek?

Szorosan tartottam, tekintetem az övébe fonódott.

– Em, nem. Megértetted? A stressz, idegeskedés megtévesztő szó. A múlt éjszaka valami olyan volt, amire azóta várok, amióta megismertelek.

Egy kicsit ellazult, de az aggodalom ott maradt, így finoman megszorítottam.

– Ez annyira… nem tudom, hogy hogyan magyarázhatnám el – sóhajtottam. – Annyira érzelmes volt. A hirtelen érzelmi hullámzások megzavarnak, ennyi az egész.

Emma úgy nézett rám, mint aki készen áll újra vitába szállni velem, de egy gyengéd csókkal megállítottam.

– Jól vagyok, Szimatka, esküszöm.–Most már más dolgokra akartam koncentrálni, mint például, hogy ágyba vigyem, de megfogta a fejem és a szemembe nézett.

– Esküszöm, Em. Nem fogok összetörni, ha mi…

– Tudom. Én csak örülök, érted? Én… nagyon örülök, hogy biztonságban és jól vagy.

A hangjában és a tekintetében lévő gyengédség körülölelt, megtöltötte a szívem és a fejem, megszédültem tőle. Ha nem ülnék, akkor most megtántorodnék. Csak egy rövid ideje ismerjük egymást. Ilyen gyorsan nem lett volna szabad ennyire mély érzéseket táplálnom, úgy, ahogy neki sem. Voltak egyáltalán érzelmei irántam? Nem voltam biztos benne.

A bizonytalanság és a sebezhetőség arra késztetett, hogy gondolkodás nélkül beszéljek.

– Végül teljesen fel fogok épülni. És akkor… – A francba. Nem akartam ilyen irányba terelni a beszélgetést, túl sok információ volt. Túl nagy kitárulkozás. Emma bosszusnak tűnt.

– És akkor?

A nyelvem hegyén volt, hogy elsüssek egy viccet, de el akartam neki mondani, próbára tenni, hogy hogyan viseli a helyzetet. Vagy csak kimondani a szavakat, végre őszintén kimondani. A szemébe néztem, hátradőltem a székemben, kezeim lazán pihentek a csípőjén. Olyan dolgot készültem elmondani Emmának, amit eddig senki másnak nem mondtam, csak az orvosommal, az edzőmmel és a volt csapatkapitánnyal osztottam meg. – Várhatok, időt adva magamnak a teljes felépülésre, majd visszamegyek.

– Micsoda? Te… te tényleg megtennéd? – elborzadva nézett rám.

– Néha, elgondolkodom rajta. A picsába is, álmodozok róla. De aztán Jean Philipre gondolok, arra, hogy min ment keresztül a családom, hogy milyen emberi porhüvely lett belőle. Nem tenném ezt a családommal újra.

Minden nap ezt mondogatom magamnak. De a lelkem legsötétebb zúgaiban, mindig éreztem a csábítást. Olyan kibaszott csábító. Emma érintése az arcomon visszarángatott a jelenbe. – Köszönöm – suttogta, ujjai a halántékomat simogatták, mintha valahogy le tudná csillapítani a lüktető agyam. – Köszönöm, hogy vigyázol erre az agyra, mert nagyon kedvelem.

Ott és akkor el voltam veszve, nem voltam felkészülve. Az életem egy romhalmaz volt, bizonytalan és ingatag. És akkor bemasírozott ő, a ragyogó mosolyával, minden bűnbűnat nélkül, provokálva minden egyes pillanatban. Azt hajtogatva, hogy még mindig érek valamit, hogy még mindig értékes vagyok, a számára is. És ez megrémített, mert előbb vagy utóbb rá fog jönni, hogy egy fél életet élő ember vagyok. Megmarkoltam a selymes combjait, mintha ide tudnának rögzíteni, de mégis úgy éreztem, hogy valahogy kicsúszik az életem.

– Em…

– Titou? – Nagyanyám hangja az ajtóból, majd az azt követő kopogtatás, mindkettőnket rémültté tett. – Itt vagy?

– Szent szar, ez Amalie – Emma magas, vékony hangon próbált suttogni a gyötrő csendben, miközben lekecmergett az ölemből, valósággal pánikszerűen táncikált. – Mit fogunk csinálni?

Leküzdöttem a röhögést. – Elbújunk?

– Lucian! Ez komoly. A pólódban vagyok – rámutat a felső hosszára, ezzel csak oda vonzotta a tekintetem a meztelen lábaira. Túl rövid ideig volt rajtuk a kezem. – A francba, hol van a ruhám?

Megiramodott a hálószoba felé, majd a válla fölött hátra nézett rám, én pedig röhögtem, nem tudtam visszatartani, nagyon aranyos volt, amikor ilyen zilált volt. – És vegyél fel egy pólót.

– Miért nem dobod ide azt, amit viselsz? – Erre beintett nekem.

– Titou? Tudom, hogy itt vagy.

– Szerinted hallja, hogy levegőt veszünk? – suttogtam Emma fülébe, ahogy küzdött, hogy bemenjen a szobába, felráncigálva a lenge, nyári ruháját a szép meztelen mellein, majd hozzá vágta a pólót a mellkasomhoz. Annak ellenére, hogy morcosan nézett rám, kuncogni kezdett.

– Istenem! Hány évesek vagyunk?

Figyelmen kívül hagyom a pólót, amit oda dobott, elkapom a derekát, és közelebb húzom magamhoz, nyaka hajlatába csókolok.

– Miért akadsz így ki?

– Mert… – gyámoltalanul felemeli a kezét és legyint egyet. – Szemtelenség Amalie-val szemben, hogy én így…

– Hogy kielégíted az unokáját?

– Ó, te jó ég – elképedve a vállamba öklözött, de a szemeiben jókedv csillogott. – Te beteg vagy!

– Titou! – Amalie most már élesen és ingerülten kiáltott, mert nem válaszoltam. Épp megfordultam, hogy megtegyem, amikor az ajtó zörögni kezdett és lassan kinyílt. Tekintetem Emmára szegeződött.

– Nem zártad be az ajtót!

A picsába. A hajam égnek állt, nem volt rajtam póló, Emma még félig meztelen volt. Jogosan vigyorodott el, amikor meglátta a pánikot a szememben. – Valami baj van, Mézes pitém?

– Könyörtelen lesz – Emmát oldalratoltam, amilyen óvatosan csak tudtam, annak ellenére, hogy nagyon rohantam, hogy elérjem az ajtót, még mielőtt az teljesen kinyílt volna, átugrottam az egyik cipőmet majd félretoltam a széket. De már túl késő volt. Nagyanyám beszambázott a házba, arcán hamis meglepődöttség, amikor meglátta az elé táruló látványt.

– Nos – mondta álszenten–, most már értem, hogy miért nem válaszoltál korábban.

Ott álltam, szégyenkezve, elpirulva nagyanyám előtt. Ez karmavolt, visszatért, amiért Emmát annyit ugrattam. Éreztem, hogy Emmaott állt a jobbomon, a hallgatása mindent elmondott. Tudtam, hogy ha megfordulok, akkor látnám a tekintetében a „Nézd ki nevet most, seggfej” nézést a szemében.

Az állkapcsom rángani kezdett.

– Mamie, szükséged van valamire?

Mamie tekintete rólam Emmára vándorolt, majd újra vissza rám.

– Ó, igazán semmiség. Nem annyira komoly, hogy megzavarjalak titeket – összeütötte két kezét, nehéz gyűrűi csak úgy csilingeltek. – Ó, ez csodálatos, reméltem, hogy ez…

– Csak ebédeltünk – vágok közbe.

Éreztem, hogy Emma ledermed, és a bensője összeugrik. Az összes tiltakozása ellenére, sem gondoltam, hogy tetszett neki, hogy csak ebédnek tituláltam. Mamie ajkai ravasz módon felfelé görbültek, ezzel elmondott mindent, hogy mit gondolt a szánalmas kifogásomról.

– Így nevezetik ti, gyerekek, ezt manapság?

Istenem, nem akartam feszengeni, így csak összeszűkült szemekkel néztem rá. Mamie pusztán csak rám meredt.

– Nos, akkor magatokra is hagylak, hogy folytassátok… az evést – mondta egy bólintás kíséretében, majd magunkra hagyott, csendesen becsukva maga mögött az ajtót egy kattanással. Egy hosszú pillanatig egyikünk sem beszélt, aztán Emma dallamos, iróniával teli hangja, megszakította a csendet.

– Csak ebédeltünk, mi?

Összerándulva felé fordultam. Az asztal mellett állt, haja kicsit csapzott volt, ajkai még duzzadtak voltak a csókjaimtól, szemeiben vidámság vagy bosszúság csillogott. Örök kérdés maradt.

A francba, el kellett magyaráznom.

– Én…

Emma nevetni kezdett.

– Istenem, ez borzalmas volt. Úgy érzem magam, mintha tizenöt éves lennék és rajtakaptak volna egy srác szobájában.

– Sok srác szobájába beosontál, ugye? –Egy mosoly jelent meg az arcomon.

– Sajnos, nem. Esetlen otthonülő voltam, aki nem randizott a fősuliig. De sokat álmodoztam róla.

Nem volt olyan idő, amikor ne vágytam volna Emmára.

– Ha tiniként találkozunk, akkor biztos behívtalak volna a szobámba. Vagy bekúsztam volna a szobádba.

– Nem, nem tetted volna meg – mondta hetyke magabiztosságggal. – Észre sem vettél volna.

– De igen, hogy mondhatsz, ilyet? –Nem is értettem, hogy miért vitatkozom feltételes dolgokról, de jobb volt, mint arra koncentrálni, hogy milyen vad pánikot éreztem, amikor Amalie ránk talált.

– Egyike voltál a népszerű srácoknak, nem igaz? – végig nézett rajtam, mintha elképzelne, hogy milyen lehettem fiatalon. –  És valószínűleg dögösebb, mint kellett volna…

– Nos, nem tudom, hogy mi számít dögösnek, de igen, népszerű voltam – egy kicsit ficeregtem, megdörzsöltem a tarkómat. – Jégkorongoztam és baseballoztam.

– Mindkettőt csináltad?

– Fogójátékos voltam. De a baseball másodlagos volt. Szükségem volt valamire, ami formában tartott, amikor holt szezon volt.

– Azon csodálkozom, hogy egyáltalán volt időd csajozni.–Meg sem mozdult a szék mellől, a lámpa, amit elfordított, hogy a migrén alatt ne bántson a fénye, most arany ragyogást kölcsönzött neki. Felé léptem, szükségét éreztem annak, hogy érezzem a selymes bőrét, a teste puha hajlatait. – Sok időm volt rájuk, talán túl sok is.

Amikor oda léptem, megadta, és egy sóhajjal a karjaimba vetette magát. Hajának az én samponom illata volt, de a bőrének megvolt a sajátos illata, meleg és különleges, addiktív. Odahúztam magamhoz, mélyen beszívtam az illatát.

– Észrevettelek volna.

– Hogy lehetsz ilyen biztos benne? – ujjai a vállaimra siklottak.

– Mert el sem tudok képzelni egy olyan helyzetet, ahol nem így lett volna.–A szavak csak úgy kigördültek, teljes őszinteséggel. Nem volt szokásom érzelmekről vagy szükségről beszélni. Lehunytam a szemem és nagyot nyeltem, újra elárasztott amolyan kényelmetlenszabadesés érzete, a mélybe repülés. Az volt a helyzet, hogy Emmához ragaszkodni, csak rosszabbá tett, minél közelebb került, annál többet akartam.

Túl sok mindent elveszítettem ahhoz, hogy még többet veszítsek.

– Amalie nagyon elégedettnek tűnt – mondta Emma szárazon. Én pedig újra nagyot nyeltem, küszködtem, hogy megtaláljam a hangomat.

– Tudod jól, hogy a kezdetek óta azon ügyködött, hogy mi összejöjjünk – és a francba is, úgy látszik, hogy az én ravasz nagyanyámnak ez össze is jött. Már előre megmondta. Már azon sem lepődnék meg, hogy ha elkezdte volna az unoka projektet. – Meg volt győződve arról, hogy mi vagyunk a megoldás a saját problémáinkra.

Emma horkantott, de nem volt benne semmi rosszalás, csupán szórakozottság.

– Romantikus alkat. Vannak olyan emberek, akik hisznek abban, hogy a szerelem a megoldás mindenre.

Szerelem.

Egy fagyos, marcangoló érzelmi hullám futott végig rajtam, ahogy a szavak elhagyták a locsogó számat.

– Ne aggódj, majd tisztázom vele, hogy mi csak szórakozunk.

Emma elhúzódott tőlem, mintha fájdalmas döfés érte volna, homlokát összeráncolta. – Szórakozunk.

– Nos, nem így fejezném ki magam, ő a nagyanyám, de tudatnám vele, hogy ez nem komoly.

Még bosszúsabban nézett.

– Értem, nem komoly.

A picsába, ez nagyon gyorsan vett rossz irányt, de úgy tűnt már nem volt visszaút, és a nagy pofám sem tudtam befogni.

Végigsimítottam a bőrén, próbáltam megnyugtatni, miközben én magam pánikoltam.

– A kezdetek óta tudod, hogy nem kapcsolatot kerestem. Nem terveztem ezt. Nem számítottam… rád.

– Én sem számítottam rád. Azt gondoltam, hogy elmegyek vakációra, átolvasok néhány forgatókönyvet és behozom az elmaradt alvást.

A kezeimnek nem tudtam parancsolni, folyton a selymes bőrén kalandoztak, mintha ez lenne az utolsó esélyem, hogy érezzem őt. És meg is van erre az esély. Mert egyszerűen nem tudtam befogni a számát. – Ez a helyzet, Em. Vakáción vagy. Egyáltalán meddig maradsz?

Emma elhúzódott, és nekem azonnal hiányérzetem támadt, testemet hidegnek éreztem. Zsebre vágtam a kezeimet, hogy megakadályozzam, hogy utána nyúljak. Minden önző sejt a testemben tiltakozott ellene. Még mindig bosszús volt, a konyha pultnak dőlt.

– Nem tudom, egy hónapig, talán. Amalie nem mondta, meddig maradhatok.

– Nincs is rá szükség. Istenem, Em, nem akarlak letámadni, csak arra akarok rávilágítani, hogy ez egyikünk számára sem komoly.

– Megint ez a komolyság. Mintha csak a gondolata is rémisztő lenne.

– Nos… – A picsába, pofa be, Oz.

Szúrós tekintettel nézett rám. – Ez azért van, mert kimondtam a rettegett Sz betűs szót?

– Mi? Nem. –Talán. Bassza meg.

– Csak a romantika és az idealizmus vonalára gondoltam – folytatta védekezően és kipirulva.

– Tudom, nem azért akadtam ki, mert kimondtad a Sze… az Sz betűs szót.

– Ki sem tudod mondani – horkant fel hangosan.

– Te sem – vágtam rá, majd azonnal összerándultam, mert tudtam, hogy ez egy hatalmas seggfej beszólás volt. Az elutasító tekintete ebben meg is erősített.

– A francba, nem mintha… – megdörzsöltem az arcom, minden egyes borostát éreztem. – Őszintén, édes, nem tudom, hogy mi a faszt beszélek. Mást nem tudok, csak, hogy elmész, én… Én semmit nem tudok a kapcsolatokról…

– Volt mennyasszonyod – mondja barátságtalanul. – Azt hiszem, tudsz valami erről a folyamatról.

– Ez a legrosszabb része. Amikor elment, akkor rájöttem, hogy lószart sem tudok a kapcsolatokról. Mindent úgy intézett, mintha ő lenne… – felemeltem a kezem, küszködtem. – Egy hosztesz volt, valaki, aki azért volt ott, hogy biztosítsa, hogy soha nem szenvedek semmiben hiányt, hogy ne legyenek kényelmetlen pillanataim.

– Jézusom!

– Nem vagyok büszke rá, szégyellem, hogy egészen addig nem is vettem észre, csak akkor, amikor már vége volt.

Cassandra hangja elevenedett fel a fejemben: Azt hittem, hogy több vagy, mint egy jégkorongos, Oz. Most már látom, hogy tévedtem.

Nem akartam Cassandrára gondolni. Nem úgy, hogy Emma ott állt velem szemben, szemében fájdalom. Mellbevágott, látni a szemében a csalódást. De nem tudtam hazudni neki.

– Nem akarom, hogy ez megismétlődjön.

– Helyes, mert velem biztos, hogy nem ezt kapnád.

– Hidd el, Szimatka, tudom. Az a helyzet, hogy jelen pillanatban egy csődtömeg vagyok, és folyton hibákat követek el.

Istenem, olyan volt, mintha pofon vágtam volna. Emma még inkább elhúzódott tőlem, mintha minél nagyobb távolságot akarna teremteni kettőnk között.

– Megbántad, amit tettünk.

– Nem, bassza meg, nem! – felé nyúltam, de a kemény tekintete megállított. – Akarlak, Emma. Jobban, mint valaha bárkit is az életben. És ez a gond. Ha együtt lennénk, akkor aznagyon intenzív lenne, és arra számítanál, hogy örökké fog tartani.

Lassan bólintott, de úgy tűnt, hogy nincs teljesen itt fejben. Egy része annyira visszahúzódott, amilyet soha nem láttam még tőle. Utáltam.

– Igazad van – mondta. – Nem az örökké résszel kapcsolatban. Nem azért vagyok itt, hogy arra várjak, hogy feldolgozd az irántam érzett tagadhatatlan szerelmed vagy valami. De többet vártam, mint holmi „szórakozást”. – Fájdamas, érzelemmentes nevetés követte szavait. – Azt hittem, hogy mi… nem is tudom, legalább megpróbálunk valami normálisat.

– Em…

– De ez az én hibám, mindig légvárakat építek, aztán kiderül, hogy nincs semmi alapja az egésznek.

Így kimondva a dolgokat, nem tudtam ellenkezni vele. A francba is, ezt próbáltam kimakogni. De ettől még mindig mardosott a bűntudat meg a csalódás. Hülye voltam, hogy elkezdtem beszélni róla. Ágyba kellett volna vinnem, és később aggódni a részleteken.

És akkor ezt még tetézte az is, hogy egy idióta mohó fasz voltam, aki épp most fogta fel a hibáját, és tetéztem még egy nagyobbal. – Attól még…

– Hetyegjünk? – tette fel a kérdést. – Basszunk, tudva, hogy nem vezet sehova.

– Úgy mondod, mintha ez rossz dolog lenne.–A picsába. Fogd már be, bassza meg. De nem tettem. – A szexnek nem kell a mindent jelentenie.

Arcára kiült a keserűség.

– De azt jelenti, Lucian. Veled azt jelenti – felszegte az állát, látszott rajta, hogy hajthatatlan, testét teljesen elfordította tőlem. – Sajnálom, ha ez neked kellemetlen…

– Nem az. – Krisztusom, ő egy ajándék számomra. Én pedig fogtam és eldobtam magamtól. Odaléptem hozzá, egy kicsit kétségbe voltam esve, mert tudtam, hogy elveszítem őt. De már hátrált előlem.

– És lehet, hogy számodra egyszerű az érzéseidet kihagyni ebből…

– Ez a lényeg, Em. Én sem tudom. Veled nem.

Szomorú mosoly jelent meg telt ajkain.

– Nem, ez a lényeg. Tudod, hogy ez valami több lehetne, és nem akarod.

Akarom. Csak nem érdemlem meg. Össze foglak törni. Mert én is egy romhalmaz vagyok.

– Nem akarlak megbántani, nem akarok fájdalmat okozni.

Mosolya fájdalmas grimasszá változott.

– Ne aggódj, már azelőtt elrontottál mindent, hogy ez megtörténhetett volna.

Nagyot sóhajtott, a hajába túrt, próbálta magát összeszedni.

– Most megyek.

– Ne – ökölbe szorítottam a kezem, próbáltam kitalálni, hogy tudnám megmenteni ezt, ami köztünk van, miközben nem ragadom meg, és szorítom magamhoz, hiszen olyan kevés ideig volt az enyém. Nem volt elég.

Így lesz a legjobb. Tedd meg érte.

– Attól még lóghatunk együtt – próbálkoztam, összerándultam a saját szavaimra. – Legyünk…

– Barátok? – megrázta a fejét, úgy nézett rám, mintha tisztára megbolondultam volna. – Sajnálom, de nem lehetek valaki olyan barátja, akit meg akarok dugni.

– A pokolba is, édes, kicsinálsz.

De nem mosolygott, szemeiben tompa fény csillogott, az a gyönyörű szája, amit még nemízleltem meg eléggé, vékony vonallá húzódott.

– Úgy gondolom, hogy valahogy csak ki fogod bírni.

 

23. fejezet

Emma

Fordította: Aiden

Nem viseltem jól Lucian elutasítását. Azt gondolná az ember, hogy a világ legkeményebb üzleti életében eltöltött éveim, immunissá tettek az elutasítással szemben. Olyan sokféle módon, olyan szigorúan mondtak már nekem nemet, hogy eggyel többet fel sem kellett volna vennem.

De a színészet ilyen volt. Kaptál egy pofont és haladtál tovább. Felszegted a fejed, mikor azt mondták, hogy túl alacsony, túl kövér, túl lapos, túl fiatal, túl öreg vagy. Azt mondtad magadnak, leszarod, mert ott vár az arany a szivárvány végén. Néhanap bevált. Néha nem.

Lucian elutasítása azonban egészen más volt. Mintha kirúgták volna egy fogam, vagy behúztak volna egyet. Fájt.

A legrosszabb az volt, hogy ő döntött felelős felnőtt módjára kettőnk közül.  Én megfeledkeztem arról, hol voltam, ki voltam és ki volt ő. Egyik sem számított. Egyszerűen csak akartam őt. De igaza volt, nyaralni jöttem, ő pedig hallani sem akart arról, hogy belebonyolódjon egy kapcsolatba. Jobb ezt tisztázni, mielőtt mindenféle zűrös érzelmet belevittünk volna.

Képtelen voltam csak úgy dugni vele. Tudtam, csakúgy, mint ő.

Így hát hazudtam és azt mondtam neki, hogy nem bánt a dolog. Annak ellenére, hogy az elutasítás és a sajnálat hideg gombóca hatalmassá nőtt a mellkasomban.

Csak nagyobb és súlyosabb lett, amikor egy újabb reggeli kosarat találtam a küszöbömön. Lucian ezúttal kitett magáért, kedvenc gyümölcseim tökéletesen érett állapotban, felszeletelve, virág alakban elrendezve vártak rám. Sűrű, tejszínes joghurt, aranyszínű méz és pirított dió színesítette a kínálatot. Négyféle lekvár és persze mindenféle kenyér, édes és sós, hogy választhassak.Érintetlenül küldtem vissza a kosarat. Kár volt érte, de nem volt étvágyam. Úgy tűnt, nem tudnám rávenni magam, hogy egyek abból, amit ő készít. Képtelen lennék. Túlságosan fájt. Feldühített. Nem akartam, hogy így gondoskodjon rólam. Nem, ha másképpen nem teszi meg.

Látod? Piti.

Nem piti. Óvatos. Meg kell védened magad.

Felhorkantam és csináltam magamnak egy kávét – nem olyan jót, mint az övé–, ledöntöttem, aztán elindultam, hogy beszéljek Amalie-vel. El kellett mondanom neki, hogy elmegyek. Nem volt többé Rosemontban maradásom.

Amalie üzent, hogy a piros nappaliban vár. Segítségképp mellékelt egy térképet a házról, amin elmosolyodtam. Rosemont főépülete hatalmas volt, de kecses arányai miatt nemcsak hangulatosnak, de kényelmesnek is tűnt.Végigmentem a hátsó teraszon. A napfény átsütött a tikfa hatalmas levelei között, a lilaakác pedig szőlőként csüngött az ember feje felett.

A ház minden hátsó szobájának masszív üvegajtaja volt, melyek nyitva álltak, hogy beengedjék a friss levegőt.

Végül Amalie-re egy gyönyörű helyiségben leltem rá, ami szabadon hagyott fagerendáival, kézzel festett spanyol kék és arany csempéivel és finoman kopott gipszfalaival a gyarmatosítás korabeli Spanyolországban is megállta volna a helyét. Amalie egy krémszínű damaszttal borított hatalmas kanapén pihent. Mint valami királynő, kecses csuklómozdulattal kegyesen intett magához.

– Kedvesem, elhanyagoltalak, ugye?

– Egyáltalán nem – feleltem és helyet foglaltam mellette. A négyszög alakú öreg tölgy dohányzóasztalon ezüst tálca várt, rajta reggelivel két fő részére. Gyomrom betegesen felfordult, összeszorult a tiltakozástól, ahogy összefutott a nyál a számban.  Fene essen abba az emberbe, úgy megedzette az ízlelőbimbóimat, hogy félő, sosem leszek képes ellenállni egy harapásnak.

– Gyere csak – Amalie előrehajolt és felvett egy finom, aranyszélű rózsaszín kávéscsészét. – Eszünk és beszélgetünk. – Szünetet tartott, mintha eszébe jutott volna valami. – Hacsak nem reggeliztél már. 

– Már túl vagyok rajta – hazudtam.

Éhes voltam és nagyon szerettem volna enni, de felismertem Lucian keze munkáját.

Amalie reggelije némileg különbözött az enyémtől: a gyümölcsök egyszerűen tálakba rakva – nem virág alakba –, kérgesre sült csigák, a különféle édes kalácsok helyett, valamint főtt tojás és sonkaszeletek feküdtek a tányérokon. Az ő egyszerű reggelije és az én fényűző lakomám közti különbség vicces dolgokat művelt a bensőmben.

Szégyenszemre a gyomrom hatalmasat kordult. Elpirultam, figyelmen kívül hagyva a hangot, és bocsánatkérő mosolyt küldtem Amalie felé.

– Talán innék egy kis kávét. – Úristen, de gyenge volt. Fene esne az áruló étvágyamba.

Szerencsére Amalie ezen nem akadt fenn, mindkettőnknek töltött a csészékbe, majd sóhajtva visszahuppant a kanapéra.

– Szóval, min jár az eszed? Bocsásd meg, hogy ezt mondom, de idegesnek tűnsz. –Halványzöld szeme, mely olyan kényelmetlenül hasonlított Lucianéra, kutakodva nézett rám. – Történt valami?

– Én…

– Mamie– jött egy ismerős, mély hang a nappali felől. – Indulok a boltba.

 Lucian lépett be a szobába, és elnémulva megállt, mikor meglátott engem odabent. Üres arccal álldogált a helyén, képtelen voltam ránézni, a szívem zakatolt a mellkasomban. Igazságtalan, milyen gyönyörűnek láttam ezt a férfit. Nem tökéletes, nem hibátlan, de akkor is gyönyörű.

Ismertem már, milyen érezni őt a bőrömön, megízlelni a számban.

Ismertem élvezetének mélyről jövő, gyötrelmes hangjait. És ő is tudta mindezt rólam. Csupán a szájával és a kezével képes volt megrengetni a világomat.

Ez az ismeret, mint a füst vastagon és fojtogatóan kavargott köztünk. Soha többé nem tennénk meg újra. Vége lett, mielőtt igazán elkezdődött volna.

Mintha pontosan ugyanez a gondolat ébredt volna agyában, Lucian tekintete elmélyült, úgy tűnt, sajnálja vagy talán csak bocsánatkérő volt. Vagy talán csak én akartam annak látni. Sosem derül ki.

Ádámcsutkája fel-le ugrált, nagyokat nyelt, aztán pislantott párat, mintha elhessegetné maga körül a ködöt.

– Szia.

Nem volt kérdés, kinek szólt. Ajkaim zsibbadtak és esetlenek voltak, ahogy válaszoltam:

– Szia.

Bájos. Idáig süllyedtünk.

Mordult, egyik lábáról a másikra állt, mintha azt latolgatná, melyik jobb: maradni vagy elhúzni a csíkot. Rámenősen, kezeit csípőre vágva így szólt:

– Nem etted meg a reggelidet.

Tekintetem bosszúsan összeszűkült.

– Valóban.

Pokolian a képébe vágnám az okát. De túlságosan is tisztában voltam vele, hogy Amalie ott ül mellettem. Egy gyors pillantást vetettem Lucianre.  Hogy merészel ilyet Amalie előtt?

Makacsul farkasszemet nézett velem, mintha rávehetne, hogy egyem meg a főztjét. Kár. Azok a napok már elmúltak.

Újra pislantott, és az a furcsa érzésem támadt, mintha annyiban hagyta volna a dolgot. Arca kővé dermedt, figyelmét a nagyanyjára fordította.

– Megkaptam a listádat a borokról. Mára kellenek?

Amalie, aki eddig elgondolkodva és csöndesen figyelte a köztünk zajló eseményeket, megelevenedett.

– Igen, drágaságom. Ha lennél olyan szíves.

Fogalmam sem volt, miről beszélnek, de nem is érdekelt. Többé már nem a dolgom belefolyni az életükbe.

– Tina kimenőt kért mára. Talán elvihetnéd őt is?

Lucian rám pillantott, és ettől a rövidke figyelemtől kirázott a hideg. De pillantása nem időzött rajtam sokáig. Amalie-re figyelt, az egyetlen jele, hogy érzékelte, hogy én is a szobában vagyok, a megfeszült állkapcsa volt. Ugyanolyan bosszús volt miattam, mint én őmiatta.

– Elviszem.

Újra rámpillantott, mintha mondani akart volna valamit. De nem szólt. Legalábbis hozzám nem.

– Akkor egy pár óra múlva jövök.

Habozott, a szoba küszöbén topogott, széles vállai merevek voltak. És hirtelen elöntött a szomorúság. Rövidke ideig, míg ezzel az emberrel voltam, élettel telinek éreztem magam attól, hogy tudtam, képes vagyok hatni rá, ugrathatom és ő is ugyanúgy viszonozza, amennyit csak belefér. Hogy enyhíthettem a sötétséget a szemében.

Most simán személytelen, tartózkodó tekintettel bámult rám.

– Emma.

– Lucian – olyan könnyedén jött ki, hogy összerándultam belül. De látszólag szenvtelen maradtam. Sőt, udvarias. Szívás.

Mindketten kelletlenül bólintottunk, és ő távozott, magával vitt minden életet a helyiségből. Ezért kellett mennem. És ezért volt igaza, rosszabb lett volna, ha folytatjuk. Köszönettel tartozom neki ezért.

Bár még mindig nem tudtam magam rávenni. Még nem.

Amalie várt egy percet, talán, hogy megbizonyosodjon róla, hogy Lucian hallótávolságon kívül ért, mielőtt felém fordult.

Felkészültem a kérdéseire, de ő csak simán belekortyolt a kávéjába.

– Nos akkor, mi a terved mára?

– Béreltem egy autót, hogy bemenjek LA-be – dőltem neki akanapé sarkának.

Tökéletesen rajzolt fekete szemöldöke megemelkedett.

– Egészen LA-ig?

– Igen. El kell kezdenem lakást keresni. Gondoltam, megnézek párat. Talán a hétvégét is ott töltöm. – Inkább bejelentkezek egy hotelba pár napra, minthogy Lucian közelében legyek.

– Hmm… – kortyolt a kávéjába.

Ó, rám kapott. Nem voltam hajlandó izgulni miatta.

– Minél hamarabb átköltözöm egy új helyre, annál kevésbé leszek a terhedre.

Amalie finom koccanással óvatosan letette a csészéjét.

– Kedvesem, nem vagy a terhemre, de sosem szabad elrejtőzni az élet fontos dolgai elől. A lakáskérdés rendbetétele pedig csodálatos ötlet. 

Világosan értésemre adta, hogy útban vagyok azzal, hogy gyorsan beletörődött a döntésembe, ami miatt furcsa módon csalódást éreztem. Csalódást és kényelmetlenséget. Szem és fültanúja volt annak, milyen kínosan viselkedtünk Luciannal egymás jelenlétében. Szörnyű volt azt hinni, hogy azt gondolhatta, bántottam őt, és minél előbb távol akart tudni engem az unokájától.

Olyan lábakon álltam, melyek nem voltak olyan stabilak, mint szerettem volna.

– Pár nap múlva látjuk egymást.

Késztetést érezve lehajoltam és megpusziltam Chanel N°5 illatú arcát.

– Köszönök mindent, Amalie.

Megsimogatta a karomat.

– Ó, drága lánykám, én köszönöm, hogy eljöttél. Tedd, amit tenned kell. És hamarosan találkozunk.

Egészen a teraszra vezető ajtóig jutottam, mikor a következő szavak állítottak meg:

– Ne feledd, nem számít, milyen messze mész, mindig ott leszel, ahol a szíved.

A szavak dárdaként fúródtak belém, egy kis időre lehunytam a szemem, háttal neki. Az én szívem a mellkasomban volt. Ott, ahová tartozott, a fenébe is. Ezt addig ismételgettem, míg magam is elhittem