18.-19.-20. Fejezet

 

18. fejezet

Emma

Fordította: Isabelle

– Jót választottál, Emma – hajolt hátra Delilah egy sóhajjal a fehér fonott székében, egy pohár pezsgővel a kezében. Az apró fények, amik föntről lógtak kellemes ragyogást adtak a térnek, de az sem volt fogható a fénylő ragyogáshoz a mosolyában.

– Én is azt mondanám, hogy jót fogtál ki – emeltem fel koccintásra az övéhez poharamat. Ő is megemelte a poharát, de nem ellenkezően.

– Nem akarsz beszélni az új fiúdról? Én megteszem. Gyönyörű, tehetséges és tisztán láthatóan odáig van érted.

Az agyam egy pillanatra visszatért a tegnap estéhez. Delilah nem tudta, hogy igazából ő nem az én fiúm. Lucian és én úgy döntöttünk, hogy egyszerűbb ezt magunknak megtartani.

És ez fájt. Mert kétség nélkül tudtam, hogy én odáig voltam Lucianért. Abban a másodpercben elkezdtem beleesni, ahogy megláttam. Ez hülye, hülye, hülye dolog volt. Azt hitte, hogy nem érdemel meg, és elment, az elsöprő vágy ellenére, ami minden alkalommal végigszáguldott, amikor egymás közelébe értünk. Az ajkai a bimbómon napokig érezhetőek voltak, vággyal és szükséggel kísértve. De, ahol a test akarta, az agy nem. Lucian nem fogja megadni magát. Tisztán érthetővé tette.

Hogy befolyásolt ez engem? Epekedtem utána és bohócot csináltam magamból. Volt némi büszkeségem. Némi méltóságom.

Ittam egy nagy kortyot a pezsgőmből, ami végig bizsergette a torkomat, meleggé és álmossá tett. – Lucian és én nem vagyunk együtt. Alig ismerjük egymást. – Delilah hidegvérrel bevette ezt a féligazságot. – Elhoztad ide. Ez jelent valamit.

– Ez hülyeség, Dee. – Egy sóhajjal megropogtattam a bizsergő nyakam és felpillantottam a fényekre. – Vonakodik bármilyen kapcsolattól.

– De eljött ide veled...

– Szívességből – vágtam egy grimaszt. – És amikor vége lesz a hétvégének külön utakra fogunk menni, hogy így mondjam.

Nem mintha el tudnám kerülni, amíg Amalie-nél maradok. Tényleg el kellett hagynom Rosemontot és minden csábítását. Visszatérni a való életbe, olyan gyorsan amilyen gyorsan csak lehet.

Ez volt az az okos, értelmes dolog, amit tennem kell.

– Tudom, hogy beleütöm az orromat – mondta lassan Delilah, – és nem fogok megsértődni, ha azt mondod kopjak le, de Greg nem villanyozott fel úgy, mint Luc egy pillantással. És talán nem látod, de a fickó életre kel, amikor a közelben vagy.

– Csak van egy kis bökkenő… – Feltartottam a hüvelyk és a mutatóujjamat egy pár centi távolságra. – Érzelmileg zárkózott és instabil. – Delilah sóhajtott és megrázta a fejét. – Néhány embernek nehéz megbízni másokban. Még ha titkon akarják is.

– Most Saintről beszélsz? – hecceltem.

Az ajkai elgörbültek. – Nem. Magamról. Foggal-körömmel ellenálltam, hogy megadjam magam Maconnak. Mert féltem kinyílni bárkinek is, legfőképp egy olyannak, aki igazán képes megbántani, ha akar.

– Ez valószínűleg így igaz az én esetemben is. – A fájdalom a mellkasomban arra késztet, hogy odanyúljak és megdörzsöljem, de ellenálltam és a kezem az ölembe hullott.

– Tényleg borzalmas döntéseket hozok, amikor a szerelemről van szó. Greg előtt volt Adam – egy totál seggfej –, aki nem csalt meg, de állandóan lealacsonyított. Aztán Eric, egy nagyképű szemétláda, aki valószínűleg megcsalt, de soha nem kaptam rajta. – Összehúztam az orrom. – A legjobb, amit mondhatok, egyik sem adott nekem szifiliszt és lehet, hogy jobb egyedül.

Elmosolyodott és megdöntötte a poharát, hogy lehúzza, aztán az asztalra tette egy határozott mozdulattal. – Reményteljesnek lenni nem rossz döntéshozatal. Ha feladjuk a reményt, mi marad?

– A vibrátorunk.

Erre mindketten nevetünk. És aztán megfogta a kezem. – Hiányozni fogsz a forgatáson. – Nem vette észre, hogy ez milyen mélyen érint és nehéz beszélnem róla, talán mert tényleg boldogan kótyagos volt, Delilah mosolygott.

– Idióták voltak, hogy elengedtek téged.

A mosolyom lefagyott. – Köszönöm. Nekem is hiányozni fogsz.

– Ne mondd el senkinek, de Macon kilép a műsorból.

– Mi? – közelebb hajoltam így suttogva beszélhetünk. – Miért?

Megvonta a vállát – Nem akart beskatulyázva lenni. Más dolgokra nyergel át.

– Hidd el nekem. Megértem.

– Ami miatt most ez a döntés talán fáj, de fel fogsz gyógyulni és erősebb leszel.

– Igen – mondtam, nem igazán így éreztem, de ezt akartam. –  Az leszek.

Egy mély hang beleszólt a privát beszélgetős buborékunkba. – Miről susmusoltok ti ketten? – Saint odaballagott és mély vonzalommal lemosolyogott Delilah-ra. Delilah rávigyorgott. – Ha akartuk volna, hogy tudd, nem suttognánk. – Nagy lépéssel odalépett és lecsapott, hogy megcsókolja. Amikor visszahúzódott Delilah irult-pirult és vigyorgott. – Imádom azt a pimasz szádat, Tot. – Delilah tekintete elnehezült. – Vigyél az ágyba, nagymenő.

– Vagy veszítselek el örökre?

Forgattam a szemeimet, de nem tudtam megállni, hogy ne is mosolyogjak el. – Ha ti ketten a Top Gunt idézitek, tegyétek ezt a szobátok magányában.

Saint rám pillantott és kacsintott. – Jó pont. Nem bánod, ha ellopom a menyasszonyomat, Em?

– Feltétlenül. Vedd el, rabold el. Idézzetek nyálas régi filmeket a szívetekből.

Elcsuklott és egy jelentős karlendítéssel a karjaiba kapja Delilah-t. Sikított, de körülfonta a karjait a nyaka körül. – Szörnyeteg.

– Az vagyok. – Felém bólintott. – Jó éjt, Emma. Kösz, hogy itt voltál ma este.

– Köszönöm, hogy meghívtatok. Annyira örülök kettőtöknek. Most tűnjetek a szemem elől, mielőtt megfulladnék a szerelemtől.

Saint nevetve elsétált és Dee a válla fölött búcsút intett. Visszaintettem szélesen mosolyogtam, de beül a szívem szűknek és hidegnek érződött. Irigy voltam rá. Rájuk. Kicsinyességgel, ami lesokkolt. Szerelmet akartam. Törődést és biztonságot. Tudni akartam merre van a helyem a világban és tudni, hogy valakinek én vagyok az első.

Amire szükségem volt, az az, hogy rendbe szedjem az életem. És ez nem fog megtörténni, ha holmi férfi után epekedek. De, ahogy egyedül ültem az asztalnál, Luciant sehol sem láttam, és a korábbi kollégáim nevettek és kis csoportba rendeződtek, egy elsöprő erejű depresszív érzés kerített hatalmába. A jelenlegi kudarcok ellenére is olyan életem volt, amire mások irigyek. Egészséges vagyok és vannak barátaim. És mégis teljesen egyedül éreztem magam. És ötletem sem volt arra, hogyan oldjam ezt meg.

*****

Lucian

A szikláknál találtam meg őt, ami a tengerre nézett. Rosemont eléggé a hegyekben volt ahhoz, hogy a csendes óceán távoli kéken fénylett. Itt erőszakosan a sziklákhoz csapódott, párát és a sós víz illatát küldve fel. Amikor utoljára láttam Emmát munkatársakkal volt körülvéve, a legjobb pillanatokról beszéltek a forgatás során. Aztán North, aki egy kaszkadőr koordinátor volt, és néhány fickó, akiknek a nevét hamar elfelejtettem, félrevontak, hogy a hokiról beszéljünk. Meglepően fájdalommentes volt beszélni egy olyan sportról, amit imádtam és elveszítettem. Talán mert mindent megvitattunk, kivéve engem. De Emma boldognak tűnt, boldognak az ő csodálatos ragyogásával.

Most nem nézett ki boldognak.

Csupán a házból kiszűrődő fényekkel körülvéve és a lágy világító lámpásokkal, amik az égbolton pislákoltak, múlékonynak és kicsinek tűnt. Közelebb léptem, nem akartam megijeszteni. Valami volt abban, ahogy állt, mintha azzal birkózna, hogy fenntartsa magát, összeszorította a szívem. Évek óta nem ütöttem meg senkit, de érte megküzdenék a világgal is.

De bevillant, hogy talán a megengedhetetlen beismerésem és a felületes elutasítása a kapcsolatunknak okozta ezt. Ha seggen tudnám magam rúgni, megtenném.

– Jól vagy? – kérdezem mellé lépve. Fent a házban az emberek elkezdtek párokba rendeződni, a párok nevettek. De itt, sötétség volt és magány.

Tompán bólintott, de aztán átfonta a karjait maga körül. – Igen...nem. Nem igazán.

– Em –levettem a kabátomat és a vállára terítettem. – Az, amit mondtam...

– Nem. – A válasza áttört az éjszakán. Sóhajtott, mintha megpróbálná magát összeszedni és sokkal lágyabban beszélt. – Nem, nem arról van szó. Belenyugodtam abba az elhatározásba, hogy valószínűleg egy hatalmas hibát követnénk el.

Nem kellene, hogy ez fájjon. Már számtalan alkalommal elmondtam. A mellkasom még mindig össze van szorulva, mintha összerogyott volna. Mert hibásnak érződött, mindenben csalódtam, ami jó és valós volt az életemben. De Emma szenvedett, ami azt jelentette, hogy rá összpontosítok. – Akkor mi a baj?

Újabb sóhajjal hátradöntötte a fejét, és feltekintett az égre – Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz közöttük lenni.

Ők. A korábbi munkatársai. Humor nélkül nevetett, gyengének hallatszott és elszállt a széllel. – Ez hülyeség. Az élet megy tovább és hasonlóak.

– Ez nem hülyeség – megérintettem a karját, és megfordult, hogy sötét szemekkel felnézzen rám. –Fáj, amikor, amit értékelsz az életedben, nélküled halad tovább.

Bólintott, ráharapott az alsó ajkára. – Úgy érzem magam, mint egy szemétláda, aki duzzog a szerep miatt, amikor neked sokkal rosszabb. Sértődésnek érződik.

Egy nevetésfoszlány tört ki belőlem. – Azt hiszed, ez jár a fejemben? Nem, Emma. Kicsit sem.

Emma megrázta a fejét, de nem hiszem, hogy tényleg hallotta. A sötét gondolatok túl mélyre rántották. – A show a vad döntéseiről volt híres, figyelmeztetés nélkül kitörölt embereket. De nem tudok nem arra gondolni, miért engem? Tényleg a jobb történet miatt vagy valamit rosszul csináltam? Untattam a közönséget?

– Az emberek miattad nézték–mondtam olyan meggyőződéssel, amit remélem, hogy hallott. – Jézusom, Em. Te voltál a sztár. Ragyogsz. Semmi nem fogja ezt megváltoztatni. – A tekintete találkozott az enyémmel, még mindig egy kicsit ködös, de hallott engem. Egy kis mosoly bukkant fel az ajakain. – Ez nem a büszkeség. Inkább az ego. Az enyém elérte a plafont és nem voltam felkészülve a csapásra.

– Soha nem vagyunk, Méhecske.

A mosolya melegebbé válik. – Nem, azt hiszem nem vagyunk. De jönnek, és nem tudunk kibújni előle.

Pokolba. Most mi legyen? Ez részben az én hibám volt. Bevallottam, hogy akarom, mert láttam azt, hogy tököm tudja ki Greg akármikor is említésre került, megbántotta. Meghátrált, a fény kiszállt a szép szemeiből. Nem tudtam így látni és hagyni, hogy azt higgye, nem ő volt… a minden. Aztán elkúrtam.

Ez a nő kifordít engem, de értékes volt és szükséges volt, hogy ezt tudja. Zene szűrődött ki a pázsiton keresztül. Kedves és lassú, egy dal a szerelemről és a vágyódásról. Fent a háznál a párok táncoltak a fényfüzérek alatt. Kinyújtottam a kezem.

– Táncolj velem, Em.

Kereste az arcomat, mintha nem biztos, hogy jól hallott. Akartam valaha is nyilvánosan táncolni? Nem. De érte? Vele? Biztosan kiállok.

És amikor belecsúsztatta a kezét az enyémbe, valami mélyen a mellkasomban a helyére kattant. Mint a kulcs és a zár, annyira passzolt. A karjaim védelmébe zártam, biztosan abban, hogy a félhomályban táncoljak. Nem látszódott, hogy bánná, de egy sóhajjal belém olvadt, feje a mellkasomon nyugodott, mintha nem tudná többé tartani. Ez rendben is volt. Én mindkettőnket fel tudom emelni. A szabad kezem felkúszott a nyakán, a hajának melegébe. Ahogy sóhajtott, a mozdulat átfutott mindkettőnkön. Lecsuktam a szemem és megdöntöttem a fejem éppen annyira, hogy éreztem a feje koronáját az arcom alatt. – Minden rendben lesz.

A megtört suttogása szétszakította a szívem. – Honnan tudod?

– Mert hiszek benned.

A teste megremegett mielőtt sóhajtott. – Én is hiszek benned, Lucian.

Istenem. Miért fáj ez annyira? Jót akarok ennek a nőnek, megmutatni neki a legjobb oldalamat, nem csak a törött darabokat. Nem válaszoltam, egyszerűen csak tartottam.

Alig mozdultunk, éppen csak egy kis ringás a táncban. Emma elengedte a kezem és közelebb lépett, a karjai körülölelték a derekam. Egy gombóc tört fel a torkomban, ahogy követtem a példáját, körülöleltem a vékony derekát. Csak tartottam őt.

Ez nem egy tánc volt. Egy ölelés, mert szüksége volt rá. És amíg az agyam a részeket szedte össze, a mellének a nyomása az alsó hasizmomban érződött, a mód, ahogy a combjai megérintették az enyémet, a testének a melege, nem tisztán szexuálisan. Megváltásnak érződött. Megöleltem, de ő belülről kifelé mindent megváltoztatott bennem. Egy magányos évem volt, üres és hideg, de itt a sötétségben egésznek éreztem magam. Megöleltem, mert nekem is szükségem volt rá.

Majdnem túl sok volt a feltárt érzelmekből. Mintha egy érzékeny sebet böknénk meg. De túl jónak éreztem őt, hogy hagyjam elmenni. És belefáradtam az ellenállásba. Csak üres fáradság minden, kivéve őt. Ringatóztunk Fiona Apelle füstös hangjára, amint énekli, hogy Tudom és amikor véget ért, másik szám jött, kevésbé vidám, de Emma maradt, ahol volt. – Köszönöm – mondta végül, megdöntötte a fejét, hogy találkozzon a tekintetünk. Az arca világos volt és az árnyékban a szemei világítottak a sötétben. Meg akartam érinteni az arcát, megnézni, hogy tényleg olyan hideg és sima, mint ahogy tűnt, de nem tudtam elengedni. A tekintete az arcomra siklott, és ebben a pillanatban éreztem, hogy újra gondolkozni kezdett. A teste megfeszült, éppen annyira, hogy egy leheletnyi helyet hagyjon köztünk. Vissza akartam kapni ezt a helyet, de tartottam magam, a hangom gyengéd. – Rendben vagy? – kérdeztem.

– Milyen kérdés – mondta egy parányi nevetéssel.

Én is mosolyogni kezdtem. – Tudtam, hogy nehéz felmérni ezeket az érzéseket, Szimatka.

A szemei összeszűkültek. – Szimatka egy kutya, tudod.

Úgy mondta, mintha megbántódna miatta, mintha még soha nem hívtam volna így korábban. De minden az arcára volt írva, az ugratás kényszere, és hogy felvillanyozódjon a pillanat, ami ránk borult. Értettem. Az igazság az, hogy nekem is szükségem volt rá. – Egy cuki kutya.

– Egy kutyához hasonlítasz. – A szemöldöke felemelkedett, mint egy írásjel. – Egy kutyához.

Istenem, de aranyos.

– Mi bajod van a kutyákkal?

– Semmi – újra a mellkasomon pihentette a fejét. – Csak nem szeretem, ha úgy hívnak.

Küzdöttem egy vigyorral, felé fordultam, most táncoltunk. – Állj le a bókvadászattal, Em. Nincs rájuk szükséged.

– Nincs?

– Ó, gyerünk már, mondtam neked, hogy te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. – Lepillantottam a feléledő arcára és elállt a lélegzetem. – Lenyűgöző vagy.

– Még mindig boldogtalan vagy emiatt, Brick?

Az állam megérintette a feje tetejét. – Igen.

– Évekig aggódtam, hogy a férfiak csak a kinézetem miatt akarnak. És most jössz te és mérges vagy, hogy csinos vagyok.

Annyira sértettnek érződött, hogy kuncognom kellett. – Lenyűgöző – javítottam ki. Egy mosoly jelent meg, amikor duzzogott. Az ajkam a halántékánál lévő meleg bőrt simogatta. – Éppen elég nehéz, hogy távol maradjak tőled.

Egy rándulás ment keresztül a törékeny testén, de a hangját szelíden tartotta. – És ha azt hiszed, hogy kevésbé lennék vonzó, könnyebb lenne?

Megállok, megfontoltam a kérdést. – Egyáltalán nem.

A lélegzete elakadt és tudtam, hogy több kérdése lett volna. Dolgok, amik megváltoztatnák a csendes tökéletesség pillanatát. A kezem a fejére tettem, visszatereltem a mellkasomra, ami úgy érződött, mintha hozzá tartozna. – Ne gondolkodj már annyit. Pihenj itt még egy darabig és csak táncolj, kicsi Méhecske.

– Jó, hogy olyan kényelmes rád borulni – morogta tűz nélkül. – Máskülönben ellenállnék ennek a sok irányításnak.

Még egyszer hagytam, hogy az arcom a fejéhez simuljon. – Ne aggódj, viszonozhatod a szívességet és helyre tehetsz később.

Furcsa, de alig vártam ezt.

 

19. fejezet

Emma

Fordította: Isabelle

Eddig ment az időhúzás. Végül is az egyikünknek engedni kellett. Lucian és én egészen addig az esküvőn maradtunk, amíg az utolsó vendégek is elkezdtek felmenni a szobájukba. És aztán mi is leléptünk. A szobánkba.

Vicces és játékos volt, ahogy korábban a különálló szobánkkal hecceltem. Most nem úgy érződött. Nem, amikor a csillagok alatt táncolt velem és azt mondta, hisz bennem. Még senki nem mondta ezt nekem. Nem így, mintha egyenesen a lelkéből jönne. Lucian hitt bennem. Ez mindent megváltoztatott. Akartam őt. Őt és senki mást.

Az ujjam hegye kihűlt, a bőröm feszült, a mozdulataim természetellenesnek érződtek, amikor levetkőztem a lefekvéshez a nagyon csendes szobában. Figyelembe véve, hogy azt hittem egyedül leszek ma este, a hálóruhám egy leheletvékony pamut trikóból, ami a combom közepéig ért és pizsamaalsóból állt.

Őszintén, a medencében többet mutattam magamból. A férfiak, és sokan mások is, majdnem meztelenül láttak a tévében. Oh, a pimasz, hogy csúfolódott ezzel a kis információval. Többé nem különösebben érződött szórakoztatónak.

Haboztam a fürdőszobában, bekentem testápolóval a talpamat és a lábamat, vártam, hogy a francos mellbimbóm lenyugodjon. De a szívem továbbra is ütötte a mellkasom törékeny falát.

Észrevéve, hogyha továbbra is a fürdőben maradok, Lucian elkezd azon aggódni, mi a fenét csinálok. Elhagytam ezt a bizonyos biztonságot és kiléptem a szobánkba. Háttal állt nekem, ahogy kinézett az üvegajtókon, melyek a tengerre néztek.

A vajas pirítós hangja végigbizsergette az ideges bőrömet. – A szél elkezdett feltámadni...

Megfordult és elhallgatott. Kristályzöld szeme végigsiklott rajtam, forrón, lassan és alaposan. A nyelésének hangja, a torkának finom mozdulata egy lágy kattanással hallatszott, a mellkasomban kattant és a lélegzetem elállt. Lucian szorosan lezárta a szemeit egy rövid pillanatra, mintha fel akarná magát támasztani. Amikor kinyitotta őket, szemei tiszták és hidegek voltak. Egy hazugság.

– Megyek, megmosakszom. – Elszáguldott mellettem, egy férfi, akinek küldetése van.

Sok szerencsét hozzá, Brick.

Nem túlozta el azonban a szelet. Egy fuvallat meglökte az ablakokat és az ajtókat olyan erősen, hogy zörögtek. Beugrottam az ágyba, bemenekültem a takarók biztonságába. Legalábbis ez volt, amit magamnak mondtam. Hogy az időjárás elől rejtőzködök. De, amikor Lucian kinyitotta a fürdő ajtót néhány perccel később, a hang, mint egy lövés áramlott rajtam keresztül. Nem tudtam nem bámulni, ahogy csendben körbement a szobán, leoltotta a lámpákat, amit nem tettem meg, hogy hamarabb az ágy biztonságába érjek, ami tényleg ironikus, mivel az ágy a legkevésbé biztonságos hely, ahol lehettem volna. Mint én, ő is egy laza pólót viselt, ami kiemelte mellkasának kontúrjait és formáját. De az öltönynadrágját lecserélte farmerra. Az ajkam mosolyra húzódott, ahogy lassan az ágyhoz közelített, csak az én oldalamnál lévő lámpát hagyta égve. – Ezekben tervezel aludni? – kérdeztem.

Lucian lefagyott, miközben az oldalára húzta a takarót, aztán kiegyenesedett és összeszorította a nyakát. – Nem pakoltam semmi mást. Azt hittem, egyedül fogok aludni.

– Tudom. – Lelkiismeret keveredett egy fura védelmező gyengédséggel ez iránt a férfi iránt. Ami feltételezem nevetséges volt, figyelembe véve, hogy több mint alkalmas saját magára vigyázni. – Én sem.

Állt ott, bámult le rám azzal a kétségbeesett tekintettel, az álla rángatózott. Sóhajtottam és visszafeküdtem a puha párnákra. – Csak vedd őket le. Nem tudnék kényelmesen ellenni azzal a tudattal, hogy ezekben alszol.

Egy kicsit a régi hízelgő Lucian tükröződött a tekintetében, és a mosolya kibuggyant. – Ez egy kicsit fura logika, Szimatka.

– Nem, ez nem az. – Feltartottam az ujjaim, hogy számoljam az érveimet. – Az ötlet, hogy farmerban aludj a takaró alatt, különösen kényelmetlennek tűnik, ergo, hogy én erről tudok, engem is különösen kényelmetlenné tesz.

– Tudok aludni a takaró alatt.

– Lucian. Most idegeskedsz.

– Idegeskedek.

– Igen. – Tudnom kellett volna. Úgy idegeskedtem a fürdőben, mint egy mester.

– Csak vedd őket le, és feküdj le a rohadt ágyba.

Újra az a féloldalas mosoly, mintha nem tudta volna magát visszafogni. – Itt van a főnökösködés, amit rejtegettél.

– Rejtegetni? – horkantottam, máris jobban érezve magam. Ez menni fog. – Soha nem rejtettem el. És azt hiszem éppen eléggé kedveled a főnökösködésemet, Brick.

– Igen. – Tartotta a tekintetem, kigombolta a nadrágját és hagyta a padlóra hullani. Hiba. Óriási hiba volt arra köteleznem, hogy vegye le a nadrágját. Istenem, azok a combok. Hívhatod egy férfi erős izmos combjait gyönyörűnek? Összeszorítottam az enyémet, megpróbáltam csökkenteni a vágyat, hogy átfogjam az egyik kissé szőrös erős combot és meglovagoljam. Persze hogy nem működött. Boxert viselt. Galambszürkét. Lágyan ölelte az egész kemény…

Ne nézd. Ne… de a póló szegélye csak a csípőjéig ért. A többi tálcán volt kínálva. A szemeim felsiklottak az ő jól szórakozó szeméig. Dörmögtem és megfordultam, hogy leoltsam a lámpát az oldalamon. Lucian lassú kuncogása követett a sötétben. Az ágy mozgott, ahogy lefeküdt, a takaró mozgott a mozdulataira. Ultrafeszülten csak elbújni tudtam és valahogy próbáltam kényelmesen elhelyezkedni. – Ez vicces. – A hangja, száraz a humortól kihangosítottnak hangzott az elsötétített szobában. Átfordultam felé, hagytam, hogy a szemeim hozzászokjanak. A függönyöket eléggé nyitva hagytuk ahhoz, hogy a szobát mélykékbe vonja az éj, a szemei csillogtak az árnyékban, a sötét haja, egy folt a fehér párnán.

– A szél kísérteties, mint a pokol – suttogom. – Mesélhetnénk szellemsztorikat. – Hümmögött, mintha átgondolná az ötletet. Istenem, de közel volt. Annyira egy hullámhosszon voltam vele, hogy éreztem a szappant a bőrén és a fogkrémjének halvány mentaillatát. Közelebb akartam húzódni, a számat az övére tenni és megkóstolni. Úgy szorítottam a párnámat, mint egy mentőkötelet. Nem én fogom megtenni az első mozdulatot. Egy lánynak kell lennie némi büszkeségének.

– A szellemekről beszélve – mondta végül halk hangon. – Ki az a Greg?

Összerezzentem, a testem megfeszült.

– Tudom, hogy korábban nem akartál beszélni róla. És most is mondhatod, hogy fogjam be, ha úgy akarod.– Aggodalom körvonalazta a kemény arcát, ahogy a tekintete az enyémbe siklott.

– Ahogy a barátaid köréd tömörültek, aggódóvá tett. Bántott ez a fickó? – Talán, mert elmondtam neki, hogy az apám megütött, vagy csak egyszerűen azért, ahogy Lucian alaptermészete az, hogy vigyáz az emberekre, de az aggodalma irántam, hogy valaha megbántottak, megmelengette a lobogó belsőmet. – Nem fizikálisan – sóhajtottam.

– Greg Summerland az exem.

Az ágy megremegett. – A hátvéd?

– Igen. – Tényleg utáltam, hogy Greg olyan sok mindenkinek a szemében hős volt. Őszintém remélem, hogy Lucian nem volt a rajongója. De inkább meglepettnek tűnt, mint áhítatosnak. Gondoltam, hogy ez értelmet nyer, hiszen ő is profi sportoló volt.

– Amikor kivágtak – szó szerint – a showból, hazamentem, hogy a vállán sírjam ki magam és megláttam, ahogy egy tizenkilenc éves csajt dug a nappalim padlóján.

– Ouch.

– Nem igazán nézett ki kényelmesnek a térdén.

– Em. – A hangja, mint a simogatás érintett meg. Nem akartam együttérzést. Nem a hülye Gregről és a vándorló tökéről.

– Mit mondhatnék? Egy ökölcsapás volt. De azt hiszem többet kellene érzenem a haragnál. Össze kellett volna, hogy törje a szívem. De alig éreztem bármit.

Lucian átgondolta mielőtt beszélni kezdett. – Jó álláspont.

– Én is így hiszem – mondtam némi szemtelenséggel.

Elkezdett mosolyogni, de aztán elködösült a tekintete. – Greg egy sztársportoló.

– Tisztában vagyok vele.

– Nem gondoltam volna, hogy ismerős vagy ebben a világban.

– Az élet, ami az őrült szurkolókról, a soha véget nem érő utazásról és edzésekről szól, úgy érted?

– Igen úgy. – Nem hangzott valami boldognak. – Nem volt annyira nehéz, mert az én életem sem különb.

Egy másodpercig csendben maradt.

– Nem úgy képzelem. – Lucian annyira bepöccentnek hangzott, hogy el kellett fojtanom a mosolyomat. De a jó humorom odalett.

– Azt hiszem, azt hittem, hogy túl van ezen a szoknyavadászós aspektusán, amiről sokat hallottam. Legalábbis, állította, hogy ez nem ő, amikor elkezdtünk járni.

– Rossz benyomást keltett benned rólunk, ugye?

– Rólunk? – kérdeztem.

– Profi sportolókról. – A remegés a gyomromban újra kezdődődött, megmagyarázhatatlanul gyorsan. – Valamit el akarsz mondani nekem Mézes pite?

Elfojtott egy halvány nevetést, de nem mosolygott. – Nem mindegyikünk olyan, Em.

A dobogás a mellkasomba költözött. – Tudom.

Egy aranyos morgás volt a válasza. Vonzott, hogy tovább kutakodjak és megkérdezzem tőle miért számít annyira, hogy nem mondtam le minden sportolóról. De nem volt hozzá bátorságom. Nem, amikor a lehetséges elutasítás földbe döngöl. Ez a férfi szorosan ölelt magához, felemelt, amikor magam alatt voltam és sajnáltam magam. Táncolt velem a sötétben, mintha mindent jelentett volna. Azt akartam, hogy mindent jelentsen és ez volt a gyengeségem. Csendben volt, mielőtt teljes erőből beszélt volna. – Soha nem kérdeztél Cassandráról.

– Azt képzeltem, ha akarsz, beszélni fogsz róla.

A szeme sarkai összeráncolódtak. – Ezzel azt akarod mondani, hogy nem kellene beleártanom magam a barom Greg bonyodalomba?

– Barom, huh?

– Ha félrekúrt melletted, akkor az volt.

Nevetek. – Igen, az volt. És nem, nem vagyok szomorú, hogy megkérdezted.

A bólintása felületes volt, mintha nem igazán figyelne, és a tekintete arrébb siklott. – Mikor Cassandra rájött, hogy visszavonulok, elhagyott. A gyűrűt az előszoba asztalra tette le és elhúzott.

– Ó, Lucian.

Az egész testem összeszorul az érte érzett fájdalom miatt. – A barom.

Egy halvány mosoly jelent meg az ajkán, és egyetértően dörmögött. Kevésbé volt feszült most már, visszafordította a fejét felém. – Színésznő akar lenni.

Óh, ironikus.

– Úgy mondod, mintha egy négy betűs szó lenne.

A szája sarkai mosolyra húzódtak. – Nem hinném, hogy ez egy hat betűs szó. Kilenc betűs.

– Biztos vagy benne?

– Meg tudom számolni a betűket, biztos vagyok benne.

– Arról beszélek, ahogy köpted azt, hogy színésznő, mintha piszok lenne. De jó dolog, hogy el tudsz számolni hatig.

– Megőrjítesz. Tudod miért?

– Ezt bóknak veszem.

– Ötletem sincs, miért tennéd. – Volt egy kis meglepő könnyedség a hangjában. Az ötlet, hogy a mogorva segg Lucian Osmond újra flörtölt velem, a megérzés kis buborékjait áramoltatta keresztül a vénáimon.

– Legalább van rád hatásom. Ez sokkal jobb, mint a közömbösség.

Dörmögött, mélyen és zsémbesen. A csendesség függönye hullott közénk, egyre vastagabbra nőve, egyre hatásosabban. Ráharaptam az ajkamra, vártam, ellenálltam, hogy én törjem meg. És aztán:

– Azt hiszed, hogy közömbös vagyok irántad?

– Már megállapítottuk, hogy nem vagy az.

Újra dörmög. – Em…

– Lucian.

Szinte éreztem, ahogy a méregtől vibrál és azzal küzd hogyan folytassa a kérdést. Kiadott egy bosszankodó lélegzetet. – Teljes őrület.

Oldalra bólintom a fejem, hogy elrejtsem a mosolyomat. – Tudom.

– Imádod. Valld be.

– Most kevésbé vagyok azon, hogy feladjam és elveszítsem az előnyömet, ugye?

– Pokolba.

Győzedelmesen vigyorogva, lefeküdtem az ágyra és megpróbáltam relaxálni ahhoz, hogy elaludjak. Lucian is nyilvánvalóan ezt próbálta. Az ágynemű susogott, ahogy kényelmesebben próbáltunk helyezkedni. Amikor elhelyezkedtünk végre, szigorúan egymás mellett feküdtünk, mind a ketten tudatában voltunk a másik legkisebb mozdulatának is. Kint süvített a szél és nekifeszült az ablaknak, mintha védene, hogy kint ne maradjunk. Lucian megköszörülte a torkát és aztán megfeszült. Az ajkaim rángatóztak a felgyülemlett idegesség miatt, amit egész este éreztem, majd a felszínre tört. Egy vihogás tört fel belőlem. Igyekeztem, hogy kontroll alatt tartsam, de egy kis hang kijött a legnagyobb igyekezetem ellenére is. A csend még rosszabbá tette. Elvesztettem a háborút és újra vihogtam.

– Mi olyan nevetséges? – kérdezte a sötétségben. Meg tudtam állapítani a hangjából, hogy próbált nem mosolyogni. Újra nevettem, hiába próbáltam megállítani. – Nem tudom – mondtam horkantások és köpködések közepette.

– Az isten szerelmére – csattant fel, teljesen feldühödve, ami még inkább nevetésre késztetett. Éreztem, hogy felém fordul. – Elmondod mi olyan nagyon vicces? – furcsának hangzott a sötét szobában.

– Minden. Ez a szitu, a pizsama hiányod… – a röhögés újra elkapott.

– Kiállhatatlan vagy – mondta, próbált szigorúnak hangzani. Ráharaptam az ajkamra, hogy megállítsam a nevetést, de egy horkantás kiszabadult. Aztán egy kis szünet. Kuncogott a sötétben. A hang kikészített és ezt Luciant is kikészítette, amíg végül mindketten kontrollálhatatlanul nevettünk, az ágy rázkódott alattunk. – Ó, állj, fáj az oldalam – mondtam levegő után kapkodva. Az idegesség, tudom, hogy az akasztott ki, de nem tudtam a nevetést kordában tartani. – Te kezdted!

Elmélyítettem a hangom, hogy őt imitáljam. – A takarón is tudok aludni.

– Nézd, most ki beszél. Látnod kellene az arcodat.

A hold ezt a pillanatot választotta, hogy átvilágítson a felhők között és a kékség keresztülúszott az ablakon megvilágítva a szobát. Lucian lenézett rám, a szemeim kancsítva, a nyelvem kidugva egy tényleg borzalmas lökött kifejezéssel. – Ez… – felvettem a párnámat és megütöttem vele. Nevetett védekezően. – Rajta, édes.

Egy lágy párna megütötte az arcomat, ahogy támadást indított. Sikítottam, védekezésül megcsaptam a mellkasát és még mélyebben a takarók alá bújtam mielőtt elkapna. Visszahúzta a takarót és egy szívből jövő nevetéssel jött utánam. Eltakartam a fejem a kezemmel, hogy megvédjem magam, de visszahúzta és biztosan tartotta őket egy kézzel és nesztelenül megütött a párnájával. Sikítottam és megpróbáltam kihúzni a kezem a satuszerű szorításából. Lucian csak még erősebben nevetett, ahogy szenvedtem. Egy kezemet kiszabadítottam és a bordáihoz dugtam a hüvelykujjamat. Gyorsan arrébb iszkolt, de megtaláltam a gyenge pontját és utána mentem. – Ó, nem, nem teszed. – Félig rágördültem és könyörtelenül böködtem az oldalát. Istenem, de aranyos volt, amikor így nevetett, gondtalanul és kisfiúsan. És sunyin. Egy pillanat alatt a hátamra fektetett. Újra sikítottam, kétségbeesetten próbáltam megcsikizni, de elég nehéz volt, miután az egyik kezem alám volt szorulva. A kezem kiszabadult, de elkapta és a fejem fölé emelte őket. Ez a tett szemtől szembe hozott minket. Megtorpantunk, a mellkasunk nehéz volt. Lucian szeme az enyémet kereste, a lehelete lágyan izgatta az arcomat. Egyikünk sem mozgott. Visszapislogtam rá, teljesen érezhetően a kemény hossza hozzányomódott a puncimhoz, csak az alsónemű védelme akadályozta meg közöttünk azt, hogy becsússzon.

– Valószínűleg felkeltettük az egész házat – mondtam egy elfojtott suttogással. A szemhéja félig nyitva, a feszültség annyira áramlott benne, hogy megremegett. És egy rövid másodpercig, azt hittem, hogy egyáltalán nem is hallott. De aztán hallhatóan nyelt egyet, hangja rekedt és feszes volt. – Ez a célom, hogy viccet csináljak, de az agyam üres, Em, mert nem tudok... Nem tudok.

Összeszorította a szemeit, lehunyta, majd tágra nyitotta őket. – Már nem harcolhatok ezzel. Akarlak. Olyan rohadtul akarlak.

A lélegzetem zihált. Pillantása a számra esett, majd vissza a szemembe. Újabb remegés ment át rajta. – Akarod ezt?

Rossz ötlet. A legrosszabb.

– Igen – tört ki belőlem. – Igen.

 

20. fejezet

Lucian

Fordította: Niky

Igen. Csak ennyit kellett hallanom. Éreztem a szót a felhevült bőrömön, megízleltem a nyelvemen. Egy egyszerű igen és én megremegtem. Holdfényben fürödve, felnézett rám indigókék szeme tágra nyílt és vágyakozó volt, az ajka szétnyílt, és várt.

Egy morgás szakadt ki belőlem, fejem lehajtottam és birtokba vettem azokat az ajkakat, amelyre már annyira vágytam. Igen, igen és igen. Az ajkai mozogtakaz enyémen– puha, érzéki, tökéletes. Istenem, milyen tökéletes volt. Megcsókoltam,éhesen, kétségbeesetten. Megváltás íze volt – friss, édes víz a hosszú égés után.

A kezem a hajába csúszott, hogy megtartsam, miközben a számat a szája fölé vittem. És ő megnyílt előttem, ívbe feszítette a hátát, hogy a melleit hozzá nyomjaa mellkasomhoz, miközben olyan hevesen csókolt, hogy az egész testem összeszorult.A vágy olyan gyorsan és erősen száguldott át rajtam, hogy a fejem megszédült.

Belenyaltam a forró szájába, elvesztem benne. Puha ajkai az enyémmel együtt mozogtak. Megtaláltuka ritmust, édes és mély. Én kiengedtem és ő magába fogadott. Minden egyes csók egy lüktető enyhülést küldött, mintha végre megkaptam volna azt, amire szükségem volt.Minden egyes csók után, még többre vágytam. Szabadulás és szükség. Szabadulás és szükség.

A takaró susogott, ahogy elrántottam az útból, és közelebb vontam a lányt. Úgy illett hozzám, mintha csak arra lett volna teremtve, hogy ott legyen. Lehet, hogynevettem volna ezen a hasonlaton ezelőtt, de Emma Maron még nem volt a karjaimban.Most csak arra tudtam gondolni, hogy "Hol voltál egész idő alatt?”.

Már azelőtt hiányzott, hogy megismertem volna őt.

– Lucian–suttogta az ajkamra, a keze megragadta a vállamat. –Lucian.

A nevemet imaként ismételgette. Istenem, mindenkívánságát teljesíteni akartam.

– Em.–A combomat a meleg combjai közé csúsztattam. Izzadt forróság őrölteaz izmaimat, miközben leszorította és forgatta a csípőjét, tehetetlen sóhajjal.

– Ez jó érzés, édesem?–Főként árnyékban volt, és vágytam rá, hogy felkapcsoljam a villanyt, hogy jól lássam őt. De az azt jelentené, hogy meg kell állnom,és én nem akartam elengedni őt. Az érintésre hagyatkoztam, az ujjaimat végigfuttattama karján, egészen a nyakáig, ahol az izzadságtól volt harmatosa bőre. – Szeretnéd meglovagolni a combomat?

– Igen. Igen.–Már megint ez a szó. A világ legjobb szava.

Sóhajai ajkaimat csiklandozták, édes puncija aprókat körözött. Megfogtam az arcát, és a száját faltam, miközben az örömét lelte. Olyan régóta meg akartam neki adni. Kibaszott régóta. A kezei megtalálták a mellkasomat és lefelé csúsztak, végigsimítva a felsőtestemen. Ez szinte semmi sem volt, de ez az egyszerű felfedezés, ahogy nyöszörgött és zihált a számba, forróságot küldött a bőrömre.

Amikor karcsú keze a farkamhoz ért, megszorítva a boxeren keresztül, nyögés szakadt ki belőlem. Megborzongtam, olyan közel voltam ahhoz, hogy elélvezzek a sötétben a titkos tapogatózástól, ami szinte vicces lett volna, ha nem lettem volna ennyire felizgulva.

– Vedd ki – morogtam, és megfeszítettem a combomat, mert tudtam, hogy érezni fogja. Szükségem volt a kezére a csupasz bőrömön. – Kérlek.

Ügyesen lopakodott a boxer pántja alá, és ujjaival körbefogta szegény farkamat, és határozottan megrántotta. Aztán én voltam az, aki nyüszített és zihált kibaszottul a keze szorításában, mert olyan jó érzés volt. Édes megkönnyebbülés, forró gyönyör. Eleven. Éreztem, hogy élek. Remegő kezem megtalálta a derekának ívét, ahol az alvóspólója közöttünk gyűrődött. Ujjbegyeim alá siklottak, és selymes bőrt találtam.

– Em –megcsókoltam. – Láthatlak?

Kérlek, kérlek.

Emma az alsó ajkamat szopogatta, a keze szorgalmasan simogatott, eléggé hátrahúzódott, hogy elkapja a tekintetemet. A szemei üvegesek voltak, az ajkai duzzadtak és nedvesek. – Vedd le rólam. Vedd le rólam.

Mintha nem kapna levegőt. Segítettem neki.

Megpróbáltam felhúzni a pólót, de aztán nevetve felhorkantam. – El kell engedned a farkamat, édesem.

Újra megcsókolt, mohón összepréselve az ajkainkat. – Nem akarom.

Elvigyorodtam, a mellkasomat megtöltötte a folyékony melegség. – Hidd el... – megcsókoltam a puha száját. – Engem is szétszakít a dolog. – Megtaláltam a nyakát, megnyaltam a nyirkos bőrét. – Hamarosan visszakaphatod.

– Ó, vissza is fogom –elmosolyodott, gonosz csillogással a szemében, és kissé megtaszított a combomon lovagolva, aztán elengedett. Azonnal éreztem a veszteséget, de nem vesztegettem az időt, hogy lehúzzam róla a pólót. Holdfény színezte a melleket, annyira igyekeztem nem gondolni halvány ezüstre, a mellbimbók szürkés árnyékára. Megremegett, majdnem a mellkasomig értek, ahogy levegőt vett, a karjai a nyakam köré fonódtak, és a tekintete tágra nyílt a várakozástól.

– Jézusom, de gyönyörű vagy. Annyira kibaszottul gyönyörű vagy, Em. – Gyönyörű volt a koromsötétben.

A csupasz mellének íve betöltötte a tenyeremet, és mindketten a gyönyör hangjait hallattuk. Megcsipkedtem a mellbimbójának kemény gyöngyét, és imádtam, ahogy a szemhéja megrebbent, ahogy az ajka szétnyílt. Ívbe hajlott az érintés hatására, a feje oldalra billent. Végigcsókoltam a nyakán, megcsípve az édes mellbimbót, megrántva azt.

Ó, de tetszett neki, nyöszörgött és vonaglott, felemelve azokat az édes kis mellbimbóit bátorításképpen. Lehajoltam, és a nyelvemet végighúztam az egyik gyöngyös csúcsán. A hang, amit kiadott, olyan mocskos, forró és mohó volt, hogy a farkam lüktetett. A tenyeremben tartottam a zamatos, duzzadó melleit, és úgy nyaltam, szívtam és csókoltam, ahogy már nagyon vágytam rá.

– Lucian…

Többre volt szüksége, csípője koordinálatlanul mozgott a combomon. Szabad kezem a fenekére vándorolt – arra a látványos fenekére –, és megragadtam.

Közelebb húztam magamhoz, a szám megtalálta az övét. – Lovagolj meg, édesem.

A combomon mozgattam, fogtam a fenekét, ahogy ringatta a nyirkos melegét, fel és le a nemi szerve teljes hosszában. Emma mellei csiklandozták a mellkasomat minden egyes felfelé irányuló lökésnél, ajkai az enyémet simogatták. A lélegzetünk összekeveredett, csókot loptam, rendetlenül és vadul. A farkam lüktetett a szabadulásért, kibaszottul fájt érte. De, ahogy a szemhéjai megrebbentek, ahogy a gyönyörű arca az örömtől megfeszül, megérte a kínzást.

– Elmegyek, ha… – zihálta, az alsó ajkamat harapdálva. –Folytatod ezt.

– Jó–nyögtem, megfeszítettem a combom, és ugráltattam őt. Ó, ezt imádta.

– Gyere, édesem. Hadd lássam, ahogy elmész.

Feje a vállamra borult, ajkai a nyakamhoz simultak. Ringatózott és a combomra tapadt, forróvá és nedvessé téve azt. Fürge ujjai lecsúsztak és újra rátaláltak a vágyakozó farkamra. Olyan hangot adtam ki, ami fájdalomnak hangzott, de ez hamisítatlan gyönyör volt, ahogy felnyomultam a keze szorításába.

– Nélküled nem – mondta, miközben a hosszamat szorította. A szánk találkozott, és a csók vaddá vált. Addig csókoltam, amíg nem kaptam levegőt, aztán újra megcsókoltam. Ő pedig velem mozdult, a keze simogatott és húzott.

Forróság özönlött végig a bőrömön, nyaldosva a farkamat. A hasizmom összeszorult, ahogy felnyögtem, és a tiszta vágy borzongásától körülvéve. – Közel vagyok.

– Tényleg?

– Igen.

Most már zihálva dolgoztuk egymáson, keményebben, gyorsabban. Forrott a levegő és ő megremegett. – Most, Lucian. Most.

– Bassza meg.

– Ó! –a mély nyögése, ahogyan összeszorult körülöttem, ahogyan az orgazmusa végigborzongott karcsú testén, beindított. Egy kiáltással elmentem, olyan erősen lüktetve, hogy elszédültem.

Hosszú pillanatokig feküdtünk egy kusza, nyirkos csomóban, küzdve, hogy visszanyerjük a lélegzetünket. Lehunytam a szemem, és simogattam a nedves haját, a szívem dübörgött a mellkasomban. Még nem is dugtunk, mégis úgy éreztem, hogy sokkal teljesebb vagyok, mint bármelyik szex után, amire emlékszem.

Emma közelebb bújt hozzám, átkarolta a derekamat, végigsimított egy vonalat a hátamon. – Hűha.

Gyengéden elmosolyodtam. – Ez is egy szó rá.

– Van másik? –a hangja rekedt és mély volt. Tiszta szex. A farkam bizsergett. A mohó szemétláda.

Lehajtottam a fejem, hogy lenézzek a kipirult arcára. – Még? Megint? Kérlek?

A mosolya erősödött, a hátamra tett keze még céltudatosabban simult hozzám. – Szeretem ezeket a szavakat is.

Egy lágy csókot adtam neki, és kuncogtam. De aztán szünetet tartottam, amikor egy szörnyű gondolat jutott eszembe. – A pokolba.

Megcsókolta a szám sarkát. – Mi?

Sóhajtottam, és elkaptam a tekintetét az enyémmel. – Mondd, hogy van óvszered.

A megdöbbent, csalódott arckifejezése talán vicces lett volna, ha nem álltam volna közel a síráshoz. Legalábbis a kisebbik fejem sírni akart. Rendben, a nagyobbik fejem is sírni akart.

– A pokolba – mondta.

Tekintettel arra, hogy ő is ugyanolyan megbántva érezte magát, azon kaptam magam, hogy vigyorgok. Belemarkoltam a hajába, miközben ajkaim rátaláltak az övére.

– Majd csak más dolgokat csinálunk.

És meg is tettem. Egész kibaszott éjszaka csináltam vele.

*****

Emma

– Nem bírom elviselni.

A nyelve megsimogatta a mellbimbómat, ravaszul incselkedett. – De igen.

Mindenem fájt, a hasamban a gyönyör édes csomóban feszült. Lágyan megcsókolta a mellbimbómat. Olyan gyengéden. Forróság áradt belőle. Az ajkamba haraptam, küzdöttem és élveztem a feszülő vágyat, ami a lelkemet feszítette. Ott tartott engem, megragadta a mellemet határozott kézzel, a mellbimbómat nyalogatta és szopogatta a leggyengédebb érintésekkel, azzal a szándékkal, hogy elvegye az eszem.

És én ezt imádtam. Imádtam.

Azzal a kis problémával szembesültünk, hogy egyikünknél sem volt óvszer. Míg én biztos voltam benne, hogy volt néhány ebben a házban, nem voltam hajlandó elmenni, keresgélni. Szóval, a testem készen állt, de mégsem tudtam rávenni magam, hogy megtegyem. És azt sem hagytam volna, hogy Lucian keresse. A büszkeségem nem bírta volna elviselni, hogy koldulunk, mint a főiskolások a diákszövetségben.

Különben is, egyikünk sem akart olyan sokáig elválni. Kompromisszumot kötöttünk, az éjszakát csókolózással és simogatással töltöttük. A nyelv nem ment derék alá, csak a kezek. – Amikor végre megkóstolhatlak – jelentette ki Lucian –, azt akarom, hogy utána beléd tudjak méllyedni. Erre szükségem van, Em.

Hát akkor…

Jól bántam a kezemmel. Legalábbis azt hittem. És most? Most ő szedett szét lassan. Órákig csókolt – lassú, mély csókokkal, amíg az ajkaim feldagadtak és a testem bizsergett. Kezeivel felfedezte, ingerelte a melleimet, simogatta a bőrömet. Hozzászoktama testéhez,felfedeztem a feszes teste domborulatait, kemény izmait, a forró bőrét.

Minden idegszál megfeszült, minden izom sajgott. Az ágyneműt oldalra toltuk, izzadt, forró végtagjaink egymáson hevertek. Csak a vékony szövetű fehérneműnk tartott minket távol egymástól.

Szükséges intézkedés.

Kivéve, hogy…

A keze a bugyim pántja alá csúszott, az ujjai megtalálták az átázott puncim. Felnyögtem, majd megrándultam, ahogy lassan körözött a csiklóm körül.

– Istenem, de szép vagy. – Komoly zöld szemmel figyelte, ahogy kipirultam és ziháltam, miközben simogat és ingerel. – Az a hang, amit kiadsz. Az a kis nyöszörgés. Hallani fogom az álmaimban, Em.

Újra nyöszörögtem. A látvány, ahogy a keze feszíti a bugyimat, miközben dolgozott rajtam, tiltott borzongás futott végig a bőrömön, és megragadtam a mozgó alkarját, ott tartva, ahol szükségem volt rá.

– Tudom, édesem –az ajkai az enyémet súrolták. – Tudom. Hamarosan, Em.

– Nem elég hamar.

Ezen kuncogtam.

Megnyaltam a felső ajkát, aztán odabújtam hozzá. Imádtam a száját. Szerettem ahogy csókolt, egy kicsit mocskosan, de nagyon alaposan. A szájával imádott, felfalt, és átadta magát. Mélyebben csókoltam, szükségem volt rá. Szükségem volt rá.

Lucian vastag, hosszú ujja belém csúszott, és én felnyögtem – fájdalmas hangon.

– Ez az – morgott, és kínzóan lassan mozgatta. – Bassza meg, ez az.

Ziháltam, a fejem könnyű volt, a combjaim a keze köré szorultak, mintha vissza tudnám fogni az érzést.

– Tárd szét a lábaidat egy kicsit szélesebbre, édesem. Engedj be. Jó kislány –szabad kezével a nyakamat ölelte, homlokát az enyémhez szorította. –Hamarosan be fogok jutni a te mézesbödönödbe, és órákig fogok benne lakmározn.

A combjaim remegtek, forróság áradt szét bennem, miközben az alhasam összeszorult.

– Lucian –mozgattam a csípőmet.

Hozzáadott még egy ujjat, és olyan szögben nyomta belém, hogy felnyögtem a gyönyörtől. – Pont itt, Em. Pontosan itt van az a hely, amely miatt fájdalmat érzek, hogy ott legyek.

Annyira akartam, hogy ott legyen. A testem vele együtt mozgott, a keze ellen ringatózva. – Pontosan itt foglak imádni – gyengéden megcsókolt, egyszerűen találkozott a szánk, miközben a hüvelykujja kígyózott és megtalálta a csiklómat. Nyomta lefelé, durvábban, ahogy felizgultam és a határon voltam. Pont, ahogy szerettem.

Fehér fény lobbant lángra és cikkázott végig a testemen, amitől hozzá simultam.

– Mondd ki a nevem –dörzsölte csúszós csiklómat, ujjai mélyen belém hatoltak.

– Lucian–zokogtam. – Lucian.

A nyakamon a szorítása meleg volt, megnyugtató, ahogy megcsókolt. – Ez az én csajom – mondta, miközben remegve lebegtem az élvezet utóhullámain.– Az én csajom.

Visszatért a figyelmem, amikor kicsúszott a bugyimból. Felemelte a kezét a szájához és kristályzöld szemeivel a szemembe nézett, ahogy tisztára nyalta a nedves ujjait.

Gonosz mosoly ívelt buja szájára, miközben a hangja úgy gördült át rajtam, mint a meleg méz. – Finom.

Gyengén elnevettem magam, és a nedves mellkasára borultam. – Lucian Osmond, tönkretettél.

A karját a vállam köré tette, miközben az ajka a homlokomhoz ért. – Ez így igazságos. Te már a találkozásunk pillanatában tönkretettél.